A magyar büntetőeljárási rendszerben az eljárás számos szereplője láthat el terhelti védelemre irányuló tevékenységet. Túl azon, hogy a Be. 44. §-a a meghatalmazott, illetőleg a kirendelt ügyvédet, illetőleg az európai közösségi jogászt ruházza fel a védői jogok gyakorlásának lehetőségével[1], a büntetőeljárás más szereplői is ellátnak valamilyen védelemre irányuló tevékenységet. Így, álláspontom szerint, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság is bevonható ebbe a körbe, hiszen törvényes kötelezettségük a terhelt javára szóló mentő, illetőleg enyhítő körülmények feltárása. Ugyanígy megemlíthető a védelem oldalán a terhelt törvényes képviselője, illetőleg nagykorú hozzátartozója, valamint végső soron maga a terhelt is. Jelen tanulmány azonban kizárólag a meghatalmazáson, illetőleg kirendelésen alapuló védőügyvédi tevékenységre koncentrál, tekintettel arra, hogy szinte kivétel nélkül jelen személyi kör jár el védői minőségben a büntetőeljárásban. Mindez nem ok nélküli, hiszen csakis az ügyvéd rendelkezik a védelem ellátásához szükséges szakismeretekkel, általa érvényesülhet maradéktalanul a "fegyverek egyenlőségének" elve. Más kérdés, hogy a meghatalmazott és a kirendelt ügyvédek tevékenységének hatásfoka tekintetében jelentős eltérések mutatkoznak
Tény, hogy a büntetőeljárási jognak már a korai szakaszában megszületett az a felismerés, hogy az eljárás alá vont elkövető effektív segítség nélkül egyenlőtlen helyzetben van a hatóságokkal szemben, mivel feltehetően sem a jogait, sem az eljárás menetét nem ismeri. A másik (bűnüldöző) oldalon viszont jogtörténeti korszaktól függetlenül mindig hivatásos szervezet lépett fel[2], amely tökéletesen ismerte az adott ügyre vonatkozó jogi rendelkezéseket és az irányadó gyakorlatot. Az eljárási egyenlőtlenség felszámolására irányuló törekvések közepette aztán fokozatosan kialakultak azok a mára már jogállami jelentőségű alapelvek, mint például a védelemhez való jog, az ártatlanság vélelme, illetőleg a "fegyverek egyenlőségének" elve.
Meg kell jegyeznünk azt is, hogy a büntető igazságszolgáltatás történeti fejlődése során egészen a mai napig a vád mindig is "lélektani lépéselőnyben" volt. A megtorlás iránti igény a "nemjogász társadalom" immanens része, az olyan fogalmak viszont, mint a reparáció, a prevenció, a reszocializáció kizárólag szakmai megfontolás következményei. Ugyanakkor idővel már a védői tevékenység létjogosultságának puszta elismerése sem bizonyult elegendőnek, ennélfogva - lassan, de biztosan - kialakultak a kötelező védelem esetei, majd újabb dogmatikai haladást jelentett a kirendelt és a meghatalmazott védő közötti különbségtétel. Amit azonban a leglényegesebb megjegyzésnek tartok jelen eljárási szereplő önálló létével kapcsolatban, hogy annak kialakulásához mindenképpen szükséges volt a büntetőeljárás önállóvá válása is, amely - a magyar és az egyetemes jogtörténetben is egyaránt - a XVI-XVII. századra nyúlik vissza.[3]
Az ügyvédség állam által szervezett testületként először az ókori Rómában jelenik meg[4], majd a római jogi dogmatika idővel az ügyvédségnek több megjelölését is kidolgozza. A peres és peren kívüli képviselet egyaránt ismeretes ez idő tájt, de komoly fogalmi pontosításnak tekinthető a teljes körű ügyleti, illetőleg perbeli helyettes (procurator omnium bonorum) intézménye is. Mindemellett bevezetésre kerül a szakjogász fogalma, aki a hozzá fordulónak a szakkérdésben tanácsot, perbeli felhasználásra pedig responsumot ad. Ugyancsak a képviseleti funkcióhoz köthető 1. a iurisconsultus, aki a legmagasabb állami hivatalok várományosa, s véleményével az egész jogrendszerre alakítólag hat, illetőleg 2. az orator, aki politikusi ambíciói okán jár el hívei nevében. Jól látható tehát, hogy a képviseleti formák elsősorban választott tisztségviselőkhöz kötődnek, amint azonban a köztársasági formák eltűnnek, a dominatus idejére - az oratorok helyett - kialakul egy hivatásszerűen perbeli képviselettel foglalkozó réteg, az advocatus.[5]
