A közélet vitáinak szabadsága és a közéleti szereplők személyiségi jogainak védelme közötti érzékeny egyensúlyt minden jogrendszer más és más módon próbálja megteremteni, eltérően húzva meg a védett és a jogellenes szólás közötti határvonalat. A folyamatos egyensúlyozást választó jogrendszerekkel ellentétben az Egyesült Államok joga más úton jár. A Supreme Court által 1964-ben bevezetett szabály alapján az egyensúly tudatos felborítása zajlott le: a szólás ebben az új megoldásban jóval szélesebb körű védelmet élvez, mint a jó hírnév védelme. Az új korszak nyitányát jelölő New York Times v. Sullivan-döntés[1] és az azt követően átalakult jóhírnév-védelem, dacára annak, hogy a korábbiaktól radikálisan eltérő megoldást választott (vagy talán éppen azért), több ország joga számára szolgált hivatkozási vagy éppen összehasonlítási alapként. Az amerikai megoldás egyes jogrendszerekre gyakorolt hatása jól kivehető. E tanulmányban a Sullivan-szabály és utóéletének összefoglalása után annak az egyes common law rendszerekre, nevezetesen az angol, ausztrál és új-zélandi személyiségvédelmi rendszerre gyakorolt hatását vizsgálom.
A közszereplők korlátozott jóhírnév-védelme nem törvényi alapokon nyugszik Magyarországon sem. Az Alkotmánybíróság nagy hatású 36/1994. (VI. 24.) sz. határozata, és az azzal összefonódásban tovább fejlődő, új jóhírnév-védelmi gyakorlat is jelentős mértékben merített a Sullivan-döntésből. Ennek fényében szolgálhat számukra is hasznos tanulságokkal ez az összehasonlító vizsgálat.
A vizsgálódásunk fókuszában álló bírói döntés valószínűleg az egyik legtöbbet idézett ítélet, amelyet az Egyesült Államok Supreme Courtja valaha is meghozott. Túl azon, hogy radikálisan módosította az addig alkalmazandó rágalmazási jogot (libel law, law of defamation), a konkrét kérdés eldöntésén jóval túlmutatva részben a szólásszabadság új értelmezését, eszmei megalapozását is megalkotta, és ezen felül számos más jogrendszerre is kihatott.
A Sullivan-ügy a hatvanas évek polgárjogi mozgalmainak idején született. 1960. március 29-én a New York Times című napilap egész oldalas, fizetett hirdetést közölt, amely az Alabama állambeli Montgomery városkában történt, faji alapú visszaélések ellen tiltakozott. Bár a hirdetés, lényegét tekintve valós információkat közölt, bizonyos, nem jelentéktelen részleteiben pontatlan volt, illetve valótlanságot állított. Csak néhány példa ennek illusztrálására: a szegregáció elleni, fekete diákok által vezetett egyetemi tiltakozások során a rendőrség - a lap állításával ellentétben - nem vette körül az egyetemi campust, hanem csak biztosította a környéket. Kilenc diákot nem azért zártak ki az egyetemről, mert részt vettek a demonstrációban, hanem mert egy, csak a fehérek számára nyitva álló ebédlőben követelték a kiszolgálást. Nem az "egész" diákság, hanem csak annak túlnyomó része tiltakozott kizárásuk ellen. Az egyetemi ebédlőt az állítottakkal ellentétben nem zárták rá a diákokra, hogy a bennlévőket "kiéheztessék". A városban tartózkodó Martin Luther King tiszteletest nem hét, hanem "csak" négy alkalommal tartóztatta le a rendőrség, különféle mondvacsinált indokokra hivatkozva.
L. B. Sullivant, Montgomery város rendőrfőnökét nem említette ugyan név szerint a hirdetés, de személye abból - a bíróság szerint - beazonosítható volt. A rágalmazási jog szigorú common law szabályai szerint, mivel a lap nem tudta bizonyítani az állítások igazát, az esküdtszék 500 ezer dolláros kártérítést ítélt meg számára, mely döntést az állami Supreme Court jóváhagyott.
A szövetségi Supreme Court azonban megváltoztatta a döntést. Mind a kilenc főbíró egyetértett abban, hogy a korábbi ítéletek megsértették az Amerikai Alkotmány Első Kiegészítésében foglalt jogot a szólásszabadsághoz. A bíróság persze választhatta volna az egyszerűbb megoldást, és döntését megindokolhatta volna úgy is, hogy az ne módosítsa a rágalmazási jog korábbi szabályait.[2] Először is, a bírák érvelhettek volna úgy, hogy Sullivan nem volt felismerhető a hirdetésből, mivel az név szerint nem említette őt, csupán egy több száz főből álló személyösszességet (a rendőrség) nevezett meg. Másodszor
- 108/109 -
pedig ott, ahol Sullivant ismerték (Alabama államban), a közzétett információk - ti. a feketékkel szembeni "erőteljes" fellépés - valószínűleg inkább csak növelte népszerűségét, semmint megsértette volna jó hírnevét.[3] Harmadszor, mivel a városban bizonyíthatóan csak 35 példány került terjesztésre a lapból, a jelentős érdeksérelem követelménye nem biztos, hogy teljesült.
A Supreme Court ennek ellenére más utat választott. A William Brennan bíró által írt többségi vélemény valóságos jogi klasszikussá, idézetek folyamatos forrásává, valóságos csodálat tárgyává vált az eltelt évtizedekben. Véleményében rámutatott arra, hogy az egészséges társadalom fejlődéséhez menynyire fontos, elengedhetetlen a köztisztséget viselők szabad, nyílt bírálhatósága. A demokratikus döntésekben való részvétel szükségessé teszi az információk, vélemények szabad áramlását, cseréjét, legyen szó bármely közérdekű eseményről. A rágalmazási jog régi formájában különösen alkalmas volt arra, hogy korlátozza a közügyekről folytatott vitát. Az igazság bizonyításának nehézségei sokszor visszatartó erőt jelentettek, és mivel, bár az adott állítás igaz lehet, a sajtó - a jogi következményektől való félelmében, elegendő bizonyíték hiányában - sokszor inkább nem közölte azt. A döntés párhuzamot von a korábban létezett lázítás büntette (a Sedition Act 1798 alapján) és a személyiségi jogok erőteljes, common law általi védelme között. Az érvelés szerint a modern, demokratikus társadalomban már egyik sem engedhető meg.
A minél szélesebb közlési szabadság érdekében a döntés új, szövetségi szinten érvényesülő szabályt állított fel: innentől kezdve a választott köztisztséget viselők csak akkor perelhetnek sikerrel a megbízatásukkal kapcsolatban tett, jó hírnevet sértő állítások közzététele esetén, ha bizonyítják, hogy a közlő (jellemzően a sajtó) rosszhiszemű volt, azaz tudta, hogy az állítás valótlan, vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert igazságtartalmának vizsgálatakor súlyosan gondatlanul (with reckless disregard) járt el.
