Az európai jogról szóló könyvek özönében ma már nehéz feltűnést kelteni. Különösen nehéz eredeti munkát írni e tárgykörben. Mégis szemmelláthatóan ilyen ambícióval írta meg Europa del diritto c. könyvét Mauro Giuseppe Barberis, a trieszti egyetem jogfilozófia professzora. A műnek már a címe is eredeti, majdhogynem avantgárd. A könyvcím tanúsága szerint ugyanis a szerző nem Európa jogáról, hanem a jog Európájáról kíván értekezni. A cím azonban elsősorban talán úgy értelmezhető, hogy a szerző a szokásos sablonoktól eltérő módon, megközelítésben kíván az európai joggal foglalkozni.
A trieszti jogfilozófus abból indul ki, hogy a magatartási szabályoknak azt a rendszerét, amelyet az európai, ill. a nyugati civilizáció "jog" (law, Recht, droit, derecho, pravo stb.) néven alakított ki, látszólag a világ minden civilizációja átvette, és ez a szabályrendszer a globalizálódó világban döntő szerepre tett szert. A szerző egyrészt ennek a tézisnek az igazságát veti vizsgálat alá, másrészt az európai joggal, különösen az európai közösségi joggal kapcsolatos kritikai ill. szkeptikus nézetekről ad értékelő elemzést.
A könyv közepes terjedelmű, zsebkönyv formátumban alig 320 oldalt tesz ki, de annál gazdagabb tartalmú. Szerkezetileg az előszón kívül prológusra, három részre, részenként három, így összesen kilenc fejezetre, valamint egy rövid epilógusra oszlik. A műnek formailag a hármas számon nyugvó szerkezete meglepően szabályos, sőt olyannyira esztétikus, hogy akár a Divina commedia triadikus struktúráját is felidézheti. Ezt azért is merem állítani, mert nem tekinthető véletlennek, hogy mindegyik fejezet 7 (a mindenkor előrebocsátott Premesse c. bevezetéseket nem számítva 6 db.) pontra (alfejezetre) oszlik. A mű ekként 9x7, vagyis 63 pontra oszlik. Az alkalmazott számok (3, 6, 7, 9) szimbolikájának kérdésébe nem kívánok belemenni, de lehet, hogy ezek a számok is üzennek valamit.[1] A már szinte művészi kompozícióhoz tartozik még, hogy a mű háromosztatú törzsszövegét a "Prológus a háborúban" és az annak diametrális ellenpontját képező "Epilógus a békében" c. szerkezeti egységek foglalják keretbe. Sok egyéb rejtett vagy kevésbé rejtett esztétikum is megtalál-
- 195/196 -
ható a könyvben, amelynek megírására a szerző igen sok munkát fordított, az olvasó azonban ezt nem érzi rögtön, mert a könyv könnyen olvasható, jó stílusban megírt munka.
A három egymást követő rész szekvenciája az általánostól a különös felé, egyszersmind a múltból a jelen felé haladást is megjeleníti, de igen eredeti módon. Az első rész címe az egész könyv címét ismétli: A jog Európája. Mint egy matrjosa-babában, ebben a részben is megtalálható egy Europa del diritto alfejezet, amely A földrajz (és történelem) Európája, A vallás Európája, A filozófia Európája, A gazdaság Európája, A politika Európája c. alfejezetek utáni utolsó alfejezetként zárja "Az identitás retorikái" c. fejezetet.
A második rész "A jogok Európája" címet viseli. Jogokon ebben a kontextusban az alanyi jogok, különösen az alkotmányos jogok, ill. az alapjogok értendőek. Az alapjogok kérdését összehasonlító jogtörténeti perspektívából elemezve itt is eljut a jelenkor aktuális (elsősorban európai jogi) problémáihoz. A harmadik rész címe: "Európa mint jogközösség", a szerző itt a közösségi jog fejlődését és általános problémáit elemzi.
