Emberi gondolkodásunk nem csupán megszakítatlanul folyamatos, de ívében sem írható le másként, mint egyfajta hullámzásként, amelyben azon túl, hogy hullámhegyekké és hullámvölgyekké összegződő erőkoncentrációk váltják egymást, a mindenkori mozgás egyszersmind eltérő irányú sodrások - s ezzel sodródások - szüntelen egymásra kavargásából áll elő. Szerzett rutin, gyakorlati tapasztalás szól hozzánk a múltból fogódzót teremtve, sőt egyenesen perspektíva, illuzórikus biztonság ígéretével kecsegtetve -, mindenkori jelenünkben viszont magunk emelünk támpontokat magunknak, hogy dolgainkat, gondjainkat valamiféle rendbe egyáltalán beilleszthessük. A cselekvés előrevivő ihletében ezért akár problémamegoldásnak, akár egyenesen teremtő aktusnak érezzük is éppen zajló foglalatoskodásainkat, mégis tudhatjuk: a majdani jövő távlatából esetleg mindez mégsem tetszik majd másnak, mint egy zsákutcából zsákutcába botladozás puszta epizódjának.
Miképpen műveljük hát tudományunkat? Miközben a múlthoz folytonosságot s egyben önazonosságot keresünk, érdeklődésünk megnevezésében érthetően konzervatívok vagyunk. Saját tárgyamat illetően oktatásunkban változatlanul jogelméletet, a Nemzetközi Jog- és Társadalomfilozófiai Társaság 1909-es berlini alapításához híven kétévente ismétlődő világkongresszusainkon pedig jogbölcseletet mondunk, noha tantárgyi tematikáink, tudományos értekezéseink még kérdésfeltevésben, fogalmi kultúrában sem emlékeztetnek már akár a saját ifjabb korunkban elődeinktől elsajátított hagyományra. Hiszen az elmúlt évtizedekben divatban volt jogtudományi rendszertan, jogi értéktan vagy éppen jogviszonyelmélet helyett ma már jobbára jogi szemantikával, hermeneutikával, analitikával vagy éppen érveléselmélettel foglalkozunk. Jogfogalom, jogi ontológia és episztemológia - úgy tetszik - mind avítt s érdektelen terület lett: a filozófiai fundamentálás kérdését már évtizedek óta a manipuláló alkalmazásban megnyilatkozó társadalmi valóságteremtés izgalma váltotta fel.[1] Már pedig mi más is lenne a tudományos érdeklődés útja? A legtöbb, amit megkísérelhetünk, válaszadás a mindenkori kihívásra, mely új és új meglátások, módszeresen elért megállapítások, fogalmi megkülönböztetések mentén alakulva új és új hullámokat indít, sodrásokat teremt, s az ezekben felmerülő különböző álláspontok vitája során a szereplők többnyire csak ritkán, s akkor is legfeljebb véletlenszerűen nyúlnak vissza korábban már elejtett, a főáramból az egykori diszkusszióban továbbvitatásra nem érdemesített s ezért abból kisodródott nézőpontokhoz, észrevételekhez, érvekhez.
Nem más a helyzet a komparatizmus átfogó mozgalmának - az annak idején Nietzsche által is jól érzékelt "összehasonlítás kora" eljöveteléneke - részeként született jogösszehasonlítással sem. Amikor a XIX. század végefelé a pozitivizmusok kultuszában az egyes különösségekre (emberi felépülésre, közösségi nyelvre, nemzeti jogra stb.) korlátozott vizsgálódás immár önmaga továbbfejlődését gátlóan elégtelennek bizonyult, létrejött az összehasonlító anatómia, nyelvészet és jogtudomány. Persze ott jelenthetett ez csupán a természetszerű fejlődésen túlmutató radikális váltást, ahol az önnön különösségébe bezárkózás is a legelszántabbnak bizonyult. Nem véletlenül lett hát a nemzeti sovinizmus hazája, Francia-
- 409/410 -
ország az összehasonlító jogászat központja, az európai kontinens pedig elsőszámú vizsgálódási terepe. Ám mindez egyszeri feladatnak bizonyult. Ebből a mindenkori egyszeriségből viszont az adódik, hogy a gondolkodás történetében az izmusok sorsa menthetetlenül a beolvadás: mihelyt a lázadásnak eredetileg értelmet adó áttörés sikerrel jár s az újító gondolat elfogadottá lesz, megszűnik különállása. Ugyanúgy, ahogy napjainkban sem platonizmus vagy strukturalizmus terminusaiban vitázunk, nem kell már különösebben indokolnunk azt sem" hogy egyebek közt összehasonlításhoz a tudományos munkában miért folyamodunk. Már pedig napjainkban elégedetten elmondhatjuk: jogtudományi monografikus megközelítés aligha képzelhető el összehasonlító történeti látásmód nélkül.