Nem túlzás kijelenteni, hogy a bíróság jóval többet döntött el, mint amit a szóban forgó kérdés szükségessé tett volna: a polgárjogi küzdelmek hevében, talán némileg befolyásolva a faji egyenlőségért vívott heroikus küzdelem által, nem csak az egész rágalmazási jogot helyezte teljesen új alapokra, hanem a szólásszabadság új értelmezését is adta.[4] Brennan legtöbbet idézett szavai szerint: "ebben az országban mély nemzeti elkötelezettség fűződik ahhoz, hogy a közéletben folytatott viták zavartalanok, erőteljesek és nyíltak (uninhibited, robust and wide open) legyenek. Ez az elv fokozatosan felváltotta a szólásszabadsággal kapcsolatos jogi kérdések eldöntésekor korábban egyeduralkodó "clear and present danger" paradigmáját, mely a szólással okozott kár szemszögéből ítélte meg annak korlátozási lehetőségeit, és amely a legkevésbé sem korlátozta a személyiségi jogok hatékony védelmét. A szabad szólás innentől kezdve - nem túlzás - szinte szentségi státuszra emelkedett az USA-ban,[5] és korlátozása azóta is csak a legritkább esetben állja ki az alkotmányosság próbáját.
A szabály kezdetben csupán a választott köztisztviselőkre vonatkozott. Ahogyan már 1964-ben sokan előre látták, fokozatos és gyors terjedése következett be.[6] Elsőként a Rosenblatt v. Baer-döntés[7] terjesztette ki hatókörét a nem megválasztott, hanem kinevezett, köztisztséget viselő személyekre. A további kiterjesztő értelmezések már a szabály alá vonták az egyéb közéleti szereplőket is (egy állami egyetem sportigazgatóját, illetve egy, már visszavonult katonatisztet[8]). Ahogyan e döntésekben megfogalmazták, a közéleti szereplők gyakran ugyanolyan befolyást gyakorolnak a közügyekre, mint a köztisztséget viselők, ezért fokozott bírálhatóságuk indokolt. A Rosenbloom v. Metromedia-ügyben[9] már egy magánszeméllyel szemben is alkalmazásra került a Sullivan-szabály, mert a rá vonatkozó, hírnévsértő állítás egy, a közösséget érintő üggyel kapcsolatban hangzott el. Bár e ponton várható volt a szabály teljes kiterjesztése, úgy, hogy a magánszemélyeket is teljes körűen magába foglalja, a Gertz v. Robert Welch-ügy[10] megállította ezt a tendenciát. Itt a többség úgy döntött, hogy Gertz, a neves chicagói ügyvéd nem közszereplő, így esetében nem alkalmazható a Sullivan-szabály. A többségi véleményt fogalmazó Powell bíró szerint Gertz nem vállalt önként szerepet a közéletben, ismertsége abból következett, hogy egy, a rendőrség által megölt személy családjának jogi képviseletét látta el.
A Gertz-döntés (mely a Supreme Court Sullivan utáni második legfontosabb döntése a rágalmazási jogban), bár megtörte a fejlődés ívét, azért mégis tovább enyhítette a rágalmazási jog szabályait. A Sullivan előtt általánosan érvényesülő, az ott megfogalmazott szabály fokozatos terjedése után pedig csak a magánszemélyekre vonatkozó szigorú (common law) felelősség immár velük kapcsolatban sem érvényesülhet maradéktalanul, mivel aránytalanul korlátozza a szólás szabadságát. A döntés megállapított bizonyos új korlátokat a magánszemélyekkel kapcsolatos rágalmazási jog alkalmazásában - amelyek akkor alkalmazandóak, ha az adott véleménynyilvánítás közérdekű ügyre vonatkozik. Ezek ér-
- 109/110 -
telmében az egyes tagállamok szabadon dönthetnek afelől, hogy milyen felelősségi mércét alkalmaznak, de mindenkire kiterjedő előírás, hogy annak magasabbnak kell lennie, mint a korábbi, a common law által meghatározott mérce. Szükséges közös eleme a rágalmazásért való felelősség megállapításának az, hogy a kérelmező bizonyítsa a rágalmazó valamely "hibáját", azaz legalább annyit, hogy az általában véve gondatlanul (negligent) járt el a közlés megtételekor. Ezenfelül az is szükséges a felelősség megállapításhoz, hogy a kérelmező bizonyítsa bekövetkezett kárát. A tényleges káron felüli büntető kártérítés (punitive damages) pedig csak abban az esetben járhat, ha a kérelmező bizonyítja az alperes rosszhiszeműségét.
A bíróság később finomította a Gertz-döntésben megfogalmazott szabályt, és úgy döntött, hogy a büntető kártérítés akkor is jár, ha a közlés kizárólag magántermészetű ügyet érintett, ez esetben tehát nem szükséges a rosszhiszeműség bizonyítása.[11]
Az USA rendkívül komplex rágalmazási joga tehát három eltérő szintet ismer: a - kiterjesztően értelmezett - közszereplői kör tekintetében a Sullivan-szabály érvényesül, tehát tudatos hazugság vagy súlyos gondatlanság szükséges a felelősség megállapításához, ennek bizonyítása pedig a kérelmezőn nyugszik; a magánszemélyekre, de közügyekkel kapcsolatosan tett rágalmazó állításokra a Gertz-szabály alkalmazandó, amelynek értelmében legalább enyhe gondatlanság kell a felelősség megállapításához; míg a magánszemélyekkel kapcsolatban magánügyben tett állításokra továbbra is a régi, a szigorú felelősség talaján álló common law szabály vonatkozik.[12]
Bár sem a Sullivan-, sem a Gertz-döntés nem szólt kifejezetten arról, hogy a vitatott állítás igazát kinek kell bizonyítania, hiszen a felelősség megállapításának a feltétele a szükséges magatartás bizonyítása, a gyakorlatban egyértelművé vált, hogy az igaz-ág bizonyításának terhe is a kérelmezőn nyugszik. A rosszhiszeműséget ugyanis szinte lehetetlen bizonyítani anélkül, hogy a szóban forgó állítás cáfolata is bizonyításra ne kerülne. Ezt a gyakorlatot szentesítette a Philadelphia v. Hepps-döntés,[13] mely a fent említett első két szinten a kérelmezőre terhelte a valóság bizonyításának terhét is.
A Sullivan- és Gertz-döntések által meghatározott új rágalmazási jog folyamatos éles viták tárgya az Egyesült Államokban. E viták részletes bemutatása nem képezheti e dolgozat tárgyát, csupán rövid utalást teszek a kritikák legfontosabb érveire. Annál is inkább fontos e kitérő, mert a hazai elemzők többsége csupán a Sullivan-szabályra nézve kedvező véleményeket ismerteti, így úgy tűnhetne, mintha az Egyesült Államokban teljes konszenzus venné azt körül.
