A történelem során az államok között számos együttműködési forma, illetve az államok által kötött szövetségek sokféle típusa jött létre. Ezek közé soroljuk - többek között - a perszonáluniót, a reáluniót vagy a konföderációt. Az egyik "legerősebbnek" tekinthető államközi kapcsolatokat létesítő szövetségi forma a föderáció. A föderáció megjelenése és térnyerése az európai és az amerikai kontinensen egyaránt megfigyelhető volt. Az Egyesült Államok 1776-ban az Angliától függetlenné vált 13 gyarmat föderációjaként jött létre. Európában a föderális államiság előfutárai az abszolút monarchia időszakában elsősorban a német és a svájci államfejlődés során jelentkeztek.
A föderális államberendezkedés - amennyiben az unitárius államok alternatívájaként szemléljük - jelentősnek mondható "karriert" futott és fut be napjainkban is. A világ különböző pontjain létesülő föderációk létrejöttének természetesen általában eltérő történelmi és társadalmi okai vannak. E folyamat - vagyis a föderális államok szerveződése - napjainkig tart, csak pár példát említve, gondoljunk Afganisztánra, Irakra, vagy egy olyan kisebb területű államra, mint Belgium. A föderális szövetségek vonzerejét napjainkban elsősorban a politikailag és gazdaságilag egyaránt globalizálódó világban való jobb érdekérvényesítő képesség lehetősége adja, valamint azon gazdasági és kulturális előnyök, amelyeket egy, a diverzitást tiszteletben tartó és értékként kezelő szint egységessége erősségé tud formálni. Emellett nem elhanyagolható jelentőségű a föderáció azon válaszadási képessége sem, amellyel a nyitott társadalmakban manapság általánosan elterjedt pluralizmus kérdéseit kezeli, és valamiféle "egység" a különbözőségben elv alapján rendezi a hatalommegosztást, a társadalomirányítást (jogrendszert).
A föderáció által nyújtott vélt és valós előnyök Európában különösen a második világháborút követően kerültek az érdeklődés középpontjába. Az európai egységgondolatot vázoló legfanatikusabb "européerek" egyenesen azt követelték, hogy a nemzeti kormányok megszüntetése után hozzanak létre egy nemzetek feletti kormányt. Egy háború sújtotta periódus után olyan értékek kerültek "előtérbe", mint a partnerség, a kölcsönösség és az együttműködés. Ezek a fogalmak a föderalizmus legfőbb sajátosságaiként szolgálnak. Így tehát a föderalizmus esszenciája nem a különféle szervezeti megoldásokban, hanem sokkal inkább a kapcsolatok meghatározott rendszerében rejlik, és többen a polgárközeliséget, vagy más szóval szubszidiaritást tartják annak a rendező elvnek, amely magába foglalja a szervezeti megoldásokkal szemben támasztott leglényegesebb igényeket (a hatáskör-megosztás és gyakorlás módja), és a demokrácia kiteljesítésére való törekvést.
A második világháború után elindult tehát egy folyamat, amelyet európai integrációnak nevezünk, Ennek ma látható eredménye egy 27 tagállamot tömörítő nemzetek feletti szervezet-rendszer amely egyre bővülő és mélyülő közpolitikák terén rendelkezik döntési kompetenciákkal, és sui generis jogrendszere van. Ezt a rendszert az elsődleges jogforrásnak nevezett Szerződések "építették ki", ami meghatározta a hatalom megosztásának szabályait, kialakította a központi intézmények rendszerét, kijelölte a viták eldöntésére, rendezésére hivatott szervet, valamint meghatározta saját átalakításának szabályait. Ezek a tartalmi jegyek a föderális államok alkotmányának sajátosságai is. Ennek ellenére az EU nem föderális berendezkedés, habár sokkal közelebb jutott egy föderális struktúrához, mint az eddigi nemzetközi szervezetek.1
Jelen tanulmány a föderalizmustól - mint politikai elvtől - elválaszthatatlan vertikális hatalommegosztás egyes alkotmányos aspekusait, valamint ennek két alapvető segédelvét: a szubszidiaritás és az arányosság (decentralizáció?) elvét vizsgálja, különös tekintettel az EU tekintetében releváns sajátosságokra. A dolgozat első részében a föderalizmusra vonatkozó néhány alapkérdést tisztázok, ezt követően összehasonlító szempontból tekintem át néhány szövetségi állam vertikális hatalommegosztásra vonatkozó alkotmányos gyakorlatát. A dolgozat második része a hatályos EU-tagállam kompetencia-megosztás egyes kérdéseit, illetve ennek keretében a szubszidiaritás és a decentralizáció elvének érvényesülését veszi górcső alá.