Nos, ami ezt a most már számunkra nyilvánvaló társítást illeti: "összehasonlító történeti - ezt is csupán egykor jellemző, de meghaladandó korlátoltságunk, jelesül a tudományosságban a nemzeti kereteken belülmaradás magyarázza, hogy valamikori kitörésükben elődeinknek miért az összehasonlítás (és nem a történetiség) szükségességét kellett hangsúlyozniuk legnagyobb hiányként; miközben, egyfelől, az angol-amerikai common law berendezkedésének világában a XIX. század derekán formát öltött historical jurisprudence saját előzményeiből, a valahai bírói döntések egymásraépülésének gyakorlatából adódó jogfejlődés nyomorkövetéseként teljességgel természetes fejlemény volt,[3] sőt a jogművelés hangsúlyának a mindenkori konkrét problémamegoldásra koncentrálásban jogot kinyilvánító bírói értelem kutatására történő átterelődése folytán igazából a nemzeti határok felnyitására sem volt szüksége, hiszen ilyen irányú értelemkeresésében hasonszenvű források után már ekkoriban is egyre szabadabban pásztázhatott; szemben, másfelől, egész kontinentális Európával s benne Franciaországgal, ahol a hangsúly már eleve a nemzeti akarat szimbólumát megtestesítő törvényhozóra került, következésképpen minden jogi fejlemény kizárólag nemzeti teljesítménynek bizonyult, ezek történeti tanulmányozása azonban kiszorult a tételes jog aktualitása köréből, hogy külön diszciplínaként valamiféle kiegészítő, járulékos, de a napi gyakorlat szemszögéből érdektelen kívülálló tárgyat képezzen.
Mint láttuk tehát, feladatát, az áttörés művét elvégezvén a jogi komparatizmus funkciótlanná vált. Gondoljuk csak meg: ha a maga körében már minden elemzés összehasonlító-történeti látásmódra épít, úgy minek ehhez még egy legfeljebb már nyitott kapuk döntögetésére alkalmas mozgalom? A pozitivizmus, a jogban a törvényi szövegkibocsátás kizárólagos mozzanatára építő tudományos szemlélet a XX. század első harmadára már egyébként is meghaladottá lett, s a század közepére a hangsúly immár egyre erőteljesebben (olykor már-már az ellenkező végletbe átcsapással fenyegetve) a bírói folyamatra, annak a jogon túli társadalmi-kulturális meghatározódással is számító összetettségére, s benne természetszerűleg a szöveghermeneutikára helyeződött. A valahai egyszeri törvényhozói dogmatikai meghatározás szövegpozitivizmusát[4] a társadalmi környezetelemzés szociologizmusának közbenjöttével[5] végül is a jelen bármiféle szövedékének nyitott esélyű latolgatása váltotta fel, amiben immár egyre kevésbé a honnan? és mit?, mint inkább a miként? és mivé? kérdése lesz érdekes.[6] Mindennapi életünk színtere, úgy tetszik, már a jogban sem egyszerűen determinációk szükségszerűségének, hanem alkotó, egyenesen sorsdöntő, de mindannyiunk által számos szerepjátszásunkban ténylegesen elvégzett váltóállításoknak kiindulópontja, s ezzel mindennek, amit csak környezetünkből magunkévá tettünk, a szabad manipulációs közege. Mindennek következtében pedig elmondható, hogy a humán tudományosság és a társadalomelméleti igény növekedése a jogi gondolkodásban, a jognak egyéb társadalmi rendező erőkkel párhuzamos vizsgálata, valamint az antropológiai perspektíva befogadása - mely utóbbi tükrében immár maga a jog sem egyéb, mint a bármiféle társadalmi képződményben nélkülözhetetlen rend eszméjének egyik lehetséges megjelenítése - egyre erőteljesebben az egész kultúra, avagy pontosabban: az egyes emberi közösségekre és civilizációs körökre egyaránt jellemző kulturális válaszadás összefüggésében keresi a jog specificitását.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