Ezzel ellentétben sokan vitatják például a Sullivan-döntés által újraértelmezett szólásszabadság-filozófiát, mondván, a szabadságjog instrumentalista értelmezése túlságosan leszűkíti annak érvényesülési lehetőségeit. Valóban, első ránézésre az Alexander Meiklejohn filozófiaprofesszor nevéhez köthető demokratikus szólásszabadság-elmélet[14] diadala a Sullivan-döntés,[15] mely azonban nem mindenki számára fogadható el megalapozásként. A szólásszabadság demokratikus igazolása ugyanis a jog közösségi döntéshozatalt elősegítő szerepét tekinti elsődlegesnek. A közösségi jellegből adódóan pedig az individuum ebben az értelmezésben háttérbe szorul. Ezt elfogadva pedig nem csak a személyiségi jogok korlátozhatóak a szólás érdekében, de például széles körű hozzáférési jog is teremtődhet a médiához, akár a tulajdonjog kárára is.
Ronald Dworkin a demokratikus nézettel szemben a szólásszabadság individuális értelmezését vallja, az egyén morális jogát emeli ki a közélet vitáiban való részvételre, amely alapján jóval szélesebb körben érvényesülne a szólásszabadság - a rágalmazási jog hatókörét például kizárólag a magántermészetű ügyeket érintő állításokkal összefüggésben vélné fenntarthatónak.[16]
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy bár a legtöbb szerző a demokratikus felfogást meghonosító Sullivan-döntést tekinti a modern szólásszabadság elméleti alapjának, az amerikai szólásszabadság-jogban legalább olyan erőteljesen jelen van az individualista felfogás, valamint a bármiféle állami beavatkozástól való merev elzárkózás is. E három ötvözetéből tevődik össze a szólásszabadság alapjogának elméleti megalapozása, amely tehát nem rendelkezik egységes filozófiai alapokkal (ez akadályozza meg például a demokratikus felfogás - tehát a Sullivan-döntés ideológiája - alapján egyébként egyértelműen szükséges hozzáférési jogok, például a válaszjog bevezetését[17]). Kiemelkedő fontosságú kérdés ez, hiszen minden, a szólásszabadság gyakorlása során felmerülő kérdés csak ezen alapokat figyelembe véve válaszolható meg. A Sullivan-döntés tehát, bár nem formálta teljes mértékben "saját képére" az alapjog uralkodó filozófiai felfogását, jelentősen befolyásolta valamennyi, a jövőben felmerülő vitás kérdésre adandó választ.
Mások éppen Dworkin ellenében érvelnek, és azt állítják, a Sullivan-szabály túlságosan sok szólást véd, indokolatlanul. Ironikus, hogy éppen a korlátozatlan, nyílt vita nevében kreál a szabály olyan új privilégiumot, amely a gyakorlatban csupán egy szűk kör - a sajtó - számára biztosít védelmet, és így új egyensúlyhiányt hoz létre.[18] Utalhatunk itt a jellemző Ocala Star-Banner v. Damron-ügyre,[19] ahol egy újság tévedésből olyan hírnévsértő állítást tett közzé, amelyben összekevertek egy helyi köztisztségért induló jelöltet annak testvérével, aki egy ügyben ha-
- 110/111 -
mis tanúvallomást tett a bíróság előtt. A jelölt elveszítette a választást, de nem perelhetett sikerrel rágalmazásért, mert a lap súlyos gondatlansága nem volt megállapítható. A Sullivan-szabály által felállított mérce, és főként a bizonyítási teher megfordítása a gyakorlatban szinte lehetetlenné teszi a sikeres perlést, elenyésző számú rágalmazási ügy zárul a kérelmező sikerével.
A szabály ellen érvelők azt is kiemelik, hogy alkalmazásának következménye akár szándékaival ellentétes is lehet: a hírnév védelmének valószínűsíthető kudarca eleve sokakat visszatart attól, hogy részt vegyenek a közéletben.[20] A sajtó is rosszul járhat hosszú távon: mivel a szabály nem garantálja azt, hogy kizárólag alaposan ellenőrzött információk jelenhessenek meg, könnyen elveszítheti hitelét.[21]
Lee Bollinger szerint nem volt szerencsés, hogy a bíróság éppen a Sullivan-ügyben határozta meg a rágalmazási jog új alapjait. Sullivan, mint a déli államokban megvalósuló faji megkülönböztetés egyik jellemző figurája, eleve ellenszenves volt a bírák többségének, "megbüntetésének" szándéka is szerepet játszhatott a döntésben. Bár a rágalmazási jog common law szabályai bizonyos értelemben kétségtelenül a kelleténél kevesebb hangsúlyt fektetett a szabad szólásra, a bíróság nem vette figyelembe az egyéb felmerülő, rendkívül összetett kérdéseket, egyoldalúan láttatta a helyzetet, amelyben szerepel "a gonosz" (a szólást korlátozni akaró kormány), "a jó" (az elnyomott, az információktól elzárt nép) és a sajtó, amely a közvélemény formálása érdekében történő kormányzati beavatkozás egyetlen hatékony ellenfele, így "a nép" javának e tekintetben kizárólagos letéteményese.[22] Mindeközben a döntés figyelmen kívül hagyta a sajtó elsődleges célját, a nyereségre való törekvést, amely folyamatosan saját demokratikus feladatai végrehajtása ellen hat, és nem mérlegelte a személyhez fűződő jogok védelmének szükségét sem.
A közszereplők köre gyakorlatilag mindenkire kiterjed, aki a nyilvánosság előtt szerepel. Az eredetileg a demokratikus döntéshozatalt elősegítése érdekében meghozott szabály így minden - gyorsan illanó hírnevű - hírességet, televíziós személyiséget, sportolót, előadót is megakadályoz abban, hogy jó hírnevét óvja. A Sullivan-döntés demokratikus érveiből ez a kiterjesztés már nem következik: a közszereplők legtöbbje szinte semmi befolyással nem rendelkezik a szorosan értelmezett közügyekre, míg azok, akik a háttérben meghúzódva - akár jelentős mértékben - befolyásolják a politikai folyamatokat (tanácsadók, pénzemberek stb.), "magánszemélyként" jogosultak a teljes körű védelemre. A demokrácia megóvásának nemes feladata így megnehezül.[23]
Az angol rágalmazási jog, a szigorú common law felelősség talaján állva korábban szinte hírhedten a legszigorúbbak közé tartozott, a jó hírnév-szabad szólás ütközése esetén jellemzően előbbinek adva nagyobb súlyt. A több évszázados, töretlen hagyományt azonban az utóbbi években ezzel ellentétes irányú, angol léptékkel mérve szinte rohamos fejlődés formálta át, mely folyamat napjainkban is tart. Az új fejlemények egyöntetűen a közéleti viták nagyobb szabadságát célozták. Az új jog alkotói, a bírák döntéseik előtt alaposan mérlegelték a Sullivan-döntést is, azonban szinte teljes mértékben elvetették annak megoldásait. Ennek ellenére a common law erőteljes fellazításában is érezhető az amerikai döntések "szelleme".
