"Az egyház és az állam közötti együttműködés alapvető értelme az ember boldogsága, aki egyszemélyben lehet az egyház tagja és a nemzet állampolgára. Az egyház mindig is azt hirdette és hirdeti, hogy az ember a legfontosabb érték a földön, és az az első út, amelyen az Egyháznak járnia kell sajátos küldetésének teljesítése érdekében."
Jean-Louis Tauran
Teleptei Címzetes Érsek,
Az Államközi kapcsolatok Titkára[1]
A kutatási területem megválasztását a magyar katolikus egyházhoz fűződő bensőséges viszonyom alapozta meg: 2001-ben részt vehettem egy ministráns zarándoklaton Rómában, ahol személyesen találkoztam II. János Pál pápával, és ez az élmény indított el azon az úton, hogy a diplomácia ezen területével foglalkozzam.
Amikor a Szentszék és egy ország kapcsolatairól beszélünk, a különféle összefüggések nagy gazdagsága jelenik meg előttünk. Hisz a pápaság kisugárzása szellemileg, lelkileg, egyházkormányzatban ott él az adott ország katolikus közösségének legbelsejében. De a hosszú történelem a kulturális életben is mély nyomokat hagyott, sőt a katolikus közösségben elfogadott tanítás, életstílus, a változó valósághoz fűződő sajátos viszony kihat a nem katolikus környezetre is.[2]
Az összefüggések egy jelentős részét az adott ország és a Szentszék nemzetközi jogi kapcsolatai jelentik, amely kapcsolatok a nemzetközi jog rendszerén belül sajátosnak tekinthetők, különösen a jogalanyiság, a diplomáciai kapcsolatok és a nemzetközi szerződések területén.
A nemzetközi jog szerint egy állam jogalanyisága három együttes tényező meglétéhez kapcsolódik - így az államhatalom:
1. territoriális jellegű, azaz meghatározott földrajzi térben nyilvánul meg,
2. meghatározott embercsoport, azaz az állam lakossága feletti hatalom,
3. e hatalom több szempontból egyedi vonásokkal rendelkezik.
A nemzetközi jog adós az állam nemzetközi jogi fogalmának meghatározásával. Az állam kritériumai puszta tényeknek tekinthetők. Nemzetközi jogilag a kormány az adott állam legfelsőbb szerveit jelenti, melyek egyrészt birtokolják a politikai és jogi hatalmat, irányítják, kormányozzák az országot, kezükben tartják az erőszakszervezeteket, másrészt fenntartják a kapcsolatokat más államokkal és a nemzetközi élet egyéb szereplőivel.[3]
Magyarországot a XX. században a trianoni békeszerződés megkötésével ismerték el az antant országai de iure.
A Szentszék és a Vatikán fogalmát el kell határolnunk egymástól. A Pápai Államot a római pápák alapították frank segítséggel i.sz. 756-ban, de 1870-ben az olasz egység eredményeképpen megszűnt önálló államisága. Az 1871-ben elfogadott ún. garanciális törvény területenkívüliséget biztosított a Vatikánnak, és garantálta a pápa személyiségének sérthetetlenségét.[4] A világi hatalmát felfüggesztették egészen 1929-ig, amikor XI. Pius pápa képviselője, Pietro Gasparri és Benito Mussolini aláírta a lateráni egyezményt, amely elismerte a Szentszék teljes szuverenitását Vatikánvárosban, és létrejött a Vatikánvárosi Állam.[5] 1871 és 1929 között nem beszélhetünk önálló és szuverén államról, ettől függetlenül a Szentszék nemzetközi szerződések alanya volt.
A Szentszék a katolikus világegyház legfelső fóruma, élén a pápával, aki érvényesíti lelki hatalmát és ennek gyakorlásához szükséges uralkodói jogkörét, a nemzetközi közösségben védelmezi a katolikus egyház és az egyes nemzeti egyházak érdekeit. Vatikánváros Államnak az a rendeltetése, hogy nemzetközileg biztosítsa a Szentszék függetlenségét és szuverenitását. Vatikánváros fölött a pápa kizárólagos és abszolút hatalommal rendelkezik, valamint államfői jogkörrel gyakorolja a hatalmat.[6]
A nemzetközi jogirodalomban számos tanulmány foglalkozott a Vatikán és a Szentszék jogi helyzetével Három eltérő álláspontot fogalmaztak meg a szerzők:
1. csak a Vatikánváros Állam a nemzetközi jog alanya,
2. csak a Szentszék,
3. mindkettő nemzetközi jogalany.
