Az új polgári perrendtartás kodifikációja során a jogalkotó törekedni látszik a kötelező jogi képviselet kiterjesztésére, és egyidejűleg a jogi képviselők körének szűkítésére. Az Alkotmánybíróság gyakorlata, (például Románia hasonló testületével szemben) az "ügyvédkényszert" mindeddig alkotmányosnak minősítette. E gyakorlat alapjául elsősorban a jogi segítségnyújtás elérhetősége és a képviseleti kötelezettség a peres eljárások szűk körében előírása szolgált. E gyakorlat azonban a Pp. 2008-cal bezárólag hatályos formáját minősítette érdemben, még a 2010-ben bekövetkezett novelláris módosítások előtt. A jogi segítségnyújtás szabályozásának elavultsága jelen pillanatban megkérdőjelezheti mind a hatályos és különösen a kodifikáció alatt álló Pp. kötelező jogi képviseletet előíró normáinak alkotmányosságát.
Az új polgári perrendtartás Koncepciója a következő általános jogalkotói célkitűzést fogalmazza meg: ,A kötelező jogi képviseletnek valódi ügyvédkényszert kell jelentenie szűk kivételekkel (a jogi képviseletre feljogosított személyek körét le kell szűkíteni az ügyvédekre és a jogtanácsosokra)."[1] Ennél tömörebben nem is lehetséges összefoglalni a Koncepció egészéből kiolvasható szabályozási programot: a képviseleti kényszer kiterjesztését és a képviseletre jogosultak körének szűkítését.
Bár még nem lehet sejteni, milyen formát ölt a végső normaszöveg, már biztos, hogy a kötelező jogi képviselet a "professzionális pervitel"[2] sine qua non előfeltétellé növi ki magát, s emelkedik ezáltal előreláthatóan - újra - a szakmai viták homlokterébe is.
Ez különösen, mivel a kodifikáció folyamán a hatályos 1952. évi III. törvény (továbbiakban: Pp.) 73/A. §-ának "szembeszökő anomáliái"[3] kiküszöbölésre kell, kerüljenek. A jelenlegi pertárgyérték-küszöb kiiktatását, és egyes kivételek megszüntetéséi Varga István megoldási lehetőségekként vázolta fel[4]. A Szerkesztőbizottság javaslata[5] említi perorvoslatok esetén a kötelező jogi képviselet mindkét fél számára kiterjesztését, mely jelenleg az ítélőtábla és a Kúria előtti eljárásban csak az aktív félre terjed ki, amennyiben a per nem a törvényszék elsőfokú hatáskörébe tartozik. Mindezek miatt újra felvetődik a joghoz jutás a fél anyagi körülményeitől függésének kérdése.
Nem időszerűtlen tehát a kötelező jogi képviselet fejlődését, várható jövőjét és az Alkotmánybíróság kapcsolódó korábbi gyakorlatát áttekintenünk. A magyarországitól eltérő eljárásjogi hagyományok és alkotmánybírósági gyakorlat vizsgálata is hozzásegíthet bennünket, hogy megismerjük, e "valódi ügyvédkényszer" milyen alkotmányossági vitákat éleszthet újra vagy válthat ki, és milyen markáns divergenciát mutathat azonos perintézmény alkotmányossági megítélése, hasonló normatív környezetekben is.
Tanulmányomban a kötelező jogi képviselet történeti, alkotmányjogi és összehasonlító perspektívából történő megvilágítását kísérelem meg. Külföldi összehasonlítási alapként a nemrég újrakodifikált romániai polgári eljárásjogban szabályozott szűkebb körű kötelező jogi képviselet intézményét és nemrégiben megállapított alkotmányellenességének indokait vizsgálom.
- 311/312 -
Nem célom felfedni a kötelező jogi képviselet (ha úgy tetszik "ügyvédkényszer") jogtörténeti gyökereit, ezért a következőkben kizárólag a modernnek mondható perjogi normákat vizsgálom.
