Az 1998. évi XIX. tv. a büntetőeljárásról, 2003. július 1-jétől több új alapelveket fogalmazott meg, ráadásul nóvumként ható "alapvető rendelkezések" elnevezéssel. Mintegy utalva arra, hogy ezen kötelezettsége feltétlenül betartandók, ilyenformán paranccsá váltak a jogalkalmazók, illetve az eljárásban résztvevők számára. A tanulmány első részében - kiemelkedő fontosságukra, a tisztességes büntetőeljárásban betöltött hangsúlyos szerepükre figyelemmel - ezeket tekintem át.
A törvény 1. §-ában megfogalmazott kompetencia-elválasztásban már megjelölt ítélkezés funkcióját a 3. § alapján a bíróság látja el. A vizsgált 2. § arra ad választ és egyúttal előírást, hogy mi a bírósági ítélkezés "conditio sine qua non"-ja (elengedhetetlen feltétele), ami nélkül nem folyhat ítélkezés, nem jöhet létre a bírósági eljárási perszakasz sem. Ez pedig a vád. Hozzátehetem a törvényes vád, hisz ennek meglétét, illetve törvényességét maga az ítélkező bíróság előzetesen, a tárgyalás előkészítése során megvizsgálja.
Ilyenformán az alapvető rendelkezés mint követendő, kötelező szabály elnevezése akként is megfogalmazható és ez didaktikai szempontból kifejezetten előnyös, hogy "a bíróság eljárásának alapja a vád". Vád nélkül nincs ítélkezés, vád nélkül senki, így a terhelt sem vonható felelősségre. A törvényi megfogalmazás szerint "a bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek, és csak olyan cselekmény alapján, amelyet a vád tartalmaz."
Ez a vádalapúság mellett még két követelményt, egy személyit és egy tárgyit tartalmaz. Egyrészről azonosított személyre szóló vád nélkül nem lehet egyetlen természetes személyt sem felelősségre vonni, másrészről csakis olyan cselekményi keretben, amely szerepel a vádban.
Megjegyzem, hogy a személyi hatály bővül 2005-től a nem természetes, azaz jogi személyek büntetőjogi felelősségre vonásáról szóló már érvényes törvény hatályba lépésével, azonban abban az esetben is csak törvényes vád alapján járhat el az ítélkező bíróság. Azt is hangsúlyozom, hogy a vádban foglalt cselekményi ténykérdések (a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. tv., a továbbbiakban Be. 217. § (3) bek. b) pont) sem abszolút követelmények a bíróság számára, azoktól a felvett bizonyítását követően eltérhet a tettkereteken belül minúciálisan, a jogi minősítés, illetve egyéb indítvány pedig egyáltalán nem bír kötőerővel számára. (Lásd Bírósági Határozatok (a továbbiakban) BH 1986/9. - Nem jelenti a vádelv sérelmét, hogy a bíróság határozatában foglalt tényállás nem fedi teljesen a vádiratban foglalt tényeket, de a bűncselekmény lényeges elemét alkotó tények tekintetében annak megfelel.) A törvényes vád hiányára lásd BH 1982/41. - Ha az ügyész a vádiratában valamely cselekmény tekintetében a vádemelést mellőzi, e vonatkozásban a bíróság törvényes vád hiányában nem járhat el.) A vádon belül, a közvádat mindig az ügyész képviseli, de vádképviselő lehet magánvádas ügyben is közérdekből, (például fiatalkorúak, katonák esetében), ezen túlmenően pedig a sértett, a magánvádló, illetve a pótmagánvádló is felléphet vádlóként törvényben meghatározott esetekben.
Az alapvető rendelkezés két bekezdése az ún. vádelv két évszázados intézményére épül, nevezetesen, hogy írott - vagy kivételesen az egyszerűsített, előállításos külön eljárási formában szóbeli, esetleg feljegyzési - formában nyújtja be a vádhatóság a bírósági ítélkezés alapjául szolgáló érveit, illetve a felelősségre vonási indítványát. Ezzel egyértelművé válik a terhelt számára az ellene felhozott vád tartalma, és lehetősége nyílik az ellen védekeznie. Védekezése - akár hivatásos védőügyvéd segítségével - a bírósági tárgyalási szakaszban már szimbolikus értelmű, teoretikusan az Emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban EJEE) 6. cikkéből levezetett "fegyverek egyenlősége" (equal of arms, égalité des armes, Waffengleichigkeit) szerint történhet. Ez azonos jogokat jelent a bizonyítás körében a vádat emelő és képviselő ügyész (magánvádló, pótmagánvádló), valamint a védelem alanyai (terhelt-védő) között. Kiemelendő - sok gyakorló védőügyvéd tévhitének elkerülésére is -, hogy a fegyveregyenlőség csak a vádat követően, a bírósági szakaszban és csakis a bizonyítási eljárás körében érvényesül. Tehát a jogtudomány által levezetett, kimunkált egyenlőségi követelmény alapja is a vád, nemcsak a bírósági eljárásé, ám azon túl, hogy felté-
- 101/102 -
tele, nem elégséges feltétele, miután csak a bizonyítás körében teljes. Ez igaz a további bírósági szakaszokra (jogorvoslati, rendkívüli jogorvoslati szakaszokra, külön és különleges eljárásokra) is.
A terhelt számára az alapelvi iránymutatás azt jelenti, hogy a vádon túlmenően nem ítélkezhetnek felette, így az megszabja a bírósági ítélkezés, csakúgy mint az érdemi védekezés keretét is. Ezáltal biztosan csak olyan tettről dönt a bíróság, amelyet tartalmaz a vád is, vagyis az ún. "tettazonosság" körén belül marad. A vád megteremti, "meghúzza" a bírósági eljárás alsó és felső határát is; kimerítési kötelezettségként dönteni kell az abban foglaltakról, ám - túlterjeszkedési tilalomként - többről, másról akár személyi, akár tárgyi értelemben nem dönthet a bíróság. (Lásd ezzel kapcsolatban a 49/1998. (XI. 27.) AB határozatot, továbbiakban AB.)
