A jogos védelem hatályos büntetőjogunkban rendszertanilag - a megítélésünk szerint is támogatható álláspont szerint - az elsődleges büntethetőségi akadályok körében részben a (materiális) jogellenességet (társadalomra veszélyességet)[1] kizáró okok [Btk. 21. §, 22. § (1)-(2) bek.], részben pedig a bűnösséget kizáró okok közé tartozik [Btk. 22. § (3) bek.].[2] Az előbbi felfogást osztja az újabb bírói gyakorlat is: a BH 2011.269. számon publikált eseti döntés szerint "[a] jogos védelem a cselekmény társadalomra veszélyességét kizárja. Formailag a garázdaság bűncselekményének törvényi tényállásába illeszkedő cselekményben sem állapítható meg a testi épsége ellen intézett jogtalan támadás ellen - a jogos védekezés kereteit túl nem lépve - védekező személy bűnössége". Ezzel egyezően utalt rá a BH 2013. 31. II. pontja, hogy "[a] jogos védelem körében kifejtett - formailag a garázdaság bűncselekményének a törvényi tényállásba illeszkedő - cselekménynek nincs társadalomra veszélyessége, az ilyen cselekmény nem bűncselekmény".[3] Végül ezt a besorolást jeleníti meg a jogos védelem kérdéseivel foglalkozó 4/2013. BJE 1. pontja is.
Az elhárítás szükséges mértékének ijedtségből vagy menthető felindulásból történő túllépésében bűnösséget kizáró okot felismerő nézetet az ítélkezési gyakorlat explicit verbis ugyan nem jelenítette meg,[4] ez a rendszerezés azonban a törvény szövegéből, a logikai értelmezés alkalmazásával is levezethető.[5]
Az uralkodó jogtudományi felfogás ugyancsak ezt a megoldást követi, jóllehet nem megalapozatlan a friss monográfia-irodalomban megjelent azon álláspont sem, amely szerint a "klasszikus" jogos védelem azért nem tekinthető társadalomra veszélyességet kizáró oknak, mert "nem lehet megfelelő komolysággal állítani, hogy a védelmi cselekmény, amely bűncselekményi tényállást merít ki, ne sértené más személy (tudniillik a támadó) személyét".[6] A kérdés kapcsán a véleményünk röviden az, hogy a jogos védelem említett esetköre végeredményben azért tekinthető mégiscsak társadalomra veszélyességet kizáró oknak (legalábbis ami a Btk. terminológiája szerinti besorolást illeti), mert nem sérti (nem sértheti) a támadó személyét az a cselekmény, amelybe támadásával - konkludens módon - maga is beleegyezett. A jogtalan támadó ugyanis az esetek többségében előre láthatja, hogy a megtámadott védekezni fog a támadással szemben. Ha pedig ez így van, és a védelmi cselekmény potenciális lehetőségének tudatában mégis a támadás mellett dönt, akkor elmondható, hogy a támadás viszonzásában legalábbis belenyugodva járt el.[7] A jogellenességet kizáró okokat tehát - miként teszi ezt a bírói gyakorlat is[8] - nem egymástól elszigetelten, hanem egymásra is tekintettel, kölcsönhatásukban szükséges értelmezni. Így tehát nézetünk szerint a jogos védelem rendszerbeli besorolásánál a szokásjogi alapokon nyugvó sértetti beleegyezés[9] szempontrendszerét is érdemes becsatornázni.[10]
- 119/120 -
Jogos védelem alatt szorosabb értelemben a Btk. 22. § (1) bekezdésében szabályozott kizáró okot szokás érteni (klasszikus/tradicionális jogos védelem). Ugyanakkor az utóbbi évek büntető jogalkotásában a jogintézmény erőteljes expanziója volt megfigyelhető, melynek keretében a klasszikus jogos védelmi szabályok mellett a törvényhozó ma már a megelőző jogos védelem (Btk. 21. §), valamint a szituációs jogos védelem szabályait [Btk. 22. § (2) bek.] is megjeleníti.
Szintén rögzítendő, hogy az Alaptörvény V. cikke szerint: "[m]indenkinek joga van törvényben meghatározottak szerint a személye, illetve a tulajdona ellen intézett vagy az ezeket közvetlenül fenyegető jogtalan támadás elhárításához". Ezen alkotmányos jogosultság ugyanakkor csupán a jogos önvédelem lehetőségét biztosítja, a mások vagy a közérdek védelmében történő fellépés lehetősége explicit alapjogként nem került megjelenítésre.