A közéleti vita "felszabadításának" első jelentős állomása a Derbyshire County Council v. Times Newspapers-ügy volt.[24] A House of Lords (a Lordok Háza, a legfőbb angol bírói fórum) e döntésében megállapította, hogy kormányzati, önkormányzati szervek nem indíthatnak rágalmazási pert. Bármilyen jelentősséggel is bírt az ítélet, nyitva hagyta azt a kérdést, hogy vajon az egyes tisztségviselők jóhírnév-védelme is korlátozható-e a közélet vitái során elhangzott állításokkal összefüggésben.[25]
E kérdésre a válasz a végső fokon 2001-ben lezárt, mérföldkőnek számító Reynolds v. Times Newspapers-ügyben[26] született meg. A rágalmazási per a Sunday Times című vasárnapi lapban közzétett írás miatt indult. E cikk azt állította Albert Reynolds, kevéssel azelőtt lemondott ír miniszterelnökről, hogy elhallgatott bizonyos információkat a High Court (Főbíróság, a legfőbb ír bírói fórum) elnökének kinevezésével kapcsolatban, félrevezetve ezzel a parlamentet, valamint saját koalíciós partnereit. Jelentős körülmény, hogy míg az ír lapokban megjelentették a korábbi miniszterelnöknek a vádakra adott cáfolatát is, addig ez a Sunday Timesból hiányzott.
A common law addigi szabályai alapján egyértelmű volt, hogy a lap, mivel nem tudta bizonyítani az állítások igazát, illetve nem támaszkodhatott semmilyen olyan - egyébként csak rendkívül szűk körben érvényesülő - privilégiumra, amely alapján a hamis állítások esetén is mentesült volna a felelősség alól (qualified vagy absolute privilege), el fogja veszíteni a pert. Nos, ez valóban így történt, a Lordok Házának döntése mégis jelentősen módosította a korábbi szabályokat.
A Lord Nicholls által jegyzett ítélet kiemeli a nyílt, szabad közéleti vita fontosságát. A "qualified privilege" korábban csak szűk körben érvénye-
- 111/112 -
sült, és azokra az állításokra vonatkozott, amikor a közlőnek morális vagy jogi kötelezettsége volt a közlésre (pl. tanúskodás a bíróság előtt), a társadalomnak pedig érdekében állt a jogi felelősségre vonástól való félelem nélküli megnyilatkozás, és ennek során, jóhiszeműen hangzott el valamely hírnévrontó állítás. A sajtó számára pedig csak akkor biztosította a jogi felelősségtől való mentességet, ha az híven tudósított valamely olyan nyilvános vagy hivatalos eseményről (hivatalos szerv általi sajtótájékoztatóról, nyilatkozatról stb.), ahol téves, pontatlan információk hangoztak el.[27] A privilégium itt azt célozta, hogy az ilyen állítások továbbadásáért ne lehessen felelőssé tenni a sajtót. A Reynolds-döntés szerint ezt a védelmet bizonyos feltételekkel ki kell bővíteni általában véve azokra az esetekre, amikor a közlő (jellemzően a sajtó) közérdeklődésre számot tartó témában téves állításokat közöl. Ez nem jelentheti a teljes védettséget, amely független a közlés körülményeitől (a döntés ezzel elveti a Sullivan-féle új, szinte teljes immunitást hozó megoldás bevezetését), mert ez a jó hírnév védelmének ellehetetlenülését jelentené. A módosítás továbbra is fenntartja a korábbi, egyensúlyozást kívánó megoldást, finoman megváltoztatva az erőviszonyokat, tágabb teret engedve a szabad szólásnak.
Az új egyensúly megteremtésekor a bíróság fellazította a qualified privilege fent említett kötelezettség-társadalmi érdek tesztjének korábbi értelmezését. Az ítélet kiterjesztette a privilégium alkalmazási körét a közéletet érintő eseményekről beszámoló sajtóra, mivel annak (morális) kötelessége a tudósítás, míg a társadalomnak jelentős érdeke fűződik az információhoz való hozzájutáshoz. E feladatának ellátását megkönnyítendő pedig a sajtónak bizonyos feltételek mellett mentességet kell adni még akkor is, ha a közölt információ téves, pontatlan.
Hogy ne az adott ügyben eljáró bíró önálló mérlegelése döntse el azt, mikor érvényesül az így kitágított mentesség - az ítélkezés egységessé tételének szándékával -, Lord Nicholls egy tízes listán összeállított bizonyos, útmutatásnak szánt "irányelveket" is. Ezek értelmében figyelembe kell venni az állítás súlyát (apróbb pontatlanság inkább elnézendő); azt, hogy mennyiben tekintendő közérdeknek a közlés; mennyire megbízható az információ forrása; milyen lépések történtek a sajtó részéről a valóság felderítésére; mennyire volt sürgető a közlés (ha kevésbé, úgy az igazságtartalom vizsgálata alaposabb kell, hogy legyen); kapott-e lehetőséget a megrágalmazott személy a válaszadásra; közölték-e a megrágalmazott álláspontját; milyen hangvételű volt a közlés (objektív vagy elfogult, esetleg szenzációhajhász); milyen körülmények között történt a közlés (az időzítésből például sokszor kikövetkeztethető a közlő mögöttes szándéka). Ezek alapján dönthető el, hogy a szóban forgó sajtótermék jogosult-e a privilégiumra. A feltételeknek nem minden esetben, kivétel nélkül, egyszerre kell teljesülniük, és azok nem is azonos súlyúak. Mindenesetre e követelmények együttesen határozzák meg a "felelős újságírás" mércéjét. Mivel a Sunday Times nem felelt meg e mércének, Reynolds megnyerte a pert.
A Reynolds-döntés elméletileg jelenősen kitágította a sajtó mozgásterét. Az emberi jogok, köztük a szólásszabadság hatékonyabb védelme - az Emberi Jogok Európai Egyezményének inkorporálása az angol jogba a Human Rights Act (1998) által - tehát a rágalmazási jogban is éreztette hatását. Bár az angol jog mindig is idegenkedett a forradalmi változásoktól, mégis több elemző kevesellte a Reynolds által bevezetett újításokat, radikálisabb reformot követelve.[28] A kritikák ellenére is egyértelmű, hogy a szabadabb közéleti vita lehetősége a döntéssel megteremtődött.
Az ítélet által szabott mérce azonban meglehetősen magas (mondhatni, egy régebbi kor újságírói éthoszát tartja szem előtt). Ennek eredményeképpen pedig az azóta eltelt időben a körülbelül 20-25 olyan jelentősebb rágalmazási ügyben, ahol az új privilégiumra építette védekezését az alperes fél, mindössze három alkalommal fogadta el azt a bíróság (a Lordok Háza vagy a Court of Appeal, a fellebviteli bíróság).
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a privilégium nem csupán a szorosan értelmezett politikai megnyilatkozásokra vonatkozik. Az Al-Fagih v. HH Saudi Research and Marketing-ügyben[29] egy lapban megjelent olyan állításokkal kapcsolatban indult a per, mely kizárólag az Angliában élő szaúdi közösség vitáját érintette. A bíróság itt elfogadta az alperes védekezését, és alkalmazta a qualified privilege új szabályát, mivel az újságcikk elfogulatlan volt, mindkét szembenálló fél álláspontját tartalmazta, és ezt még úgy is elégségesnek ítélte a bíróság, hogy nem történt kísérlet a lap által az igazság felderítésére. Ebből is látszik, hogy a Reynolds-döntésben megszabott, vizsgálandó körülmények valóban csak "irányelvek", és nem rigorózus, mechanikusan alkalmazandó szabályok.