Az alapvető rendelkezés fontos jogállami követelmény, mivel ezáltal elkerülhető az olyan "justiz mord", amely lehetőséget nyújt vád nélküli, vagy vádon túlterjeszkedő, "bírói vádat" produkáló ítéletek meghozatalára.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (továbbiakban EJEB, (angolul ECHR) ezzel kapcsolatos döntései közül a Serves v. Franciaország, 1997-es ügyét emelem ki, amelyben a Bíróság hangsúlyozta, hogy a "büntetőjogi vád" fogalma autonóm jellegű. Megállapíthatóságát az Egyezmény körében kell vizsgálni, és nem a hazai törvények alapján. Úgy kell tehát értelmezni, mint az illetékes hatóság egyénnek címzett hivatalos közlését arról, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják, vagyis olyan tettel, ami a helyzetére lényeges kihatással lehet. (EJF, 1998/4. 20-21. o.) Lásd még ezzel kapcsolatban: Garyfallou Aebe v. Görögország, 1997. (Emberi Jogi Füzetek, a továbbiakban EJF 1998/4. 10-12. o.; Steel és mások v. Egyesült Királyság 1998, EJF 1999/2. 57. o.; Gea Catalán v. Spanyolország, 1995, EJF 1997/3. 55-56. o.; Salvado Torres v. Spanyolország, 1996, Bírósági Határozatok, a továbbiakban BH 1997/6. sz. 477-478. o.; Pélissier és Sassi v. Franciaország, 1999., EJF 2000/1. 17-18. o.; Dallos v. Magyarország, 2001, BH 2001/5. 392-397. o;. Matioccia v. Olaszország, 2000., BH 2001/8. 639-640. o.)
A Be. 1. §-ában meghatározott, elkülönült ítélkezést jogállami keretek között egyedül a bíróság folytathatja. Ennek deklarációját találjuk a 3. §-ban: "Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádról bíróság döntsön."
Az alapelv forrását több nemzetközi dokumentumban megtalálhatjuk, köztük az EJEE 6. cikkében, mely szerint "Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgái jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően. " Az Alkotmányban pedig az 57. § (1) bekezdése fogalmazza meg: "A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el."
Témánk szempontjából a "bíróság" igénye és joga emelendő ki. Mindenki alatt a büntetőeljárásban a terheltet kell érteni, hiszen - amint már hangsúlyoztam - csak meghatározott személy ellen és csak vádbeli cselekmények miatt folyhat büntetőeljárás, tehát a bírósági eljáráshoz való jogot a terheltnek kell biztosítani. Ezzel a gondolatmenettel van összhangban a törvényi tényállás (2) bekezdése is: "Bűncselekmény elkövetése miatt bárkinek a felelősségét megállapítani, és emiatt vele szemben büntetést kiszabni egyedül a bíróság jogosult."
Az első bekezdés jogosultságot tartalmaz a terhelt számára és kötelezettséget a hatóságok részére, hiszen a vádemelést is magában foglalja, amit követnie kell a bíróság monopólikus fellépésének. Ugyanez a kettősség húzódik meg a (2) bekezdésben is, hiszen, ami jogosultság a terheltnek, nevezetesen a bírósági kompetencia, ugyanaz kötelezettség a hatóságok, végső soron a bíróságok számára. Az egyik oldalon a terheltnél meglévő jogosultság, a másik oldalon parancsszerű kötelezettség, amely a legalitás elvéből is adódik. A bíróságnak el kell járnia mint ítélkezőnek, de egyúttal csakis egyedül, kizárólagosan ez a hatóság járhat el ebben a funkcióban. Ez a bírósági monopólium azért garanciális tényező, mert - a törvényhozóval összhangban - úgy vélem, hogy csak ezen a fórumon teljesednek ki az alapelvek (alapvető rendelkezések) maradéktalanul, csak itt születhet valóban tisztességes (fair) körülmények között igazságos, pártatlan döntés a büntetőjogi felelősségről, esetleg a büntetésről. Ezt a monopóliumot alapozza meg az az alkotmányi rendelkezés is, mely szerint: "A Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az alkotmányos rendet, az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit." (50. § (1) bekezdés, valamint a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 1. §-a, amely rögzíti: "a Magyar Köztársaságban az igazságszolgáltatást a bíróságok gyakorolják.". Tegyük hozzá olyan bírákkal, akik törvény által is deklaráltan függetlenek, a jogszabályok alapján, meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók. (Alkotmány
- 103/104 -
50. § (3) bekezdés és bírósági törvény 3. §. Ezzel kapcsolatos alkotmánybírósági döntések: 401/1992. és 104/D/1994. AB határozat.)
Ezeket az érveket felsorakoztatva egyetérthetünk Tóth Mihály megfogalmazásával, aki jelzővel toldja meg az alapelvi megnevezést. Jog a "tisztességes" bírósági eljáráshoz követelménye áll fenn, mert hiszen mit ér a bírósági jogosultság tisztességes eljárás nélkül, önmagában a bíróság deklaráltsága még nem elegendő. Hozzátehetem még Király Tibor nyomán, hogy egyúttal jog a törvényes bírósághoz és törvényes bíróhoz. Olyan bírósághoz, amelynek a terhelt büntetőügyében van törvényes hatásköre és hatásköre. Senki sem vonható el törvényes bírájától, így az elv garanciája a részrehajlás nélküli, elfogulatlan bíráskodásnak, illetve az önkényes - akár a vádlott javára, akár a terhére - elfogult bíróság vagy bíra kijelölésének elkerülésére. Ezt hivatott biztosítani az a törvényi rendelkezés is, hogy már a bírósági tárgyalás megnyitásakor, a megkezdés előtt lehetősége van a védelemnek (terheltnek-védőnek) indítványozni az ügy áttételét (más, pártatlan bírósághoz), illetve a bíróság tanácselnökének, tagjainak, továbbá a jegyzőkönyvvezetőnek a kizárását.