"Számunkra csak a föderalizmus teszi lehetővé az egység és a változatosság előnyeinek együttes élvezetét." A Jean Chrétien-től származó idézet nagyszerűen érzékelteti a föderáció - mint hatalomszervezési elv - jelentőségét és lehetőségeit a multikulturális összetételű társadalomban. Lijphart meghatározásában a föderalizmus a hatalom alkotmányosan garantált megosztása a központi kormányzat és az alkotó egységek kormányai között.2 A föderális kormányzat lényege szerint tehát legalább két kormányzati szféra megléte szükséges, amelyek egyaránt alkotmányos státussal, emellett az alkotmányból származó bizonyos fokú autonómiával bírnak. A hatalomgyakorlás a közösség érdekében történik, rögzített felelősségi viszonyokkal.
A föderalizmus kérdéseinek vizsgálata során nem tekinthetünk el a szuverenitás elvéhez való viszony rövid elemzésétől. Az alkotmányjog és a nemzetközi jog egyik alapvető és központi fogalmát képező szuverenitás általánosságban az állam korlátozhatatlan és oszthatatlan főhatalmát jelenti. A szuverenitásnak azonban több megközelítése, illetve fajtája (így például jog, politikai, állam, nép, nemzeti) ismeretes. Tekintettel arra, hogy a modern alkotmányok legitimációja a népszuverenitás doktrínáján alapszik, a szuverenitás forrásaként az európai alkotmányok zöme a népet jelöli meg, amely azt képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja (kivételként azonban érdemes megemlíteni az Egyesült Királyságot, ahol a szuverenitás letéteményese nem a nép, hanem a Parlament).
A szuverenitásnak - letéteményesétől függetlenül - két iránya határozható meg: egyrészt a belső, másrészt a külső, vagyis a nemzetközi szuverenitás.3 Azt, hogy a szuverenitás - s különösen annak külső vetülete - az államiságtól elválaszthatatlan, az Államok Jogairól és Kötelességeiről szóló Montevideói Egyezmény is egyértelművé teszi. Eszerint az államnak - mint a nemzetközi jog alanyának - állandó népességgel, meghatározott területtel, és kormányzattal kell bírnia, továbbá a más államokkal való nemzetközi kapcsolatok létesítésének képességével kell rendelkeznie.4
Föderális keretek között a szövetség és a tagállami szint párhuzamos államisággal bír. Ennek fontos megnyilvánulása, hogy a föderáció tagállamainak rendszerint saját alkotmányuk van, amelynek alapján állami feladatokat hajtanak végre a hatalommegosztás elveinek megfelelő állami szervezetrendszer segítségével. A szövetségi szinten létrejövő alkotmány szabályozza a szövetségi hatásköröket, illetve az azokat megvalósító intézményrendszert, emellett azonban kiemelkedő szabályozási tárgya a tagállamokkal való kapcsolat rendezése. A szuverenitás (vagy elemeinek része) az általános értelemben vett állami feladatok megoszlásának függvényében a szövetségi és a tagállami szintet egyaránt megilleti. Ezen ismérv segít minket a föderáció és a konföderáció fő elhatárolási szemponjához is: míg a föderációnak van, addig a konföderációnak nincs önálló szuverenitása. (Duális szuverenitás.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