A Court of Appeal azt is megerősítette, hogy a Reynolds által bevezetett "felelős újságírás" tesztje nem váltotta fel a régi qualified privilege kötelezettség-közérdek tesztjét, a kettő együttesen kell, hogy érvényesüljön.[30] A privilégium tehát csak az olyan esetekben alkalmazandó, ahol a szóban forgó információ közlése valóban a közérdeket szolgálja.
A változás azonban korántsem volt annyira radikális, mint a Sullivan-döntés. A bizonyítás továbbra is az alperes feladata maradt, neki kell tehát bizonyítania azt, hogy a kettős tesztnek megfelelően, felelősen járt el.
- 112/113 -
Bár Angliához hasonlóan Ausztrália sem részesíti kifejezett alkotmányos védelemben az alapjogokat, az ország alaptörvénye nem tartalmazza az alapvető jogok katalógusát, az ausztrál High Court (a legfőbb bírói fórum) az Australian Capital Television v. Commonwealth of Australia-ügyben[31] leszögezte, hogy a politikai kérdésekben való szabad véleménynyilvánítás implicite az Alkotmány részét képezi, és így annak védelmét élvezi.
Az ezt követő első jelentősebb rágalmazási per az 1994-es Theophanous v. The Herald and Weekly Times-ügy volt.[32] Andrew Theophanous, az ausztrál parlament felsőházának tagja indította az eljárást, akinek jó hírnevét egy újságban leközölt olvasói levél állítólagosan megsértette, azt állítván, hogy görög bevándorlókat, azok letelepedését, állampolgárság iránti kérelmét támogatta törvénytelen eszközökkel.
Ítéletében a High Court leszögezte, hogy a fent említett, az Alkotmányba "beleértett" politikai szólásszabadság tágan értelmezendő, és a jó hírnév védelméhez fűződő érdek ezzel párhuzamosan vissza kell, hogy szoruljon. A "politikai szólás"-ba tehát beletartozik minden, ami a közvélemény formálásának folyamatában - de nem az átlagember, hanem az érdeklődő, "intelligens" polgár számára - releváns lehet. Ezzel megteremtődött egy, a Sullivan-szabályhoz hasonló, önálló alkotmányos privilégium, bár minden tekintetben jóval szűkebb körben.[33] A Sullivan-Gertz által meghatározottakkal ellentétben az ausztrál védelem kizárólag a - ha mégoly tágan is értelmezett - "politikai" szólásra terjedt csak ki. A bíróság elvetette a Sullivan-szabály, a felelősség megállapításához rosszhiszeműséget megkövetelő mércéjét is, és saját, új mércét állított fel: ennek értelmében a privilégium akkor alkalmazható, ha az alperes bizonyítani tudja, hogy "ésszerűen" (reasonable) járt el, azaz, hogy nem volt súlyosan gondatlan, nem volt tudatában annak, hogy az állítások hamisak, a nyilvánosságra hozatal módja, időpontja, szükségessége maga is megfelelt az ésszerűség követelményeinek, és történtek lépések az igazságtartalom ellenőrzésére. E feltételek teljesülése esetén a sajtó mentesül a felelősség alól.
E szabályt erősítette meg a Stephens v. West Australian Newspapers-ügyben született döntés.[34] Úgy tűnt, hogy az új alkotmányos doktrína végérvényesen megszületett.[35]
A következő eset, az 1997-es Lange v. Australian Broadcasting Corporation-ügy[36] azonban jelentős változásokat hozott. A pert David Lange, Új-Zéland korábbi miniszterelnöke indította, mert állítása szerint az ABC televízió egyik adása megsértette a jó hírnevét: a dokumentumműsor azt állította az adás idején még regnáló miniszterelnökről, hogy az alkalmatlan tisztségének ellátására, és többször visszaélt pozíciójával.
A High Court - bár formálisan nem hozott új precedenst - de facto felülírta a két korábbi ítéletet.[37] Elfogadta, hogy a rágalmazás common law szabályainak egyensúlyban kell állniuk a szólás alkotmányos védelmével, de ez a követelmény - a korábbi ítéleteknek ezáltal ellentmondva - nem hoz létre új, kikényszeríthető, pozitív jogosultságot (a szabad politikai szólást), csupán a jó hírnév védelme és a szabad szólás közötti esetleges konfliktusok feloldására szolgál. A konfliktusok feloldása pedig - Angliához hasonlóan - a qualified privilege kiterjesztése útján kell, hogy történjen, nem pedig egészen új, alkotmányos privilégium megalkotásával.
A bíróság ennek megfelelően újraértelmezte a qualified privilege common law-béli szabályát, hogy az harmonizáljon az Alkotmányba beleértett szabad politikai szólás szabályával. Ennek során utóbbi alaposan háttérbe szorult, legalábbis a Theophanous-döntésben foglaltakhoz képest. A védelem immár csak azokat a megnyilvánulásokat illeti meg, amelyek "az Alkotmány által szabályozott, felelős képviseleti kormányzás rendszerének hatékony működésével" kapcsolatosak. Jelentős visszalépés ez a korábbi, minden társadalmi fontosságú ügyet magába foglaló védelemhez képest. A bíróság fenntartotta a korábbi, ésszerűséget megkívánó követelményt, hasonló tartalommal, ezek alapján ésszerű volt a publikáció, amennyiben az alperesnek jó oka volt azt hinni, hogy a vitatott állítások igazak, tett bizonyos lépéseket az igazság felderítésére, felkínálta a válaszadás lehetőségét a felperesnek stb. Nem említette viszont az újrafogalmazott feltételek között a gondatlanság hiányát, hiszen a többi követelmény értelemszerűen magába foglalja azt. A rosszhiszeműség továbbra is kizárja a privilégium alkalmazhatóságát.
Mindezek alapján a bíróság úgy döntött, hogy az ABC televízió nem felelt meg az új qualified privilege követelményeinek, így Lange megnyerte a pert. Bár ez a döntés is jelentős előrelépésnek számít a szólásszabadság védelmében, a megelőző két ítélethez képest visszalépésnek tekinthető.[38]
Új-Zéland legfontosabb precedense, amely jelentős mértékben átalakította a rágalmazási jog common
- 113/114 -
law rendszerét, szintén David Lange, az ország korábbi miniszterelnökéről megjelent állítások miatt indított ügyben született meg. Az 1998-ban eldöntött Lange v. Atkinson-ügy[39] előzményeként egy olyan újságcikk és a hozzá kapcsolódó karikatúra jelent meg, amely őt felelőtlennek, becstelennek, rosszindulatúnak, mi több, lustának festette le.