A lateráni szerződés nem egyértelműen fogalmaz, ezért is nehéz közös nevezőre jutni. A gyakorlatban és a szakirodalomnak a harmadik nézet az elfogadott, a Szentszék és a Vatikán is nemzetközi szerződések és szervezetek tagja. Példaként említve: a bécsi szerződést a diplomáciai és konzuli kapcsolatok jogáról a Szentszék, míg a Vatikán írta alá 1956-ban a Nemzetközi Búzaegyezményt.[7]
A Szentszék az ENSZ által a faji diszkrimináció eltörlése érdekében létrehozott bizottságához 1993-
- 158/159 -
ban benyújtott jelentésében a "nemzetközi jog szuverén alanyaként a nemzetek közösségében betöltött különleges helyzetére" emlékeztette a bizottságot, valamint arra, hogy "küldetése alapvetően vallási és morális rendre támaszkodik, egyetemes érvényű és ez a szuverén helytartó lelkipásztori tevékenységének autonóm alapját biztosító minimális területi igényen nyugszik".[8] A magyar nemzetközi jogászok közül Nagy Károly szerint lehet azon vitatkozni, hogy a Vatikánváros állam-e, de a Szentszék nemzetközi jogalanyiságát azonban nem lehet tagadni,[9] Timoránszky Péter tagadja a Vatikán jogalanyiságát, mert nem az ott élő egyházi személyek más államokkal állnak állampolgársági jogviszonyban.[10] Erre tekintettel álláspontom szerint a Szentszék rendelkezik nemzetközi jogalanyisággal.
Erdő Péter egyházjogász álláspontja szerint: Az Apostoli Szentszék a katolikus egyháznak, mint szuverén kormányzattal rendelkező, tartós, és aktív nemzetközi jogalanynak a megtestesítője. Jogai és kötelezettségei magának az egyháznak a jogait, és kötelességeit testesíti meg. Az egyház nemzetközi jogalanyisága teljesen független attól, hogy létezik-e adott időszakban egyházi állam, vagy - mint korunkban - Vatikánvárosi Állam. Ezért nem is alapul a jogalanyisága sem az 1871. évi olasz garanciatörvényen, sem a Vatikánvárosi Államot elismerő 1929-es lateráni szerződésen, hanem az egyház valóságában gyökeredzik.[11]
A pápai képviselet intézményének teológiai alapja a római pápa egyházkormányzati primátusában keresendő, mely az egyetemes pásztori küldetésének velejárója. Ebből fakad született és szuverén joga ahhoz, hogy követeket nevezzen ki és küldjön a különböző vidékeken működő részegyházakhoz, vagy akár egyben az államokhoz és a hatóságokhoz is. Ha a pápai követ küldetése az államokhoz és a hatóságokhoz szól, az egyházjog magáévá teszi a nemzetközi jognak a diplomáciai képviseletekre vonatkozó szabályait. A diplomáciai jog kodifikációja Napóleon bukása után, az 1815. évi bécsi kongresszuson kezdődött. Fejlődésében jelentős állomást jelentett a diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961. évi bécsi egyezmény. Ezzel összhangban a Szentszék állandó képviselőjét apostoli delegátusnak nevezzük, ha küldetése kizárólag a helyi egyházhoz szól, s így szoros értelemben véve nem diplomáciai jellegű. Ha államokhoz akkreditálva van, akkor címe nuncius, feltéve, hogy az illető országban joga van arra, hogy ő legyen a diplomáciai testület rangelső tagja, doyenje. A régi hagyományokkal rendelkező államok esetében beszélhetünk erről. Ha a diplomáciai képviselőjének erre nincs joga, pronuncius név illeti. A kormányokhoz küldött követ az internuncius. A diplomáciai jog szerint a nuncius és a pronuncius nagykövetnek számít. Az internuncius fokozata "rendkívüli és meghatalmazott miniszter". Előfordulhat, többnyire átmeneti jelleggel, hogy a Szentszéknek valamelyik állandó képviseletét a követnél alacsonyabb rangú diplomata, az ügyvivő' vezeti.[12] Az Apostoli Szentszék jelenleg 174 állammal, kivéve Kína, Vietnam, és egyes iszlám államok, pl. Szaúd-Arábia, és az Európai Unióval, mint nemzetek feletti szervezettel tart fenn diplomáciai kapcsolatot.[13]
Az apostoli nuncius küldetése kettős: akit a pápa küld, azt az államfőhöz akkreditálják - a külüggyel közvetlenül érintkezik, utasításait az Államtitkárságtól kapja, hivatalánál fogva - a katolikus többségű országokban - a diplomáciai testület doyenje. Viszont több mint egy egyszerű követ: az adott ország egyházához is szól a küldetése, bár nem gyakorol felette jurisdictiót, de így is érvényt kell szereznie a Szentszék akaratának. A nuncius és az adott egyház közötti kapcsolatba az államnak nincs beleszólási joga, a püspökök közvetlenül fordulhatnak az egyházhoz, és viszont. Formálisan 5 évente történik a kötelező ad limina látogatás a diplomácia kikapcsolásával.