Az 1852. évi ideiglenes polgári perrendtartás[6] illetve az azonos évi Erdélyre vonatkozó ideiglenes polgári perrendtartás[7] 4. §-ának 3. pontja az írásbeli eljárásban teljes körű ügyvédkényszert írt elő, míg ezek 30. §-a, a szóbeli eljárásban a bíróságra bízta annak eldöntését, hogy az ügyét érthetően előadni képtelen felet, kivételesen, ügyvéd útján eljárni kötelezze.
Az 1868. évi LIV. törvénycikk (polgári törvénykezési rendtartás) 85. § b) pontja ügyvédkényszert írt elő minden fél számára az írásbeli eljárás során, viszont ezt a modernebb, szóbeliségen alapuló, sommás eljárásra már nem terjesztette ki. Az "ügyvédvallás" elmaradásának szankciója (130. §) a nem jogszerűen képviselt féllel szembeni mulasztás megállapítása (111. §) volt.
Az 1911. évi I. törvénycikk ("Plósz-féle" polgári perrendtartás) a kötelező ügyvédi képviseletet a korábbiaknál koherensebben szabályozta, a konkrét ügy elbírálására hatáskörrel rendelkező bíróságokhoz rögzítve azt.
Egyrészt a 94. § (2) bekezdése a járásbíróság előtt zajló perekben kivételként eredetileg 1000 koronát meghaladó pertárgyérték, vagy váltóperek (és az ezekkel azonos eljárás alá utalt más[8] perek) esetén minden fél számára kötelezővé tette az ügyvédi képviseletet. A járásbíróság előtt ügyüket érthetően előadni képtelen személyeket (akik tényszerűen nem rendelkeztek előadási képességgel)[9] a bíróság kivételesen szintén ügyvédvallásra utasíthatta. Másrészt a 95. § (1) bekezdés, más járásbírósági ügyekben, az ügyvédi képviseletet csupán "rendszerintinek" minősítette, anélkül, hogy ezt kötelezővé tette volna.
A járásbíróság határozataival szemben gyakorolható fellebbezéshez ügyvédi képviselet főszabályként nem volt szükséges [482. § (2) bekezdés], végzéseivel szemben kezdeményezhető felfolyamodáshoz pedig csak abban az esetben nem, ha az ügyvédkényszerrel nem sújtott peres eljárásban hozott végzéssel szemben történt [553. § (3) bekezdés].[10]
A törvénykönyv bizonyos tárgyi kivételeket is szabott a járásbíróságok előtt kötelező ügyvédi képviselet alól: az elveszett okiratok megsemmisítésének[11] eljárása esetén például pertárgy-értéktől függetlenül a felek maguk is eljárhattak. Minden bíróság előtt mentesült továbbá az "ügyvédkényszer" alól a szegénységi jog iránti kérelmet előterjesztő fél, a jogi segítségnyújtás megítélését célzó eljárásban a 122. § (3) bekezdése szerint.
A törvényszékek, a királyi ítélőtábla és a királyi Kúria előtt általános ügyvédkényszer érvényesült (96. §), s bár az idők folyamán történtek jogalkotói kísérletek ennek enyhítésére, például a házassági perek esetén, de lényegében az ügyvédkényszer általános struktúrája fennmaradt.[12]
Az illetékes bíróságtól függetlenül a felek maguk gyakorolhatták perbeli rendelkezési jogaikat (98. §): egyezséget köthettek, a peresített jogról lemondhattak, a követelést elismerhették. Személyi kivételként a 97. § (2) bekezdése több kategóriát (bírók, ügyészek, királyi közjegyzők, bírói hivatal betöltésére vagy ügyvédi tevékenység végzésére feljogosító oklevéllel rendelkező jogászok, jogtudósok, nyilvános jogtanárok) is kivont az ügyvédkényszer alól, amennyiben saját vagy közeli családtagjaik ügyében jártak el, bármely bíróság előtt.
Amennyiben viszont a kereset beterjesztése a 94. vagy a 96. § sérelmével történt, ez idézés nélkül (141. §), a képviseleti kényszer áthágásával gyakorolt perorvoslat pedig a felek meghallgatása nélkül került visszautasításra (486. §). Abban az esetben, ha a kötelező képviselet a per folyamán merült fel és a fél nem biztosította jogszerű képviseletét, ez későbbi percselekményei érvénytelenségét[13] vonta maga után.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
