Napjainkban a latin nyelv tanítása újabb válságidőszakát éli. Az 1950-es évek prohibíciója után (amelyet elsősorban klerikális vonatkozásaival érdemelt ki) még talpra tudott állni, bár régi patináját már nem szerezte vissza maradéktalanul. Aztán a rendszerváltás első évtizedének felívelő tendenciája ("divathulláma") némi (el)bizakodottságra adott okot, de a 2000-es években már lassú visszaesést figyelhettünk meg, míg az elmúlt egy évtizedben oda jutottunk, hogy egyre kevesebb közoktatási intézmény vállalja fel, hogy a latin tanulásának legalább a lehetőségét biztosítsa a diákok számára. Még olyan, nem egy esetben az elit közé sorolt iskolák is, ahol humán tagozatú osztályok működnek (elsősorban bölcsészet-, illetve jogtudományi felsőfokú stúdiumokra készülő diákokkal), arra hivatkoznak, hogy elriasztaná az (egyébként tudásra vágyó) ifjúságot a latin nyelv - akár egy-két tanévig tartó - kötelezővé tétele. Nincs ez másként azonban olyan intézményekben sem, ahol a reáliákra helyezik a hangsúlyt, pedig a tanulmányaikat természet-, orvos- vagy gyógyszerésztudományi képzésben folytatni kívánó nebulók nem kevesebb haszonnal ismerkedhetnének meg a latinitással. Valóban korunk egyetemre, majd értelmiségi pályára készülő (elit) diákja megrettenne egy kis többlettudástól? Érzékelek ebben némi ellentmondást.
Sokan persze lakonikus nyugalommal fogadják a latintanításnak eme intenzív sorvadását, sőt általában inkább az okoz meglepetést, hogy még egyáltalán tanítanak valahol latint. "Minek az?", "Holt nyelv, már vagy kétezer éve nem jó semmire!", "Hol fogok én bárhol is latinul, mondjuk útbaigazítást vagy egy kiló kenyeret kérni?!" - csak néhány a tipikus reakciók közül, amelyeken kényszeredetten mosolyog a latinitas ügyét szívén viselő ember, miközben azon gondolkodik, hogy a már százszor elismételt válaszok hosszabb vagy rövidebb verziójába kezdjen bele, vagy egyáltalán érdemes-e még bármit is mondania, hiszen e laikus vélemények többnyire már megfellebbezhetetlen (elő)ítéletek. Persze az, hogy ilyen fokú tájékozatlanságig jutottunk, egy öngerjesztő folyamat, egy "ördögi kör" eredménye: minél kevesebb az olyan szülő, akinek tanulóévei alatt bármiféle tapasztalata, élménye volt a latin nyelvvel, ennélfogva fogalma van a latin nyelv hagyományairól (traditio) és hasznáról, előnyéről (utilitas), annál kevesebben fogják gyermekeiknek a latint javasolni/választani tanulandó idegen nyelvként. Sarkítás, de talán mégsem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, manapság sok szülő előbb választaná gyermekének a zulu nyelvet ("mert azt legalább beszélik valahol"), mint a latint. Ez azonban meglehetősen téves gondolkodás, ugyanis dilettantizmusról árulkodó dolog ilyen szempontból a latint más, élő idegen nyelvekhez hasonlítani. A latin nyelvnek, pontosabban a latin nyelven keresztül hozzáférhető ismeret- és műveltséganyagnak ma teljesen más helye és funkciója van, mint bármelyik élő idegen nyelvnek. Ahogy a latinnak különbözik a tanulási és tanítási módszertana, a tananyag tartalma az élő nyelvekétől, úgy a latin nyelvet más céllal is tanulják, tanítják, művelik. Ideje lenne végre visszakerülnie a köztudatba, hogy a latin nem pusztán egy idegen nyelvet jelent, hanem egy kultúrát. Mégpedig egy olyan kultúrát, amely az európai nemzeti kultúrák egyik alapkövét képezi. Egy olyan európai kultúráét, amely a történelem során Dél-Amerikától a Távol-Keletig hagyott nyomot maga után.
