A lakitelki Antológia Kiadó jelentette meg a közelmúltban Kukorelli István és Tóth Károly "A rendszerváltozás államszervezeti kompromisszumai" című közös tanulmánykötetét. Rendszerváltozás és kompromisszum: ez a képzettársítás végigkísérte az elmúlt immár több mint huszonöt évet. Antall József szállóigévé lett mondása jut eszünkbe: "Tetszettek volna forradalmat csinálni!" - mintha csak forradalommal lehetne tiszta, megalkuvásoktól mentes helyzetet teremteni. Az elmúlt negyedszázad története sokak szerint valóban nem egyértelmű sikertörténet. Szokás a rendszerváltozás nyerteseiről és veszteseiről beszélni. Azok, akik inkább a vesztesek közé sorolják magukat, vagy akik inkább a veszteséglistát hajlamosak vezetni, elsősorban azt panaszolják fel, hogy az általános nyugati jólétet nem sikerült elérni; márpedig akkor ők inkább szavaznának a Kádár-korszak nyugatinál alacsonyabb, de kelet-európai mércével magas, és - ami a legfőbb - államilag garantált életszínvonalára. Alighanem olyanok is akadnának, akik ezért az alkotmányosságról, a jogállamról, a parlamentáris demokráciáról, az emberi és polgári szabadságjogokról is inkább lemondanának, mint olyan úri huncutságokról, amelyek az átlagemberek hétköznapi életére nincsenek érdemi hatással.
A Kukorelli-Tóth szerzőpáros könyve nem a rendszerváltozás egészét kívánja újraolvasni, valamilyen régi ítéletet megerősíteni vagy felülvizsgálni. A rendszerváltozás több "ágazatban", több területen zajlott: közjogi, társadalmi, gazdasági és külpolitikai síkon. A szerzők a közjog kiemelkedő szakértői, az akkori változások tanúi és közreműködői is egyben. A közjogot és a közjogászokat a változás akkori élvonalában, az előre tolt szellemi barikádokon találhattuk. A közjogi átalakulás - minden kompromisszuma ellenére - a rendszerváltozás egyik "sikerágazata" volt. A könyv megerősített ez irányú, eddigi személyes véleményemben.
Kukorelli az 1985-1990 regnáló Országgyűlést szellemesen "utolsó rendi országgyűlésnek" nevezi. A mi ancien régimeünk tehát a Kádár-rendszer volna. Eszünkbe jut Talleyrand aforizmája: "Nem ismerheti az élet édességét az, aki nem élt az ancien
- 165/166 -
régime idején." Az igazság az, hogy minden politikai nosztalgia alapja, ami minden régi rendszert utólag édessé varázsol, az a saját fiatalságunk emléke. Kukorelli és Tóth nem esik ebbe a hibába. Ők a félmúlt közjogtörténetét írják nagy elméleti felkészültséggel és a szemtanú, a folyamatokat alakítani kész és képes közéleti ember emlékezetével, felelősségével. Az azonban kiderül az olvasó számára, hogy a kötet lapjain vissza nem sírt Kádár-rendszer végnapjait egyfajta szellemi pezsgés, az útkeresés izgalma jellemezte. Ezt az emléküket magam is megerősíthetem. Ez a korszak azonban már nem annyira a Kádár-korszak utolsó, mint inkább a demokratikus Magyarország történetének első fejezeteként írható meg.