Mint ahogyan a törvény más helyein törések vannak a legalitás szigorú parancsán, itt is találhatunk ilyet, illetve olybá tűnik. Ez alatt az ügyész olyan intézkedéseit értem, amelyek vád nélkül alkalmaznak valamely szankciót, illetve kötelezettség előírást. Ide tartozik az ún. "megrovásos" megszüntetés, illetve a vádemelés elhalasztása esetén előírható magatartási kötelezettség. Az alapvető rendelkezéssel való ellentmondás valóban csak látszólagos több okból. Egyrészről a terheltnek joga van az ügyészi határozatok (megrovásos megszüntetés, hivatalból kezdeményezett eljárási kegyelem címén megszüntetett nyomozás, vádemelés elhalasztása, katonai büntetőeljárásban a fegyelmi eljárásra utalás miatti ügyészi döntés) ellen panasszal élni, amelynek következménye a vádemelés lesz, tehát megnyílik számára is a bírósági eljárási út. Másrészről ezek az ügyészi intézkedések nem tartalmaznak büntetést - bár kétségtelen, hogy joghátrányt tartalmaznak -, amely pedig konjunktív feltétele a törvényi megfogalmazás szerint az alapelv megvalósulásának. A vádról döntés bírósági igénye (joga és kötelezettsége) tehát a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz való jogot is jelenti egyben, de nem jelenti azt is, hogy a terhelt vádemelésre is késztetheti az ügyészséget, mint vádhatóságot.
Teoretikusan megközelítve a kérdést, a legalitás követelménye harcol az opportunizmussal, a célszerűséggel. Nem kis százalékban lehetőség van életszerű, törvényes érdemi döntést hozni enyhe súlyú bűncselekmények esetében anélkül, hogy a bíróságot, annak egész apparátusát igénybe vennénk az elbírálásban. A Be. megalkotásánál alapul szolgáló 8 elv egyike szerint: "Az alaptípusnak tekintendő eljárás mellett - ahol a tárgyalás dominál - ki kell alakítani az egyszerűsített eljárásokat, amelyek megfelelő alkalmazása lehetőséget ad az ügyek differenciált elbírálására". Egyetértve ezzel az irányelvvel, nem tartom jogállamellenesnek, elvszerűtlennek az ügyészi intézkedési, döntési kör ilyen mértékű és irányú fenntartását. Különösen azért nem, mivel lehetőség van a bírósági korrekciós út igénybevételére. Gyakorlati oldalról azt is megerősíthetem, hogy ez a differenciálásra épülő megoldás a terhelt érdekeit is szolgálja, miután ügye gyorsabban záródik le, mentesül a bírósági eljárási szakasz esetleges elhúzódásától, illetve a már rajta levő, őt az eljárás kezdete óta sújtó "halmozott hátránytól." Ezért az elv maradéktalan, opportunizmus nélküli következetes törvényi előírása és betartatása inkább mereven szigorú lenne a 21. században, semmint jog- és életszerű. Az EJEB döntései erősítik az alapelv nemzetközi elfogadottságát és alkalmazását, ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy a hatóságok nem tehetők felelőssé a bírósági út hiányáért, ha az kizárólag az érintett felróható mulasztása miatt következett be, vagyis saját hibája miatt esett el a bírósághoz fordulás jogától. Lásd részletesebben: Hennings v. Németország 1992-es ügye, BH 1993/5. sz. 398-399. o.) Továbbá a témában: Mauer v. Ausztria, 1997, EJF 1998/3. sz. 5-6. o.; Kadubec és Lauko v. Szlovákia, 1998. EJF 1992/2. sz. 40-41. o.; Hussain és Singh v. Egyesült Királyság, 1996, BH 1996/8. sz. 637-638. o.)
