A II. világháborút követően a nemzetközi börtönügyi tanácskozások szerepét az Egyesült Nemzetek által szervezett azon kongresszusok vették át, amelyek napirendjén állandó jelleggel szerepeltek a bűnözés megelőzésével összefüggő kérdéseken túl az elítéltekkel való bánásmód egyes aspektusai is. A nemzetközi szintű együttműködés eredményeként a fogvatartottak jogainak a védelmét és a büntetéseik végrehajtásának az ellenőrzését szolgáló védelmi rendszer kétszintűvé vált. A részes államok nemzeti szabályozása és a nemzetközi követelmények együtt, egymás mellett kezdtek el érvényesülni. A XX. század folyamán a különböző nemzetközi szervezetek égisze alatt létrejött "általános" emberi jogi és "szak" emberi jogi ellenőrző mechanizmusok összetett, de egységes rendszerré álltak össze. Ezek köréből a jelen tanulmány az ENSZ égisze alatt működő szabadságvesztést ellenőrző mechanizmusok tevékenységéről és azok hazánkat érintő tapasztalatairól nyújt áttekintést. Röviden bemutatja az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa, az ENSZ Kínzás Elleni Bizottsága, valamint annak Megelőzési Albizottsága munkásságát, továbbá Magyarország szereplését ezen bizottságok ellenőrző tevékenységében. Ezenfelül ismerteti a szabadságvesztés hazai ellenőrző rendszerének nemzetközi követelmények alapján kialakított legújabb elemét, az ún. Nemzeti Megelőző Mechanizmust, összegezve működése első éveinek legfontosabb tapasztalatait.
Kulcsszavak: szabadságvesztés, büntetés-végrehajtás, szabadságvesztés ellenőrzése, nemzetközi ellenőrzés, ENSZ, ENSZ Emberi Jogi Tanácsa, ENSZ Kínzás Elleni Bizottsága, Nemzeti Megelőző Mechanizmus
A nemzetközi szervezetek börtönügyi tárgyú tevékenysége az egyes államok büntetés-végrehajtásában gyökerezik. Európában az első nemzeti börtönügyi kongresszusokat a XIX. század közepén rendezték meg Olaszországban. Az első ilyen tárgyú nemzetközi kongresszust pedig 1846-ban tartották Frankfurtban.[2] 1872 után ezek a börtönügyi tárgyú nemzetközi szakmai tanácskozások rendszeressé váltak.[3] A világháború a folyamatot megakasztotta, de 1925-től[4] kezdődően megújultak, és ismét rendszeressé váltak a nemzetközi börtönügyi kongresszusok. Ezen fórumok "igazi hatása abban mérhető le, hogy a tapasztalatcsere mellett »a különféle országok s nemzetek közt viszonyokat s kötelékeket teremt, melyeket korunk cosmopoliticus jellege szükségesekké tesz«" - idézi Tóth Lőrincz szavait Mezey Barna.[5] A nemzetközi szintű együttműködés hatékonyságát mutatja, hogy annak egyik meghatározó fórumaként a Nemzetközi Büntetőjogi és Börtönügyi Bizottság már az 1920-as években meghatározta azokat a minimális követelményeket, amelyeket az elítéltek emberséges és szociális kezelése szempontjából minden kultúrállamnak kötelessége volt betartani. Ennek a nemzetközi tudományos dokumentumnak ugyanakkor még nem voltak egyértelműen kézzel fogható gyakorlati eredményei, nem volt ugyanis kötelező erejű az elfogadó államokra - értékeli a mindennek ellenére történelmi jelentőségű dokumentum hatásait Vókó György.[6]
A II. világháborút követően a nemzetközi börtönügyi tanácskozások szerepét az Egyesült Nemzetek által szervezett azon kongresszusok vették át, amelyek napirendjén állandó jelleggel szerepeltek a bűnözés megelőzésével összefüggő kérdéseken túl az elítéltekkel való bánásmód egyes aspektusai is.[7] Az államok ugyanis ekkor, a világháborúk borzalmait túlélve ismerték fel, hogy az alapvető emberi jogok biztosítása
- 36/37 -