Kukorelli és Tóth nem most lettek ennek a fejezetnek a társzerzői. Szellemi teljesítményükkel és intellektuális tisztességükkel ők kezdettől fogva hozzájárultak a folyamat sikeréhez, de a rivaldafény elkerülte őket - vagy inkább ők kerülték a rivaldafényt. Nem haboznék őket "népi" közjogászoknak hívni. Lakitelek szelleme mindkettőjükhöz közel áll. Nem lettek hűtlenek a magyar vidékhez, ahonnan útjuk indult. Olyan alkotmányjogi megoldásokat pártoltak mindig is, amelyek a közvetlen demokrácia jegyében állnak: népszavazás, az államfő közvetlen megválasztása. Örök párton kívüliek, akiknek soha nem kellett hamut szórniuk a saját fejükre. Nem tartoznak senkinek: a jogállam tartozik nekik. A jogállam és az alkotmányosság irányában tájékozódtak már a hetvenes évek elejétől fogva. Tóth Károly például annak a néhai Kovács István professzor-akadémikusnak volt tanársegédje Szegeden, aki az összehasonlító alkotmányjog oktatásának úttörője volt akkor, amikor a lenini államelmélet volt a kötelező fő diszciplína. Később oktatásszervezőként is beírta nevét a jogászképzés történetébe: a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának dékánjaként oroszlánrészt vállalt az ottani jogi képzés megindításában. Kukorelli István a rendszerváltozás korai szakaszában másokkal együtt alapítója volt a Független Jogászfórumnak. Ez a szellemi műhely rajta hagyta kézjegyét a rendszerváltozás művén még akkor is, ha a létrejött közjogi építménybe javaslataiból kevesebb épült be annál, mint amit szeretett volna. Az átmenet fő sodrát nem a közjogi, nem is a társadalomelméleti, hanem a gazdasági, azon belül is a piacgazdasági, individualista szemlélet határozta meg. Két szerzőnk - akiket harmadikutasoknak is nevezhetnénk - hamarosan e fő vonulaton kívül találta magát annak ellenére, hogy a közéletben továbbra is vállaltak szerepet, tisztségeket. Kukorelli például az Alkotmánybíróság tagjaként kilenc éven át képviselhette az emberi és politikai szabadságjogok másfajta, a közösségi és társadalmi felelősségnek nagyobb szerepet szánó megközelítését. A két szerzőn kívül azonban az olvasó egy harmadik gondolkodóval is találkozhat a kötet lapjain ugyanabból a generációból: Bíró Zoltán ő, aki a kötet és a sorozat szerkesztőjeként háttérben marad ugyan, de ez a szellemi műhely és miliő nélküle elképzelhetetlen volna.
Az olvasó hézagpótló művet vehet kézbe. A könyv egyszerre szól jogászokhoz, politikusokhoz és a történelem iránt érdeklődő közönséghez.
A címválasztás világos és szerencsés. Rögtön elárulja, hogy a rendszerváltozáshoz vezető út kompromisszumokkal volt kikövezve. A kompromisszum azonban
- 166/167 -
nem azonos a megalkuvással. A rendszerváltás közjogi kompromisszumai dilemmákra adott válaszul, az előnyök és hátrányok mérlegelése nyomán születtek. A könyv lapjai az 1985-1990 közötti éveknek olyan főszereplőit idézik meg, akiknek a nevét azóta már-már elfelejtette a közvélemény. Az itt hivatkozott dokumentumok révén azonban szavaik, állásfoglalásaik utólag jelentőséget nyernek. Kik tehát e történet szereplői, a dramatis personae?
Az 1985-1990 közötti Országgyűlés nagy utat tett meg. Kukorelli jól jellemzi ezt azzal, hogy észreveszi: ugyanaz a parlament, amely elfogadta Miklós Imrének, az Állam Egyházügyi Hivatal elnökének beszámolóját 1986-ban, alkotta meg a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt. Ennek az Országgyűlésnek a tagjait a választójog óvatos reformja nyomán már kettős jelölés mellett választották meg. Ők pro forma jogi legitimáció birtokában voltak. Ebben az öt évben azonban erősödtek azok a hangok, amelyek az egész rendszer legitimitását vonták kétségbe éppen azon az alapon, hogy azt a magyar nép soha nem szentesítette szabad választásokon. Ez az ellentmondás a képviselők elbizonytalanodásához vezetett. (Nyilván a nemzetközi környezet rohamos változása miatt is.) A ciklus vége felé, 1989 elején elkezdődnek a visszahívások: ismert kommunista politikusok (pl. Korom Mihály egykori igazságügyi miniszter) visszahívását kezdeményezik az öntudatra ébredő választók, míg mások (pl. Apró Antal, Losonczi Pál stb.) lemondással mennek elébe a visszahívásnak. Új arcok jelennek meg a parlamentben, köztük az 1949 óta első ellenzéki képviselő, egy időközi választáson megválasztott Roszik Gábor az MDF jelöltjeként, majd mások. Pártállami eredete és jellege ellenére ez az Országgyűlés válik a rendszerváltozást előkészítő reformok egyik legfőbb műhelyévé, majd - miközben maga is változik és átalakul - eszközévé. A pártállamban a tényleges politikai döntéseket a Magyar Szocialista Munkáspárt hozta meg, amelyek többségét az Elnöki Tanács, kisebb hányadát az Országgyűlés öntötte jogforrási alakba - jellemzően érdemi politikai vita nélkül. Az átalakulás egyik lényeges jele éppen az volt, hogy az Országgyűlés ismét elkezdte magához vonni a törvényalkotást. A változást már sejtethette, amikor megszületett a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