A korszakot jellemző akkuzatórius eljárás az egymással szembenálló felek jogvitájában ölt testet: ennek megfelelően az eljárás a sértett kezdeményezésére (rendszerint magánvádjára) indul, a bíró feladata pedig szinte csak és kizárólag az igazság megállapítására összpontosul. A bíró passzív, a bizonyítás a felek feladata.[6] Mindemellett számos adat áll rendelkezésre az esküdtszéki jellegű ítélkezéssel kapcsolatban is: jelen eljárási forma a Kr. e. II. századtól a Kr. u. II. század végéig, illetve III. század elejéig tűnik meghatározónak a büntetőügyekben.[7]
A feudalizmus korszakának egyik legfontosabb ismérve az inkvizitórius rendszerben működő büntetőeljárás. Ennek lényegi ismérvei, hogy a hivatalbóliság elve érvényesül, tehát a bűnüldöző hatóság nincs kötve a felek indítványaihoz (mi több nincsenek is eljárásjogi értelemben vett felek, a funkciómegosztás elve tehát
-469/470-
egyáltalán nem érvényesül). Az eljárás a bűnösség vélelmére épül, a terhelt nem alanya, hanem csak tárgya az eljárásnak, perbeli jogai nincsenek, védekezésre pedig rendszerint csak annyiban van lehetősége, amennyiben ezt számára a bíróság megengedi.
A feudalizmus rendiségre épülő társadalmában mind vertikális, mind horizontális értelemben teljes körű jogi partikularizmusról beszélhetünk. Ennek megfelelően a kora középkorban sokféle bíróság, illetőleg perrend ismeretes. Ezek közül legkorábban az egyházi per rendje bontakozik ki, majd jelen eljárások átveszik mind a procurator, mind az advocatus intézményét. Ami a korszak hazai vonatkozásait illeti, a XI. századi magyar állam magáévá teszi a nyugati régiókból beáramló egyházi személyek tanításait: ennek ékes példája az igazságszolgáltatás újfajta szereplője, a pristaldus[9] (l. személyére a XI-XII. századi oklevelekben, Kálmán király törvényeiben és az Aranybullában is találhatunk utalásokat[10]). A korszak eljárásaiban feltűnik a király avagy a bírói hatáskörrel felruházott rendi méltóság billogosa, az ítélőmester is. Jelen személy az udvari törvénytudó értelmiség képviselője, mitöbb, a magyar középkori jogtudó értelmiség ősének tekinthető.
A XIV. századi peres eljárások - a pertárgyak értékeinek megnövekedésével - komplexebbé válnak, ennélfogva már állandó jogászai lesznek az országos méltóságoknak, illetőleg a különböző városoknak. Bónis korabeli műveiben a kialakulóban lévő jogászréteg minden perbeli képviseleti jellegű tevékenységét immáron ügyvédeskedésnek, magát az eljáró személyt pedig ügyvédnek nevezi.[11]
Ami a korszak perjogi vonatkozásait illeti, a rendes per két fő szakaszra oszlik: a nyomozó (vizsgálati) és a bíróság előtti eljárásra. A városokban élő módos polgár és a nemes ügye hasonló elbánást élvez, ugyanakkor a nem nemesi származású gyanúsítottak esetében ügyvéd egyáltalán nem járhat el. Ennek ellenére a XV. századra hazánkban is kialakul egy olyan jogászréteg, amelynek tagjai immár rendszeresen, mondhatni "megélhetés" szintjén foglalkoznak jogi tanácsadással, illetőleg peres képviselettel. Az ügyvédi létszám váratlan emelkedése következtében már ügyvédellenes törvényekkel is találkozhatunk ebben a korszakban: az első jelentősebb jogszabály Mátyás király uralkodásának idejére tehető (1486. évi 69. tc.), amelynek elsődleges célja az ügyvédek által elvállalható ügyek számának racionalizálása.[12] (Mátyás király törvénye szerint "szokása az ügyvédeknek, hogy nyereségvágyból minél több személy ügyeit elvállalják és azok védelmében meglehetősen hanyagul járnak el, ha pedig megbízóikat emiatt birságban marasztalják, ezzel nem törődnek.")[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