A Be. 8. §-ában megfogalmazott elv ezidáig nem szerepelt kiemelten, pedig már a római jogban is ismert "nemo tenetur se ipse accusare - senki sem köteles önmagát vádolni" modern alkalmazása. A törvény szerint " Senki sem kötelezhető arra, hogy önmagát terhelő vallomást tegyen, és önmaga ellen bizonyítékot szolgáltasson." Amennyire nem helytálló az ártatlanság vélelménél a "senki" alkalmazása, hiszen ott csak a terheltről lehet szó, olyannyira elfogadható itt, miután nemcsak a terheltnél fordulhat elő önvád. Számításba jöhet több büntetőeljárási résztvevő, köztük a tanú, a sértett, egyéb érdekelt is. Mindannyiukra igaz az elv tartalma; nincs kötelezettségük terhelő, súlyosító körülmények feltárására. Ezzel párhuzamban áll a hatóság kötelezettsége; ezt nem is kényszerítheti ki. A hatóságé a bizonyítási kötelezettség is a terhelő tények körében, vagyis a bűnösség bizonyítási terhe (onus probandi, burden of proof) a hatóságra hárul. Ennyiben az elv szoros kapcsolatban
- 102/103 -
van az ártatlanság vélelmével is. (Lásd erről részletesebben a 41/1991. (VII. 3.) AB határozat indokolását.) A kötelezettség azonban nem egyoldalú, nem csak a terhelőkre terjed ki, hanem a materiális védelem követelményeként a mentő és enyhítő körülményekre is. Ez már nem alapelvi szinten kapott a Be.-ben megfogalmazást, csak a részletszabályokban a nyomozási fejezetben, mintegy ügyészi kötelezettségként. Ezt a szabályozási formát hibásnak vélem, mind elméleti, mind gyakorlati oldalról. A materiális védelmet olyan jelentőségűnek ítélhetjük, amelyet alapelvi szinten "kőbe vésettként" kellene szem előtt tartani és előírni a hatóságok számára. Az emberi, azon belül a terhelti jogok ugyanis kiemelkedő, garanciális tényezők, amelyek a jogi tévedések, a helytelen verziók elkerülésének megelőzésére is szolgálnak. Gyakorlati síkon pedig megelőzik a szakirodalomban már német szerzők nyomán Farkas Ákos által is feltárt, hatóságok körében nem túl ritka "rejtett bűnösségi vélelem" kialakulását és burjánzását. Ajánlásom figyelembevétele különösen indokolt olyan országban, ahol a terhelteknek közel harmada bír csak hivatásos védőügyvéddel, ezek között pedig csak egyharmad arányban, tehát az összterheltek egytizedénél működik közre meghatalmazott védőügyvéd, aki felhívja a figyelmet és beszerzi, illetve beszerezteti a mentő bizonyítékokat is.
Az önvádra kötelezés tilalmának érvényesülése nemcsak hallgatásban, nem vallásban (lásd a Miranda elvvel való összecsengését), valósulhat meg, hanem nem tevésben, nem cselekvésben is. Nincs kötelessége az alanynak olyan közreműködést, aktivitást tanúsítani egyetlen eljárási mozzanatban sem, ami számára terhelő, "vádoló" lehet. Ilyen - megtagadható - mozzanat szép számmal akad a büntetőeljárásban, például ide sorolható a bizonyítási kísérlet, helyszíni kihallgatás (kriminalisztikai értelemben helyesen helyszínelés). Mindazon aktusok azonban, amelyek legálisan kikényszeríthetők, akkor is végrehajthatók, ha terhelő adattal is szolgálnak. Ezek nem ütköznek az önvád tilalmába, hiszen e nélkül az állam büntető igényérvényesítéséhez fűződő érdeke csorbát szenvedne, ellehetetlenülne a bűnüldözés. Így tartható házkutatás, amelynek során lefoglalhatók a terheltnél, érintettnél terhelő okiratok, tárgyi bizonyítási eszközök.
Az is következik az elvből, hogy a terheltnek - miután az egyik oldalon nincs kötelezettsége terhelő adatot szolgáltatni - nincs kötelezettsége arra sem, hogy a mentő körülményeket előadja. Ez belátására van bízva és ez sem kényszeríthető ki. A mentő adatok előadása lehet védtaktikai kérdés is részéről; maga határozza meg annak mennyiségét, minőségét, időzítését.
Magam sem "hallgathatom el" azt a főleg angolszász területen elindult folyamatot, amelyben az elvvel ellentétben erős jogirodalmi és precedens nyomás tapasztalható a terhelti hallgatás terhelt ellenében való értékelésére. Továbbra is úgy vélem, hogy ez sérti a Miranda-elvet, az ártatlanság vélelmét, azon belül a bizonyítási terhet, a védelem elvét, valamint a láthatóan szorosan ide kapcsolódó önvád tilalmát is. Ellenkező érveléssel az alkotmányosan is biztosított büntetőeljárási elv hátrányt jelentene a terheltnek, hiszen ezáltal már indokolatlan és tisztességtelen (unfair) hátrányban lenne. E kérdéskörben az EJEB döntéseiből bizonyos fajta "lazulás" érzékelhető, mivel néhány bűncselekménynél (például vámmal kapcsolatos büntetőügyekben) a jogelv törését tapasztalhatjuk. (Lásd erről részletesebben: Condron v. Egyesült Királyság, 2000. EJF 2001/2. 13-14. o.; Averill v. Egyesült Királyság 2000., EJF 2001/2. 23-24. o., Bernard v. Franciaország 1998, BH 1998/3. 232. o.)
Az önvád tilalma a terhelten kívül a leggyakoribb eljárásjogi résztvevőt (átlagosan 5-7 van egy magyar büntetőügyben), a tanút is érinti, rá is vonatkozik. Egyetlen kihallgatott tanú sem köteles magára nézve, illetve hozzátartozójára (Btk. 137. § 6. pont, illetve Be. 82. § (1) bek. b)) terhelőt állítani, illetve terhelő adatot, bizonyítékot szolgáltatni. Az elv megvalósításának egyik fontos garanciális tényezője lehet a gyakorlatban a 2003 július 1. óta bevezetett tanú ügyvédje intézménye. Pontosan azon jogpolitikai és praktikus érvelés alapozta meg létrejöttét, hogy nemritkán a kihallgatott tanúk önmagukra is terhelő vallomást tesznek, majd ennek következtében eljárási pozíciójuk számukra kedvezőtlen módon megváltozik, ilyen körülmények között terheltekké válnak. "Erős tanúból hirtelen gyenge gyanúsítottá lépnek elő." Az önvád tényére a hatóságoknak kell felhívni az érintettek figyelmét már a kihallgatás kezdetén, ám az adatszolgáltató nem feltételül ismeri a terhelő adatok mibenlétét, a törvényi tényállási elemeket. Ebben igazán - a hatósági kötelezettségen túlmenően - a vele bizalmi viszonyban levő résztvevő, tanú esetében az ügyvéd, terhelt esetében a védője lehet segítségére, akinek felvilágosításadási kötelezettsége erre is - nyomatékosan - kiterjed. Megjegyzem még, hogy ezen elv alapján a tanúnak nem kell számot adnia azokról az adatokról sem, amelyeket az ellene korábban folyó büntetőeljárásban tártak fel, de a cselekményt már jogerősen elbírálták vagy vele szemben közkegyelmi rendelkezést alkalmaztak. Ez mégsem abszolút jog, amire az egyik bírósági döntés is utal; "A tanú részéről a fegyelmi felelősséget megalapozó szabálytalanságok feltárása nem azonosítható a bűncselekménnyel való önvádolás fogalmával, így erre a vallomástétel mentessége nem terjed ki." (BH 1983/436.)