a nemzeti jogon felülemelkedő feladat. Ezen feladatok ellátása pedig újszerű hozzáállást követelt meg az egyes államoktól. Habár a legtöbb államban a belső jogszabályok ekkor már garantálták az emberi jogok érvényesülését, a gyakorlat mégis azt mutatta, "hogy a kérdéskört szükséges a független államok konszenzusán alapuló nemzetközi egyezményekkel is szabályozni. Az ilyen egyezmények gyakorlati jelentősége abban ragadható meg, hogy legitim alapot szolgáltatnak meghatározott nemzetközi szervek, ellenőrző szervezetek létrehozásához és működéséhez."[8]
A konszenzusalkotást nagyban segítette, hogy a nemzetközi együttműködés a fogvatartottak jogainak a területén nem volt előzmény nélküli, hiszen a nemzetközi börtönügyi kongresszusok komoly hagyományokat teremtettek. Ezenfelül előzményként említhető, hogy már az 1864. évi augusztus hó 22-én aláírt első Genfi Egyezmény is foglalkozott a fogvatartottak egy sajátos csoportjával, a hadifoglyokkal. A nemzetközi szintű együttműködés eredményeként jött létre az a komplex nemzetközi jogi követelményrendszer, amely az Egyesült Nemzetek Szervezete és az Európa Tanács dokumentumaiban látott napvilágot.
A nemzetközi szintű együttműködés létrejöttével a fogvatartottak jogainak a védelmét és a büntetéseik végrehajtásának az ellenőrzését szolgáló védelmi rendszer kétszintűvé vált. A részes államok nemzeti szabályozása és a nemzetközi követelmények együtt, egymás mellett kezdtek el érvényesülni. Ennek eredményeként Európa legtöbb államát ma már - ahogyan Kabódi Csaba fogalmaz[9] - "kétszer két-szintű" nemzetközi kontroll tartja felügyelet alatt, ezek: az ENSZ és az Európa Tanács által működtetett "általános" emberi jogi és "szak" emberi jogi, vagyis a kínzás, a kegyetlen, embertelen vagy más megelőző bánásmód ellen védelmet biztosító jogvédelmi mechanizmusok.
Az ellenőrzések ezen összetett köréből a jelen tanulmány az ENSZ égisze alatt működő szabadságvesztést ellenőrző mechanizmusok tevékenységéről és azok hazánkat érintő tapasztalatairól kíván áttekintést nyújtani.
Magyarország csatlakozásával az ENSZ keretei között a szabadságvesztés végrehajtása tárgyában kidogozott nemzetközi követelményrendszer hazánkban is irányadóvá vált. Az abból fakadó követelmények meghatározzák mind a jogalkalmazás, mind pedig a jogalkotás lehetőségeit - sok egyéb mellett - ezen a területen. Az ENSZ nyilvánosan elérhető adatbázisa szerint[10] Magyarország 13 szerződésből 11 szerződést ratifikált, így azok a hazai jogrend részeként érvényesülnek és alkalmazandók.[11] A szerződésekből fakadó követelmények ugyanakkor kiegészülnek az ENSZ különböző szervei által alkotott olyan egyéb joganyagokkal, amelyek a jogalkalmazásban a szerződésekkel együtt határozzák meg egy-egy jogterület fejlődését és az adott jogterületen a jogalkalmazók magatartását.
Az ENSZ szervei által kidolgozott[12] és hazánk számára is irányadó nemzetközi jogi dokumentumok száma összességében igen jelentős. Helytálló ez a megállapítás akkor is, ha csupán a szabadságvesztés ellenőrzésében releváns dokumentumokat vesszük számba. Ezek többsége az ellenőrzés gyakorlása során irányadó szabályt rögzít, vannak közöttük ugyanakkor olyanok is, amelyek kifejezetten az ellenőrző rendszer működtetésére irányadók. Mindezen nemzetközi jogi dokumentumok körét jelen tanulmány terjedelmi korlátok miatt nem veszi számba, csupán utal rá, hogy mindezen nemzetközi jogi dokumentumok összessége teremti meg a szabadságvesztést ellenőrző rendszer működtetésének az alapját, illetve kereteit, így meghatározza az ellenőrző mechanizmusok tevékenységét is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