A Court of Appeal (a fellebviteli fórum), megerősítve a High Court elsőfokú ítéletét, megváltoztatta és kitágította a rágalmazási jog korábbi szabályait. Hangsúlyozta a nem sokkal azelőtt elfogadott új jogszabályok szerepét az alapjogok védelmében,[40] és széles körű összehasonlító vizsgálatot végzett, kitérve természetesen a Sullivan-szabályra is. Eltérően az angol és az ausztrál megoldástól, a bíróság úgy döntött, hogy a megújított qualified privilege kiterjed minden olyan, széles körben közzétett állításra vagy véleménynyilvánításra, amely korábbi vagy jelenlegi parlamenti képviselőkről vagy képviselőségre pályázókról, viselt vagy reménybeli tisztségükkel kapcsolatosan jelenik meg, és amelynek tárgya olyan magatartás vagy képesség, amely releváns lehet e feladatuk ellátása során. A közzétételnek ezenfelül, általában véve is a közérdeket kell szolgálnia. A sajtónak nem kell sem az ésszerűséget, sem egyéb, megfelelő eljárást bizonyítania, a rosszhiszeműség azonban kizárja a privilégium alkalmazását.
Ez a szabály a Sullivan-szabályhoz hasonló, szinte feltétlen, mérlegelést alig tűrő védelmet hozott, mely csak a rosszhiszeműség bizonyítása esetén szűnik meg, bár annál jóval szűkebb körben (csak a közéleti szereplők egy szűk csoportjára vonatkozóan, bár, mint láthattuk, eredendően maga a Sullivan-döntés is csak egy szűk, bár ennél így is jóval tágabb kört érintett).
A döntés végső fokon a Privy Councilhoz jutott (némely Commonwealth-ország számára a legfőbb bírói fórumként szolgáló, Londonban székelő bíróság, amely angol főbírákból áll össze). Természetesen a bírák az akkor friss Reynolds-ügy fényében vizsgálták a kérdést és, bár a közvetlen beavatkozástól tartózkodtak, visszaküldték azt az új-zélandi Court of Appealnek, mintegy azt sugallva, hogy a Reynolds-szabálynak megfelelően vizsgálják meg újra az ügyet.
A Court of Appeal 2000-ben javarészt jóváhagyta korábbi döntését, elvetve a Reynolds-féle "felelős újságírás" szabályát, de bizonyos pontokban módosította saját korábbi ítéletét.[41]
A bíróság állítása szerint előző ítélete sem értelmezendő úgy, hogy a publikáció körülményei egyáltalán nem relevánsak a védelem fennállta szempontjából. Bizonyos körülményeket figyelembe kell venni, így például a kiadó személyét, a publikáció időpontját, egyéb körülményeit, azt, hogy kikhez juthat el és magát a tartalmát is. Ezen körülmények vizsgálata után a bíróság dönthet úgy is, hogy nem adja meg a qualified privilege védelmét az adott sajtóterméknek.
Néhány elemző még ezek után is úgy gondolja, hogy ezek a módosítások nem változtatták meg az újzélandi megoldás szinte feltétel nélküli védettséget adó, a Sullivanhez hasonlatos jellegét, hiszen az ettől függetlenül is egyfajta, többé-kevésbé mechanikusan alkalmazandó, a szabad szólás számára kedvező szabály maradt.[42] Mások szerint így a Lange-döntés valójában nem sokban tér el a Reynolds-szabálytól.[43] A vita feloldása a jövőben meghozandó ítéletekre vár.
A bíróság ezen túl újraértelmezte a rosszhiszeműség jelentését is. Ez alapján a rosszhiszeműség akkor áll fenn, ha a közlő tudatában volt állítása hamisságának, vagy gondatlanul járt el az igazság felderítésekor, esetleg elmulasztotta annak megkísérlését. Nem hivatkozhat a qualified privilege-re az alperes, ha a felperessel szembeni rosszindulat motiválta a publikáció közzétételében, vagy valamilyen módon jogosulatlan előnye származott abból. Bár a bíróság továbbra is elutasította a "felelős újságírás" tesztjének bevezetését, "a privilégium elveszhet, ha az alperes, minden körülményt figyelembe véve, felelőtlen hozzáállással közelít a szóban forgó állítások igazához" .[44]
A Sullivan-döntés befolyása a számba vett, országonként eltérő megoldásokra vitathatatlan, még akkor is, ha azok magából a szabályból csak egyes részelemeket vettek át, vagy esetleg még annyit sem.
Elsődlegesen érdemes megvizsgálni a döntéseket alátámasztó érvelést, ha úgy tetszik, filozófiát. Maga a demokrácia, illetve az annak működéséhez elengedhetetlen nyílt közéleti vita fontosságát persze külön-külön is felismerte mindegyik jogrendszer, de a Sullivan-döntés azért is lett alapvető fontosságú, mert a konkrét kérdésen túlmutatva, új (természetesen a korábbi, a szólásszabadságért folytatott történelmi küzdelem során formálódó filozófiai eszmékből táplálkozó, de kifejezetten az alapjoggal összefüggésben korábban ily mértékben és formában nem hangsúlyozott) alátámasztását adta a szabad szólás alapjogának.
Bár a Sullivan-döntés maga első ránézésre a szólásszabadság demokratikus igazolásának apoteózisa, ennél jóval árnyaltabb az összkép. A későbbi, kapcsolódó ítéletek, illetve az alapjog más határainak meghúzása kapcsán nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai elmélet magába olvasztotta a szólást alátá-
- 114/115 -
masztó valamennyi eltérő eszmei igazolást. Egyaránt megtalálható e kavalkádban a Mill-féle "vélemények piaca", mint az egyetlen út az igazság felderítésére, az erőteljes individualizmus, amely az egyén önkifejezéshez való jogát tekinti elsődlegesnek, az állami beavatkozástól való szinte irracionális rettegés, valamint a közös, demokratikus döntéshozatalban való részvétel lehetőségének megteremtése. Mivel ezen, olykor egymásnak ellentmondó igazolások egyike sem tarthat igényt a kizárólagos érvényességre, egymás melletti létezésük, az egyes kérdések eldöntésénél pedig az egymással folytatott "belső küzdelmük" logikus következmény. Ez a komplex filozófiai alátámasztás nem jellemzője a többi jogrendszernek, amelyek ennél egyszerűbben, szinte magától értetődően fogadják el értéknek a szabad szólást, amely azonban semmiképpen sem "szentségi" rangú, azaz indokolt esetben korlátozható. Ebből fakad az egyes megoldások, a Sullivanhez képesti jóval korlátozóbb jellege.