Álláspontom szerint az önvádolás nem csak
- 105/106 -
büntetőjogilag releváns adatokkal, bizonyítékokkal valósítható meg, hanem a kisebb súlyú kriminalitással, de azzal bíró szabálysértési ténykérdések, szabálysértésekre vonatkozó adatok körében is. Így a tilalom erre is kiterjed, az erre való figyelmeztetés elmaradása esetén ezek sem vehetők figyelembe az ügy érdemi, akár szabálysértési elbírálása során sem. A témához kapcsolódó EJEB-döntésekből a fenti érvelések olvashatók ki. Példaként: Saunders v. Egyesült Királyság elleni ügye, 1996. A Bíróság szerint általánosan elismert nemzetközi elv az önvádolás alóli mentesség, amely szorosan kapcsolódik az ártatlanság vélelméhez. (BH 1998/3. 232-234. o.)
Serves v. Franciaország, 1997-es ítéletben a Bíróság hangsúlyozta, hogy bármely megvádolt személy joga a hallgatásra és arra, hogy ne kelljen vallania saját maga ellen, általánosan elfogadott nemzetközi elv, ami alapvető jelentőségű az Egyezmény 6. cikkében megfogalmazott tisztességes eljárás szempontjából. Ennek értelme többek között abban rejlik, hogy megvédje a vádolt személyeket attól, hogy a hatóságok visszaélésszerűen kényszeríthessék őket. Az a jog, hogy nem kell valakinek saját maga ellen vallania, azt feltételezi, hogy a vádhatóság úgy akarja megalapozni az érvelését, hogy nem folyamodik kényszerítés vagy sanyargatás útján szerzett bizonyítékokhoz a vádolt személy akarata ellenére. Lásd még: John Murray v. Egyesült Királyság, 1996, BH 1996/6. 478-480. o.; Funke v. Franciaország 1993. február 25-i ítélet, A sorozat 256/ A.; Brigan és mások v. Egyesült Királyság 1988. november 29-i ítélet.)
A bíróság primátusának, kiemelt szerepének újabb alapelvi bástyáját fogalmazza meg a törvényalkotó. A 10. §-ban deklarált alapvetés szerint: "Abban a kérdésben, hogy a terhelt követett-e el és milyen bűncselekményt, a bíróságot, az ügyészt, a nyomozó hatóságot nem köti a más eljárásban, így különösen a polgári eljárásban, a szabálysértési vagy a fegyelmi eljárásban hozott határozat, illetőleg az abban megállapított tényállás." Az elv a hatóságok, végső soron az elbíráló bíróságok függetlenségét garantálja, hangsúlyozza a saját észleleten és meggyőződésen alapuló jogalkalmazást, végső soron igazságszolgáltatást. Következménye a bíróság ítélkezési monopóliumának, melyből következik, hogy végső soron egyedül a bíróság jogosult abban dönteni, hogy történt-e bűncselekmény, illetve azt ki követte el. Úgy is fogalmazhatok, hogy az alapvető kriminalisztikai kérdésekre (mi, hol, mikor, hogyan, ki, kivel, miért történt?), amelyek az egész eljárás során áthúzódnak, és szerepük fokozatosan nő, csak a bíróság adhatja meg, saját eljárási szabályait követve a végső választ. Ha e döntés meghozatalának előfeltétele valamely előzetes kérdés más hatóság által történő elbírálása, akkor a büntetőeljárást felfüggesztik a törvényben meghatározott esetekben (Be. 188. § (1) bek. d) pont, 266. § (1) bek.).
Az elvből azonban nem következik az, hogy a már korábban lefolytatott polgári, közigazgatási, munkaügyi per, szabálysértési, fegyelmi, adóigazgatási, egyéb pénzügyhatósági, választottbírósági eljárás során keletkezett iratokat bizonyítékként ne használhatná fel a büntetőeljárásbeli hatóság, végső soron a bíróság. Lehetősége van azokat beszerezni és a bizonyítás körében, mint okirati bizonyítékokat értékelni.
Végül megjegyzem, hogy a főszabály alól van néhány - a kétszeres értékelés tilalmába ütköző - kivétel.
1) A törvényesen lefolytatott szabálysértési eljárásnak, mint "kis büntetőeljárásoknak" van olyan hatása, hogy változatlan tényállás és jogi minősítés esetén az ügydöntő határozat kötőerővel bír, a büntetőeljárásban eljáró hatóságok újabb ügyet nem indíthatnak, illetve emiatt felelősségre vonást (újfent) nem alkalmazhatnak.
2) A személyi állapotra vonatkozó jogviszonyok kérdésében hozott polgári perben született jogerős határozat köti a büntetőügyben eljáró hatóságokat.
3) Ha a polgári jogi igényt polgári eljárásban bíróság jogerősen már elbírálta, akkor a büntetőügyben az nem érvényesíthető.