A latinitás e válsága mára nemcsak a közoktatásban van jelen, hanem begyűrűzött olyan egyetemi szakokra is, ahol a latin nyelv hagyományosan az alapozó tárgyak részét képezte. Legutóbb az osztatlan jogászképzés latin nyelvi kurzusai estek ennek áldozatul. Tudniillik először fordult elő, hogy az EMMI az alap- és mesterképzések képzési és kimeneti követelményeiről szóló 18/2016 (VIII. 5.) EMMI rendelete[1] - nyugat-európai tendenciákat, bár talán nem a legüdvözítőbbeket is figyelembe véve - nem nevesítette a latin nyelvet a társadalomtudományi alapismeretek között, hanem csak sajátos idegen szaknyelvi ismereteket írt elő az általános értelmiségi hivatást szolgáló, a társadalomtudományi műveltséget megalapozó ismeretek részeként. Ezzel együtt a szaknyelvi tudást olyan stúdiumokkal sorolta egy csoportba, mint a jogászi etika, a jogi információtechnológia, valamint az adatbázis-kezelés. A kreditértéket pedig 25-40 között határozta meg, amely a gyakorlatban jellemzően inkább az alsó határ felé közelít, hiszen a kreditszámok által
- 1/2 -
nyújtott mozgástérben - egyébként el nem ítélhető módon - elsősorban a hatályos jogi tárgyaknak igyekeznek kedvezni. Szintén nem szerencsés, mondhatni egyenlőtlen küzdelem, hogy a latin - pontosabban a szakmai - nyelvnek többek között informatikai tárgyakkal szemben kell helyt állnia az erre a tantárgyi csoportra fordítható kredit- és óraszámokért folytatott versenyben. Az igazán súlyos veszélyforrás azonban az, hogy a rendelet fenntartja a lehetőséget a jogi karok számára, hogy szaknyelvi ismeretek alatt valamely élő idegen nyelvet jelölje ki hallgatóinak. Ahogy fentebb már utaltam rá, élő idegen nyelvet a latin mellé állítani alternatívaként meglehetősen inkompetens gondolat. A fontosságát egy pillanatra sem vitatva, azért meg kell állapítani, hogy például egy angol jogi szaknyelvi ismeret teljesen más funkciót tölt be a jogászi tudásbázisban, mint a latinitás. A latin innovációját nem az angol, vagy bármelyik más élő idegen nyelv jelenti.
A Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán is sajnos a 2017/2018-as tanévtől kezdve az eddigi kétszemeszteres, heti kétórás latin nyelvi kurzus lecsökkent egy szemeszterre, tehát a felére fogyatkozott az az idő, amelyben latin nyelvi és műveltségi ismeretekkel lehet felvértezni a hallgatókat. Ugyanakkor mindenképpen biztató és motiváló, hogy a kar vezetősége, vezető oktatói a változó, racionalizálódó képzési és kimeneteli követelmények közepette is fontosnak tartották, hogy a latin része maradjon a jogászképzésnek, és az előírt idegen szaknyelvi ismeretekre jutó kredit- és óraszámot a latinnak adták (mindemellett a hallgatóknak képzésük során lehetőségük van idegen szaknyelvi ismeretek szerzésére is). Azt is örömmel látom, hogy más jogi karok is felemelik szavukat a latin védelmében, legutóbb éppen e folyóirat hasábjain a Miskolci Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának jogtörténész docense és latintanára, Petrasovszky Anna hívta fel a figyelmet a latin nyelv szerepére az európai jogfejlődésben (Petrasovszky 2019). Az ott közölt gondolatok is bátorítanak arra, hogy magam is megkíséreljem megfogalmazni a latin nyelv szerepét és funkcióját, hagyományát és hasznát. Nem véletlenül hangsúlyozom e két fogalmat, mivel a joghallgatók latinra való tanítása során mindig kettős cél lebeg a szemem előtt, és a célok e két fogalom, a traditio és az utilitas köré épülnek.
Valószínűleg nyitott kapukat döngetek, de a latin jelenlegi helyzetében nem lehet eleget ismételni a traditio fontosságát, ugyanis a társadalomtudományi műveltséghez évszázadok - sőt mi több, évezredek - óta hozzátartozik a latinitás. Az olyan nagy múltú, hagyományait tisztelő karoknak pedig, mint amilyen például - és talán senki sem fog elfogultsággal vádolni - a szegedi is, ezt nem szabad elveszítenie. Szükséges azonban megjegyeznünk, hogy a traditio semmiképpen sem azt jelenti, hogy pusztán megszokásból, kényelemből vagy éppen a változás/változtatás - manapság rendkívül divatos (egyébként latin) szóval élve -, az innováció képességének hiányából adódóan avítt ismeretekkel terheljük a hallgatókat. A traditio olyan tudásanyagot takar, amelyet hosszú századokon keresztül legkiválóbb tudósaink, professzoraink gyűjtöttek, őriztek, gondoztak és adták tovább utódaiknak hasonló céllal. Tehát amikor tradícióról beszélünk, akkor "régóta hatályban lévő" és nem "régen hatályban lévő" ismeret, és műveltséganyagról van szó. Miért bátorkodik tehát bárki is azt gondolni, hogy éppen most jött el az idő arra, és éppen ő lesz az, aki mindennek az értékét megkérdőjelezi, majd szinte egyik napról a másikra eldobja, megszakítva ezzel a traditiót? Valóban a tradicionális ismeretek állnak a fejlesztés/fejlődés útjában, valóban a traditio az akadálya annak, hogy a jelen és a jövő (jogi) problémáira megtaláljuk a feleleteket? Úgy gondolom, hogy inkább az ismeretek hiánya, a "nem tudás" tud tehetetlenséget és károkat szülni. Meggyőződésem, hogy felesleges tudás nem létezik, bármit tudunk, azzal többek vagyunk, de kevesebbek semmiképp.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