Maga az út is, amely a reformokhoz vezetett, országonként eltér. Ahogyan már elhangzott, az USA Supreme Courtja előre nem várt, mondhatni radikális módon változtatta meg az addigi rendszert, egy döntéssel a szólás egy új, szinte sérthetetlenséget élvező alkotmányos kategóriáját teremtette meg, feladva ezzel a common law korábbi, esetről esetre történő mérlegelést követelő megoldását. Utóbbi szerint nem léteznek előre meghatározott, fix kategóriák (mint a Sullivan-Gertz utáni világban az USA-ban a többi közül kiemelt, a közéleti szereplőkkel kapcsolatos véleménynyilvánítás, mely a gyakorlatban szinte korlátozhatatlan, vagy a magánszeméllyel, de közérdekű üggyel kapcsolatos szólás, mely egy másik, az előbbinél kevésbé védett kategória - maga a szólás pedig aszerint ítélendő meg, melyik kategóriába sorolható[45]), hanem minden egyes esetben mérlegre kell tenni a szólást, illetve a jó hírnév jogát, és a mérlegelés során eldönteni, az adott esetben melyik élvez elsőbbséget.[46] E folyamatban persze bizonyos előre meghatározott szabályok (például hogy kétes esetben a szólás részesítendő előnyben), illetve a mérlegelést megkönnyítő szempontok (ld. Reynolds-döntés) jelentős mértékben befolyásolják az eredményt.
Természetesen elviekben azért az USA által választott megoldás is teret ad a szólás esetleges korlátozásának, még az olyannyira védett első kategóriában is (szándékosság vagy súlyos gondatlanság esetén, a bizonyítási teher felcserélésével), amely, indokolt esetben megkívánhatja az eltérő érdekek mérlegelését, tehát ez a rendszer sem teljesen mérlegelés nélküli, pusztán mechanikusan alkalmazandó szabály,[47] azonban annak jelentősége jóval kisebb. Így egyértelműen a szólás kerül döntő fölénybe a reputációval szemben: érdekes, hogy a híres amerikai individualizmus itt csupán annak egyik megnyilvánulási formáját, a szabad szólást védi, a jó hírnév szinte védtelen marad.
Az ausztrál, illetve az új-zélandi megoldás egyfajta vegyes rendszernek tekinthető, amely ötvözi a ügyről ügyre történő mérlegelést a kategorizálással, elismerve a politikai avagy közéleti ügyekben történő szólás védettebb jellegét. Az angol ezzel szemben megmaradt az egyedi mérlegelés szabályánál, kiegészítve azt bizonyos iránymutatással, mely elviekben a szólás felé billentené el a mérleg nyelvét. A gyakorlatban még nem nagyon láthattuk ennek megvalósulását, kevés alperes tudta megvédeni magát az új privilégiumra való hivatkozással, de ne zárjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy eleve kevesebb ügy is került a bíróság elé, mivel a sajtó esetlegesen egyre inkább a mércében meghatározott "felelős újságírás" elvei szerint cselekszik (amerikai szemmel persze már ez az elvárás maga is az ördögtől való, durva beavatkozás, de Európában legalábbis még szeretnénk hinni a felelős, morális sajtó ideáljában...).
A kategorizáló megoldás kétségtelen előnye, hogy kiszámíthatóbbá teszi az ítélkezést (szinte nem is lehet az USA-ban rágalmazási pert nyerni.), míg az állandó mérlegelés kényszeréből adódóan a különböző bírák más és más döntéseket hozhatnak. Az érem másik oldala, hogy míg az előbbi egyoldalúan felborítja az egyensúlyt, és nem védi megfelelően a jó hírnevet, addig utóbbi elegendően rugalmas ahhoz, hogy ezt - a közérdek szem előtt tartásával - megvalósítsa.[48]
Továbbhaladva, az alapvető megközelítésen túl jelentős különbségek fedezhetőek fel a védett szólás terjedelmében is. Bár eredetileg maga a Sullivan-szabály is csupán egy eléggé szűk kört érintett (a választott köztisztséget viselőkről, e feladatukkal kapcsolatban tett véleménynyilvánítások), ez hamar kitágult, és gyakorlatilag minden, a közügyekkel kapcsolatos szólást magába foglal, bár a legerősebb védelmet a közéleti szereplőkkel kapcsolatban tett megnyilvánulásoknak nyújtja. A kategorizálás alapja tehát a megtámadott személy státusa, ami visszásságokhoz vezethet.
Ezzel szemben Ausztráliában csak a tágan értelmezett politikai jelentőségű témákban tett véleménynyilvánítások élveznek fokozott védettséget, míg Új-Zélandon ez még jóval szűkebb: csak a jelenlegi, múltbéli, reménybeli parlamenti képviselőkkel összefüggésben tett megnyilatkozások esetén érvényesül a privilégium. Angliában ennél tágabb az érintett kör: valamennyi, lazán értelmezett közérdekű téma a védelem alá tartozhat. Ez a megoldás ráadásul jóval rugalmasabb is, mint az előzőek, és képes kikerülni a Sullivan már említett azon hibáját, hogy az nem feltétlenül a közügyekkel magukkal, hanem
- 115/116 -
elsősorban a közéleti szereplőkkel kapcsolatos szólásokat védi, így a nyilvánosság előtt nem szereplő, de jelentős döntéshozatali pozíciókban lévő személyek nagyobb védelmet élveznek, mint mondjuk egy szappanoperában szereplő színész.
Nem csak a védelem terjedelme, hanem azon belül annak mértéke is eltér. Habár a Sullivan-döntés három, illetve az ausztrál Theophanous-döntés egyik, párhuzamos indoklást benyújtó bírája egyaránt a totális védelem, azaz a jó hírnév védelmének bizonyos körben való teljes eltörlése mellett kardoskodott, ezt az álláspontot még az USA Supreme Courtjának többsége sem tette magáévá. Persze a Sullivan által meghatározott védelem mércéje így is kiemelkedően magas, a bizonyítási teher megfordításával pedig szinte kilátástalanná vált a felperesek helyzete. Egyéb probléma is jelentkezik ezzel kapcsolatban: mivel a bizonyítás tárgya nem az állítások igazságtartalma, hanem az alperes bizonyos magatartása, maga az igazság háttérbe szorul, a per másodlagos kérdésévé válik.[49]
Az ausztrál szabály ésszerűséget követel meg, az angol Reynolds-döntés pedig egy alapos, minden releváns részletre kiterjedő vizsgálatot, illetve annak kedvező eredményét írja elő a védettség mércéjeként. Ezek egyaránt a "felelős újságírás" előmozdítását szolgálják, gyakorlatilag magába olvasztva ezzel a rosszhiszeműség hiányának követelményét (a felelős újságírás követelményeinek való megfelelés eleve feltételezi a jóhiszeműséget). E mércék rugalmassága elősegíti a szükséges mérlegelést, sőt, feltétele annak.