Az Alkotmánybíróság a kérdéskört a 42/1993. (VI. 30) és 53/1993. (X. 13.) sz. határozataiban, míg az EJEB az Oliveira v. Svájc elleni 1998-as ügyében (EJF 1999/2. sz. 18. o., továbbá a Gradinger v. Ausztria elleni ügyében, az 1995. október 23-i, A sorozat 328-C. sz. ítéletében érintette.
A 2003. július elsején hatályba lépett új büntetőeljárási kódexben jelentősen megváltozott a klasszikus jogászi szereposztás, az ügyész-ügyvéd-bíró hármas. Ez egyrészről megmutatkozik a bírói feladatok differenciálásában; az ítélőbíró, nyomozási bíró, csak fellebbviteli bíró elkülönülésében és működésében, másrészről az ügyvédkényszer előtérbe kerülésével. Most már nemcsak kötelező védelmi esetek, ezáltal védmonopóliumot gyakorló ügyvédek (védőügyvédek), illetve sértettek melletti jogi képviselők - akik rendszerint szintén ügyvédek - vannak a büntetőügyekben, hanem felsorakoznak a pótmagánvádlót képviselő ügyvédek és végül a tanú ügyvédei is. Ez utóbbi a törvény szerint a segítők közé tartozik.
- 104/105 -
A büntetőeljárási mellékszereplők közé tartozó "segítők" gyűjtő elnevezése új, ám javarészük 2003 júliusa előtt is részt vett a büntetőeljárásban. A segítendő személyekre tekintettel három csoportba oszthatók: a terhelt segítői, a tanú segítői, a törvényben meghatározott más személyek segítői.
Ez az alapfelosztás a törvényi szövegből is kiderül: "A segítők az e törvényben meghatározott tevékenységet fejtenek ki a terhelt, a tanú és az e törvényben meghatározott más személyek érdekében." (59. §) Ám csak a következő jogértelmezéssel jutunk el oda, hogy valójában kik tartoznak az egyes csoportokba.
A terhelt segítői: a törvényes képviselők (fiatalkorú terhelt esetében), a hozzátartozók, a házastárs, és aki helyette óvadékot tesz le, külföldi állam konzuli tisztviselője (külföldi terhelt esetén).
A tanú segítői: mindenekelőtt az érdekében eljáró ügyvéd, illetve a közhasznú szervezet (Be. 58. § (3) bek., valamint 1997. évi CLVI. tv. 26. § c) és e) pontok alapján), törvényes képviselője, illetve gondozója (14 éven aluli tanú esetében merülhet fel), általa megjelölt hozzátartozó (Be. 86. § (2) bek.), gyámhivatal (szellemi vagy egyéb állapota miatt korlátozott képességű tanú és törvényes képviselője közötti érdekellentét esetén ügyvéd meghatalmazása, illetve hozzájárulás a tanúkénti kihallgatáshoz (86. § (2) bek.)).
A törvényben meghatározott más személyek segítői: akik a kényszerintézkedéssel (házkutatással, lefoglalással) érintett érdekeit képviselik.
Az összes segítőt csak azok érdekében illetik meg eljárási jogok, akiknek az érdekében fellépnek. A segítők nem képviselők, jogaik nem a segített személyek jogaiból vezethetők le, hanem saját jogukon járnak el. Leginkább a tanú ügyvédje esetében találunk részletesebb jogállási kifejtést, a többieknél szeparált törvényszakaszt is kitevő jogállási szabályozás alig akad. Alkalmanként az egyes eljárási cselekményekhez kötődően jelentkeznek jogaik, kötelezettségeik.
Garanciális jelentőségére, aránylag szélesebb körű fellépéseire és a különálló eljárási jogaira tekintettel, - szerintem - célszerű lett volna a tanú ügyvédjéről kiemelten, önálló szakaszban rendelkezni a törvényben és nem a segítők körében, illetve szétszórtan, elaprózva.
A tanú ügyvédjének a segítők közé helyezése megteremtette a jogi, míg a gyakorlati igény a valóságos alapját az új - jogi szaktudással bíró, a védőügyvédhez hasonlóan professzionális - résztvevő létjogosultságának. Az önvád tilalma alapelvéből (ma alapvető rendelkezéséből) adódóan jogállami biztosíték a tanút segítő jogi konzulens működése az esetleges nemkívánatos státuszváltoztatások elkerülésére, az önmaga jogait és a ténykérdések jelentőségét nem ismerő büntetőügyben tanú jogvédelmére, a másodlagos viktimizáció elkerülésére. Bevezetését a tanúvédelmi törekvések is elősegítették, hiszen az intézmény a tanúvédelem megerősítésének fontos mozzanata és biztosítéka.
Éppen ezért célszerű lett volna a büntetőeljárásban résztvevők személyi védelme (Be. 98. §) alanyi körébe a tanú ügyvédjét is bevonni, a személyi védelem lehetőségét rá is kiterjeszteni.