A könyv esztétikumához tartozik, hogy a szerző minden fejezet elé (néhol talán túlzottan is) szellemes mottót iktatott be. A prológus mottója bizonyára sokakat sokkoló módon egy Hitler-idézet. A Szovjetunió megtámadásának előestéjén, 1941. június 21-én írta le Hitler a következő szavakat: "Katonáim, meghoztam azt a döntést, amelyet nemcsak a német állam felelős vezetőjeként kellett meghoznom, hanem az európai kultúra és civilizáció képviselőjeként is." A szerző kíméletlenül szembesíti az olvasót azzal a ténnyel, hogy a XX. század legsötétebb gondolatai mennyire mélyen be voltak ágyazódva nemcsak a maguk korának európai gondolatvilágába, de sajnos alighanem a maiba is. ízlésbeli kételyektől sem zavartatva világít rá a szerző a Hitler-idézettel arra is, hogy korántsem veszélytelen - napjainkban sem - az "európai kultúra" fogalmával operálni.
A Hitler-idézettel valamelyest kvadrál, hogy a prológusban a szerző elsősorban Carl Schmitt 1943/1944-es előadókörútján kifejtett gondolataival foglalkozik. A Bukarestben, Budapesten, Madridban, Barcelonában és Lipcsében "Die Lage der europäischen Rechtswissenschaft" címmel tartott előadásaiban[2] a nácizmussal eleinte szimpatizáló, de fokozatosan, majd 1936-ban végleg szakított német jogtudós nem csekély nosztalgiával azt fejtegette, hogy európai jogtudományról nem lehet beszélni, mert a XVIII-XIX. században minden, még a nemzetközi magánjog is - amelyet még Savigny is nemzetek fölötti jognak képzelt el - tételes nemzeti joggá vált, másfelől a nemzetközi közjog, amely a
- 196/197 -
vesztfáliai békétől az I. világháborúig alapvetően az európai államok közötti kapcsolatokról szólt, világméretűvé szélesedett.[3]
A szerző Schmitt számos további figyelemreméltó gondolatát idézi és értékeli, mindebből e helyütt csak egy csipetnyit van módom idézni. Schmitt szerint a római jog, helyesebben a római jogtudomány inspirálta mind a kontinentális európai jog (civil law), mind az angol common law fejlődését. Schmitt számot vetve azzal, hogy az angol jog elsősorban a bírói gyakorlat, a francia jog elsősorban a törvényhozás, míg a német jog elsősorban a jogtudomány révén fejlődött, e három faktor (Rodolfo Sacco olasz jogtudós kifejezésével: formante) közül egyiknek sem tulajdonított aránytalanul nagy jelentőséget, mindenesetre a jogpozitivizmust meghaladó, a jogon kívüli értékeket respektáló szemléletet szorgalmazott.
Már a prológus lábjegyzetei is dokumentálják az olasz szerző alapos olvasottságát, de még inkább erősíti a műveit olvasó szellemi komfortérzetét "Az európai identitás retorikái"-t áttekintő - már eredeti címével is némi szkepticizmust sugalló - fejezet kritikai apparátusa. Itt is csak néhány kiragadott példa felvillantására szorítkozom. Az Európa földrajzi és történeti identitásával foglalkozó fejezetben a szerző tanulságosan elmélkedik arról az Alexander von Humboldt óta sokak által fölvetett kérdésről, hogy vajon Európa önálló kontinensnek tekinthető-e, vagy csupán Ázsia egyik félszigete. Vallási tekintetben azzal a kérdéssel foglalkozik a szerző, hogy mennyiben azonosítható Európa a kereszténységgel. A különféle szkeptikus nézeteket (pl. a katolikus történész Franco Cardini nézetét) ismertetve rámutat egyebek között arra, hogy az európai kultúra formálásában a keresztény valláshoz hasonló szerepet játszott a görög filozófia és a római jog.[4] A filozófia Európája c. alfejezet, mint várható, szintén kételyeket fogalmaz meg az európai filozófia identitásképző jelentőségét illetően. A szerző szerint a Hegel utáni filozófia az esélyét is elvesztette annak, hogy ilyen szerepet játszhassék, de a XX. századot a filozófia regina scientiarum szerepének megszűnése mellett egyébként is az angol-amerikai filozófiai nézetek triumfálása jellemezte. A gazdaság Európája c. pontban a szerző úgy vélekedik, hogy van egy bizonyos gazdasági karaktere Európának, ám az nem választható el a politikai, társadalmi és jogi berendezkedés sajátosságaitól. A politika Európája c, ismét szkepticizmust tükröző alfejezet summázataként a szerző azt állapítja meg, hogy ha van valamiféle identitást biztosító sajátossága az európai politikának, akkor az nem más, mint a demokrácia, az
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