Elöljáróban kiemelhető még, hogy korántsem büntetőjog-specifikus intézményről van szó, hiszen például a polgári jogban a Ptk. 6:520. § b) pontja is kimondja, hogy "[m]inden károkozás jogellenes, kivéve, ha a károkozó a kárt a jogtalan támadás vagy a jogtalan és közvetlen támadásra utaló fenyegetés elhárítás érdekében a támadónak okozta, ha az elhárítással a szükséges mértéket nem lépi túl". E fogalmazásból kitűnően ugyanakkor a büntetőjogi jogos védelem lényegesen tágabb "térfogatú" a kárfelelősség kapcsán olvasható polgári jogi társánál, ezért a gyakorlatban előbbi jut nagyobb jelentőséghez.[11] A Szabs. tv. 29. § (1) bek. h) pontja pedig tisztán blankettáris keretdiszpozícióként rendeli alkalmazni a Btk.-nak a jogos védelemre (és valamennyi más elsődleges büntethetőségi akadályra) vonatozó szabályrendszerét a szabálysértési jogalkalmazásban.
A jogos védelem eredetére vonatkozóan a jogtudományban két nézőpont alakul ki.[12] Az első szerint a jogtalan támadásokkal szembeni jogszerű védekezés lehetőségét megteremtő jogintézmény nem csupán egyidős az állammal, hanem alapjait tekintve még az állam létrejötte előtti időszakra is visszanyúlik. Olyan ősi, ösztönösen tanúsított cselekményről van itt e felfogás értelmében szó, amely mélyen benne rejlik az ember természetében, ezért a büntető jogalkotónak nem kellett azt "feltalálnia" - mint számos más, mesterségesen életre hívott normát -, elegendő volt felismernie és jogi hatókörét kijelölnie. A büntetőjog modernizálódása során mindenekelőtt az ugyancsak ösztönszerűnek mondható, ám az emberek együttélése során, az állam erőszak-monopóliumának megóvása végett nemkívánatosnak minősített bosszút és megtorlást volt szükséges leválasztani a jogos védelemről.[13] A magán- és vérbosszú visszaszorítása tehát szükségszerűen magával hozta az önhatalom korlátozását is. Ezen jogokat feladva viszont a ius puniendi alanyai joggal várták el annak gyakorlójától, hogy védje meg őket a jogtalan támadásokkal szemben. Azonban a szuverenitás birtokosa, az állam, ennek az elvárásnak nem tud minden élethelyzetben megfelelni, hiszen képviselői nem lehetnek jelen minden jogtalan támadásnál. A jogtalan támadással szemben védekező személy végső soron ezért az államtól kap felhatalmazást a védekezésre.
A másik szemlélet szerint a jogos védelem intézménye a természetjog által garantált önvédelemből fejlődött ki. A vim vi repellere cuique licet római jogi elve azt tartalmazza, hogy a természetből ered minden élőlénynek, így az embernek is az a jogosultsága, miszerint támadással szemben tágan értelmezett létfenntartása érdekében erőt alkalmazhat.[14] A jogos védelem természetjogi jellegét hangsúlyozza Sólyom László alkotmánybírónak a halálbüntetés eltörléséről szóló 23/1990. (X. 13.) AB határozathoz fűzött párhuzamos véleménye is. Ebben úgy foglal állást, hogy ha a megtámadott megöli támadóját, a "jogos védelem" biztosította büntethetetlenséggel a jog nem az élettől való megfosztás jogszerűségét ismeri el, hanem annak a szituációnak jogon kívüliségét, amelyben a támadás és elhárítása lezajlott. A jogos védelem helyzete csakis akkor áll fenn, ha életek közötti választásról van szó, "a halál újraelosztásáról", mert a megtámadott élete csak a támadó élete árán maradhat meg. A halált azonban a jog nem oszthatja el és nem oszthatja ki. Ebben a határhelyzetben a jog nem köteles és nem jogosítja semmire a megtámadottat. Jogot a támadó megölésére nem adhat, de ugyanazon okból azt sem írhatja elő, hogy a megtámadott tűrni köteles: ezzel ugyanis az ő élete felett rendelkezne. Így tehát - érvel Sólyom - a természeti állapot tér vissza azokra a pillanatokra, amíg az életek közötti választás szituációja fennáll. Lélektanilag is ugyanerről van szó: az életösztön megnyilvánulásáról, amely áttörhet minden civilizációs korlátot; a túléléshez való sajátosan nem emberi "jog"-ról ("amely az állatoknak is megvan"). A választási helyzet megszűntével lép be újra a jog, amely azonban csak kompetenciája határait, vagyis a "jogos védelmi helyzet" feltételeinek meglétét vizsgálja, s ami ott történt, nem értékeli.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