"A tanú érdekében meghatalmazott ügyvéd járhat el, ha a tanú a jogairól való felvilágosítás céljából ezt szükségesnek tartja. A tanút erről az idézésében tájékoztatni kell" - mondja ki a törvény 80. §-a. A megfogalmazásból is kitűnik, a segítő bekapcsolódása az eljárásba a tanú akaratán múlik. Azt ugyan nem állíthatjuk, hogy csakis kizárólag az övén, mivel - a 14 éven aluli, korlátozott képességű tanú esetén - a törvényes képviselő vagy a kihallgatandó által megjelölt hozzátartozó is megbízhat ügyvédet (Be. 86. § (2) bek.). Az biztos, hogy a hatóság nem rendelhet ki számára ügyvédet hivatalból, és nem teheti meg kérésre sem, nincs mögötte ugyanis olyan védendő érték (jogtárgy, elv), amelyet az államnak, mint finanszírozónak támogatnia kellene bármilyen formában, például díjelőlegezéssel. Másrészről a tanú ügyvédjének jogkörét oly módon alakította a törvényhozó, hogy azt a hatóságnak hivatalból el kell, illetve el kellene végezni, így az csak másodlagosnak tekinthető. Nevezetesen a hatóság azon - elsődlegesnek tekinthető - kötelezettségéről van szó, amely minden eljáró büntetőhatóságot kötelez, hogy a jogi képviselő nélküli résztvevőt jogairól és kötelezettségeiről "kioktassa". Helyesebb lenne a felsőbbrendűséget tükröző, lekezelést jelző kifejezés helyett a "felvilágosítsa" vagy "tájékoztassa" (például az amerikai gyakorlatban széles körűen alkalmazott) szavakat alkalmazni, ugyanezen tartalommal. Ehelyütt jegyzem meg, hogy ha a hatóságok valóban teljesítenék a gyakorlatban ebbéli kötelezettségeiket, akkor a kontrolltevékenységen kívül nem maradna más a tanú ügyvédjének. (Mint ahogyan a materiális védelem elvének teljes hatósági érvényesítésekor a terhelt ügyvédjének is jószerével csak a perbeszéd tartása maradna.)
Az ügyvéd feladata, hogy megbízóját (aki lehet a sértett-tanú is) tájékoztassa, illetve tanácsokkal lássa el folyamatosan valamennyi jogáról és kötelezettségéről. Ezáltal, valamint puszta jelenlétével - különösen korlátozott beszámítással bíró és/vagy gyermek- illetve fiatalkorú esetében - szoron-
- 107/108 -
gásait, feszültségeit is oldja, megnyugtatja a tanút, mintegy "mini védőként." A tanácsadást lehetőleg már előzetesen, a hatósági aktus előtt meg kell tennie alaposan, mivel kihallgatása alatt már csak kivételes esetben konzultálhat tanú státusú ügyfelével (csakúgy mint a védő), ami nem lehet zavaró, akadályozó. Véleményem szerint előfordulhat olyan életszerű kérdés a kihallgatás során, amire nem készülhetett előzetesen a tanú az ügyvédje segítségével, ekkor meg kell adni számára a rövid konzultációs lehetőséget, erre az időre a kihallgatás megszakítható, felfüggeszthető. A jogi felvilágosítás fókuszában a vallomásmegtagadás esetei állhatnak, amelyek származhatnak a tanú hozzátartozói mivoltából, illetve az önvád elkerüléséből. A felvilágosítás adásán kívül kevés jog illeti meg az ügyvédet. Ezek közé tartozik a jelenlét joga, amikor a tanút bármelyik büntetőeljárási szakaszban kihallgatják, az ügyvédje "mellette" lehet, azonban a vallomását nem befolyásolhatja. Jelenléti joga vonatkozik a különösen védett, a zártláncú távközlési hálózat útján kihallgatott tanú, illetve a 14 éven aluli tanú nyomozási bíró általi kihallgatására is. Itt emelem ki, hogy szigorúan köti a hivatásából eredő titoktartása, még abban az esetben is, ha netán egy irodában, közösségben tevékenykedik a terhelt védőügyvédjével. Számára, illetve más számára sem adhat semmiféle felvilágosítást (adatot) a tanúvallomáson elhangzottakról, illetve a tanú személyéről. Formálisnak tűnő jelenléte alapján olybá tűnik, hogy jogosultsága az esetleges nyomozó hatósági, előzetes eljárási "túlkapások" megelőzésére, valamint a tanú - idegen, hatósági, számára általában nem kellemesnek tartott környezetben való - megnyugtatására szolgál. Ezt látszik igazolni az a gyakorlati tény is, hogy tárgyalási szakban alig találkozunk személyükkel.
"A tanú ügyvédje a kihallgatást követően az arról készített jegyzőkönyvet megtekintheti és észrevételeit írásban vagy szóban előterjesztheti." (85. § (4)) Az észrevétel tartalma nem szűkíthető a jegyzőkönyvbe foglaltak helyességére, illetve helytelenségére. Ezeken túlmenően arra is irányulhat álláspontom szerint, hogy sértették-e az eljárásjogot, követtek-e el bármiféle jogsértést (akár anyagit, akár eljárásjogit) a hatóságok. A tanúvallomás megtagadásának jogszerűségével kapcsolatos hatósági határozathoz pedig célszerű lett volna jogorvoslati jogosultságot adni az ügyvédnek, miután tevékenysége centrumában - mint utaltam már rá - ez áll.
Az észrevételeit nem biztos, hogy nyomban megteheti az ügyvéd. A nyomozásban ugyan előírás, hogy a jegyzőkönyvet a nyomozási cselekménnyel egyidejűleg kell elkészíteni. Nyomozási együttes rendelet (NYER), azaz a 23/2003. (VI. 24.) BM-IM rendelet a nyomozás részletes szabályairól 94. § (1) bek., ám ugyanez a bírósági szakban már nem mondható el. A törvényben meghatározott írásba foglalási határidő után, illetve a hatósági értesítést követően teheti ezt meg az ügyvéd. Egyúttal kérhet kijavítást és kiegészítést is, de csak a hozzá tartozó, általa segített tanú vallomásával kapcsolatban.