A közszereplők személyiségvédelmének kérdése továbbra is élő és folyamatosan változó terület marad. A demokrácia működése valóban megbénul akkor, ha a nyílt közéleti vita korlátozást szenved. Ettől függetlenül egyéb érdekeket is figyelembe kell venni a személyiségi jogok alkalmazási területének szűkítésekor. A szólásszabadság túlzott védelme, a privilégiumok alkotása ellen szóló érvek, túl a közszereplők jogainak védelmén, szintén szolgálhatják a nyílt közélet megerősödését - például a hiteles, felelős sajtó megszületését, amely nehezebben történhet meg akkor, ha szinte teljes mentességet adunk számára a jogi felelősség alól. Nehéz pontosan felmérni, hogy a Sullivan-szabály, illetve annak elvetése mennyiben befolyásolta a szinte egy időben bekövetkezett változásokat az egyes országok rágalmazási jogában, de kétségtelen, hogy alapos ismerete és előnyeinek-hátrányainak mérlegre tétele szinte szükségszerű volt a reformok kivitelezésében, tekintve az Egyesült Államok szólásszabadságjogának tekintélyét. Talán nagyobb szerepe volt abban, hogy a rágalmazási jogokban teret nyert a szólásszabadságnak a korábbiaknál nagyobb értékét hangsúlyozó gondolat, de mint láttuk, bizonyos konkrét sajátosságait is átemelte egyik-másik megoldás. Más kö-
- 116/117 -
rülmények is közrejátszottak persze a változásokban, az alapjogok általában vett fokozottabb védelme is a huszadik század kilencvenes éveitől kezdve valósult meg a szemügyre vett országokban,[50] mint ahogy a Sullivan által szintén befolyásolt magyar jogrendszer is ez idő tájt kapott új erőre e tekintetben.[51] Figyelembe kell venni továbbá a common law természetes fejlődését, amely ugyancsak lényeges mozgatórugója lehetett a reformoknak. Így vagy úgy, de a Sullivan-szabály egyelőre megkerülhetetlen a rágalmazási jog összehasonlító vizsgálatakor. ■
JEGYZETEK
[1] 376 U.S. 254 (1964)
[2] R. A. Epstein: Was New York Times v. Sullivan Wrong? University of Chicago Law Review, 1986., 793-794.
[3] F. Schauer: Social Foundation of the Law of Defamation: A Comparative Analysis. Journal of Media Law and Practice, 1980., 35.
[4] L. C. Bollinger: Images of a Free Press (Chicago: University of Chicago Press, 1991), 4.
[5] F. Schauer: The First Amendment as Ideology. William and Mary Law Review, Spring 1992.
[6] H. Kalven: The New York Times Case: A Note on "The Central Meaning of the First Amendment". Supreme Court Review, 1964. 204-210. és 213-214.
[7] 383 U.S. 75 (1966)
[8] Curtis Publishing Co v. Butts, Associated Press v. Walker 388 U.S. 130 (1967)
[9] 403 U.S. 29 (1971)
[10] 418 U.S. 323 (1974)
[11] Dun & Bradstreet, Inc. v. Greenmoss Builders, Inc., 472 U.S. 749. (1985)
[12] D. A. Anderson: An American Perspective. In. S. Deakin-B. Markesinis-A. Johnston: Tort Law (Oxford: Clarendon Press, 2003 [5. kiadás]), 729.
[13] 475 U.S. 767. (1986)
[14] A. Meiklejohn: Political Freedom - The Constitutional Powers of the People (New York: Oxford University Press, 1965 [2. kiadás])
[15] Bár maga az ítélet nem említi őt név szerint, Brennan bíró egy későbbi cikkében elismerte Meiklejohn hatását. Ld. W. J. Brennan: The Supreme Court and the Meiklejohn Interpretation of the First Amendment. Harvard Law Review, November 1965. A Sullivan-döntésről maga Meiklejohn egyébként úgy nyilatkozott, hogy az "alkalom az utcabálra", holott a döntés idején már jócskán nyolcvan év felett járt. Ld. Kalven, i. m., 214.
[16] R. Dworkin: Freedom's Law. The Moral Reading of the American Constitution (Oxford, New York: Oxford University Press, 1996), 200. és 209-213.
[17] Ld. Miami Herald Publishing v. Tornillo 418. U. S. 241. (1974)
[18] J. A. Barron: Access to the Press - A New First Amendment Right. Harvard Law Review, 1967., 1656-1657.
[19] 401 U. S. 295. (1971)
[20] H. H. Wellington: On Freedom of Expression. Yale Law Journal, 1979., 1113-1115.
[21] E. Barendt: Freedom of Speech (Oxford: Oxford University Press, 2005 [2. kiadás]), 202.
[22] Bollinger, i.m. 25.
[23] F. Schauer: Public Figures. William and Mary Law Review, 1984., 905.
[24] [1993] AC 534.
[25] E. Barendt: Libel and Freedom of Speech in English Law. Public Law, 1993., 453.
[26] [2001] 2 AC 127.
[27] Defamation Act 1996, s. 15. és a melléklet.
[28] Ld. pl. I. Loveland: Political Libels: A Comparative Study (Oxford, Portland, Oregon: Hart Publishing, 2000), 171-184.
[29] [2002] EMLR 215, CA
[30] Jameel v. The Wall Street Journal Europe (No. 3) [2005] EMLR 377.
[31] (1992-93) 177. CLR 106.
[32] (1994-95) 182. CLR 104.
[33] A. Stone: Case Note: Lange, Levy and the Direction of the Freedom of Political Communication Under the Australian Constitution. University of New South Wales Law Journal, 1998., 118.
[34] (1994) 68. ALJR 765.
[35] L. Leigh: Of Free Speech and Individual Reputation: New York Times v. Sullivan in Canada and Australia. In I. Loveland (szerk.): Importing the First Amendment. Freedom of Expression in American, English and European Law (Oxford: Hart Publishing, 1998), 65.
[36] (1997) 189. CLR 520.
[37] Loveland, i. m. 147.
[38] R. L. Weaver-D. F. Partlett: Defamation, the Media and Free Speech: Australia's Experiment with Expanded Qualified Privilege. George Washington International Law Review, 2004., 387.
[39] [1998] 3 NZLR 424.
[40] Bill of Rights Act 1990, Electoral Act 1993, Official Information Act 1982
[41] Lange v. Atkinson (No. 2.) [2000] 3 NZLR 385.
[42] Barendt, i. m. 225-226.
[43] W. R. Atkin: Defamation Law in New Zealand 'Refined' and 'Amplified'. Common Law World Review, 2001., 246-247.
[44] Lange v. Atkinson (No. 2.) [2000] 3 NZLR, 399-401.
[45] See F. Schauer: Categories and the First Amendment: A Play in Three Acts. Vanderbilt Law Review, 1981., 265.
[46] Barendt, i. m. 205.
[47] M. B. Nimmer: The Right to Speak from Times to Time: First Amendment Theory Applied to Libel and Misapplied to Privacy. California Law Review, 1968., 935.
[48] S. F. Fischer: Rethinking Sullivan: New Approaches in Australia, New Zealand and England. George Washington International Law Review, 2002., 189.
[49] L. A. Powe: The Fourth Estate and the Constitution: Freedom of the Press in America (Berkeley: University of California Press, 1991), 121-5.
[50] Ld. az új-zélandi Bill of Rights Act-et (1990), az angol Human Rights Actet (1998) és az ausztrál új alkotmányértelmezést. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága is számos, jelentős döntést hozott ez idő tájt rágalmazási ügyekben.
[51] Ld. Koltay A.: A New York Times v. Sullivan-szabály és hatóköre az Egyesült Államokban és Magyarországon. Kézirat, 2006
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd PPKE JÁK.
Visszaugrás