Kérdésesnek tűnhet a jelenlegi jogszabályok alapján az iratmásolathoz való ügyvédi jog, miután az ezt szabályozó Be. 70/A.§ (7). bekezdése és a 10/2003. (V. 6.) IM-BM-PM együttes rendelet csak a tanúról, illetve a sértett tanúról ír, a tanú ügyvédjéről nem. Álláspontom szerint ez csak jogszabályszerkesztési pontatlanság miatt van, hiszen ha a tanúnak jár, miért ne lenne engedélyezett a segítő szakembernek, aki jelen is volt, illetve jelen lehetett a kihallgatáson. Másrészről a tanú ügyvédjének is joga van a jegyzőkönyv kijavítását, kiegészítését kérnie, ezt leginkább akkor tudja megtenni, ha azt birtokolja is.
A jegyzőkönyv megtekintési és másolatkérési jog akkor is él, ha az ügyvéd nem volt jelen a tényleges kihallgatáson, eljárási cselekményen, ám joga csak a saját ügyfele, tanúja vallomására terjedhet ki, másra nem. Ez alkalmazandó az eljárás minden szakaszában, így a bírósági tárgyalási jegyzőkönyvekre vonatkozóan is.
A Tremmel Flórián által használt, már említett "mini védő" kifejezés azért is találó a tanú ügyvédjére, mivel valóban hasonlít funkciójában a védőre (lásd tanácsadás, bizalmi viszony), de valóban csak kicsit. Nem illeti meg az ügy előbbre vitelét szolgáló jogosítványok közül az indítványozás és a kérdezés sem. Ha megnézzük a tételesjogi jogállását, azt érzékeljük, hogy - a sértettéhez és a pótmagánvádlóhoz hasonlóan - igen szétszórtan szabályozza azt a törvény. A már fentebb jelzettekkel együtt az alábbi jogok illetik, meg:
- kérelmezheti a tanú adatainak zártan kezelését [96. § (1) bek.];
- kérelmezheti, hogy a szakvéleménynek a tanúra vonatkozó leleti részét zártan kezeljék [108. § (7) bek.];
- a nyomozási cselekményen történt esemény, elhangzott nyilatkozat jegyzőkönyvbe vételét kérheti [166. § (6) bek.], ugyanezt megteheti a bírósági eljáráson is [251. § (3) bek.];
- jelen lehet a veszélyeztetett és a különösen védett tanú kihallgatásán [213. § (1) és (2) bek.];
- jelen lehet a zártcélú távközlő hálózat útján történt kihallgatáskor a kihallgató szobában [244/B. § (1) bek.] stb.
- kezdeményezheti az ügyésznél a különösen védett vagy életveszélyben levő tanú kihallgatásának indítványozását (Be. 207. § (3)).
A két státus (tanú ügyvédje, terhelt védője) funkció természetszerűleg nem is keveredhet, összefér-
- 106/107 -
hetetlenek. Nem lehet védő a tanú ügyvédje és fordítva sem ugyanabban az ügyben (Be. 45. § (2) bek. b) pont). Előfordulhat azonban olyan eset, hogy fogva levő terheltet más ügyben tanúként hallgatnak ki, ekkor is megilleti az ügyvédhez való jog. Az ügyvéd személye ebben az esetben - mivel másik ügyről van szó - egybeeshet a védőügyvéddel.
A tanú ügyvédje ténykedésének - csakúgy mint a terhelti védő esetében - lehet olyan praktikus előnye is, hogy erősítheti a tanúban a megjelenési kötelezettséget, a rendelkezésre állást, végső soron a tanúzási fegyelmet, amely összességében az egész bűnüldözés, igazságszolgáltatás érdekét szolgálja.
A jelenléti jogot a hatóságok olyképpen biztosíthatják és kell biztosítaniuk, hogy a tanút már az idézésben felvilágosítják, hogy ügyvédet hatalmazhat meg. A hatóságnak biztosítani kell az ügyvéd jelenlétét is olyanformán, ha ismert már a személye, meghatalmazását már benyújtotta, akkor értesíteni kell (nem idézni, hiszen nem elengedhetetlen a jelenléte) a tanú kihallgatásáról az eljárás minden szakaszában, így a tárgyalásra is. Jelenlétének hiánya nem akadályozhatja a kihallgatást, kivéve, ha nem volt szabályszerű a tanú idézése, nem tartalmazta az ügyvédmegbízás jogát. Ebben az esetben a tanú joggal hivatkozhat arra, hogy ügyvéddel kíván előzetesen konzultálni. Miután tanúkihallgatás történhet halaszthatatlan nyomozási cselekményként is, ahol írásbeli idézés nemigen fordul elő, a hatóságnak így nincs előzetes mulasztása. Ekkor a tanúkihallgatás megkezdésekor kell figyelmeztetni a tanúként kihallgatandót, akinek ekkor - nézetem szerint - van joga ügyvédtől felvilágosítást kérnie, hivatkozhat az eljárási törvényben biztosított ügyvédi közreműködés igénybevételének jogára, vallomás megtagadása emiatt nem lesz alaptalan.
Miután a tanúval kapcsolatban nemcsak kihallgatás történhet, hanem sok egyéb bizonyítási cselekmény, gondolok itt a helyszíni kihallgatásra (kriminalisztikai helyes műszóval helyszínelésre) bizonyítási kísérletre, felismerésre bemutatásra, poligráfos vizsgálatra, szembesítésre, szemlére, ahol az adott tanú jelenlétére szüksége van, ezekről is értesíteni kell az ügyvédet, illetve az ezekre szóló tanúidézésekben is tájékoztatni kell a tanút a meghatalmazás jogára.
Mindenesetre azt is rögzíthetem, hogy az ügyvéd létezésétől függetlenül, folyamatosan fennáll a hatóság jog- és kötelezettség tájékoztatási kötelessége. Ennek a ténynek - az életbeni megvalósulása mellett - mindig ki is kell tűnnie a jegyzőkönyvekből, jelentésekből. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