A szentszéki követet az államfő küldi, és a mindenkori pápához akkreditálják. Ha megbízása idején a pápa elhalálozik, és újat választanak, akkor hozzá ismét akkreditálni kell. A követ a Szentszéknél a magyar államot képviseli és nem az egyházat, ez az oka annak, hogy soha nem is egyházi személy. Közvetlen felettese maga a Külügyminisztérium, vele érintkezik. A Vatikánban a szentszéki követet a pápa ritkán fogadta, általában csak protokolláris alkalmakkor. A követ az Államtitkársággal áll kapcsolatban. A szentszéki követ különleges helyzetben van, hiszen neki nem az a feladata, hogy az adott állam területén élő, vagy oda érkező magyar állampolgárok érdekeit képviselje, hanem a magyar kormány egyházpolitikáját a Szentszéknél képviselje és a Vatikánba érkező magyar államférfiak, közéleti személyiségek protokollját biztosítsa, a nem hivatalos személyek - például a zarándokok - pápai fogadását előkészítse.
Az egyes államok területén élő részegyházak és az adott állam kapcsolatrendszerét a Szentszék álfo-gó jellegű és nemzetközi jogi érvényű szerződésekkel igyekszik szabályozni. A konkordátum fogalmát a kánonjog így definiálja:
"A konkordátum az állam és a pápa által képviselt katolikus egyház között létrejött olyan ünnepélyes megállapodás, amely a mindkét felet érintő ún. vegyes ügyeket (res mixtae) akár teljesen, akár részlegesen egy meghatározott állam területén élő katolikusok részére mindkét szerződő fél érdekeinek figyelembevételével tartósan szabályozza."
A konkordátum alanya az egyház részéről csakis a római pápa, mint a világegyház feje - és mivel a konkordátum nemzetközi érvényű szerződés -, az
- 159/160 -
állam részéről csak az köthet ilyen szerződést, aki az illető állam alkotmánya szerint nemzetközi szerződés kötésére jogosult. A konkordátum tárgya: az állam és az egyház között felmerült vitás ügyek. (Pl.: házasságjogi kérdések, de nem képezhetik a szerződés tárgyát a hittételek, a belső egyházi kérdések.) Fontos leszögezni, hogy a konkordátum nem az Apostoli Szentszék, hanem az illető állam (pl.: a magyar állam), és az adott államban lévő (tehát jelen esetben a magyarországi) katolikus egyház viszonyát szabályozza. Azt a konkordátumot, amely csak egy vitás kérdést rendez: modus vivendi-nek nevezik. A konkordátum külső alakja nincs előírva, leggyakrabban formális szerződés, amelyet mindkét fél megbízottai aláírnak és a szerződő felek ratifikálják. Az állam részéről a törvénytárban történt kihirdetésével világi törvénnyé válik; az egyház részéről a bíborosi kon-zisztóriumban, majd bullában való kihirdetés után - megjelenik az Acta Apostolicae Sedis-ben - egyházi törvénnyé válik.[14]
Az általános bevezető után ismerkedjünk Magyarország és a Szentszék diplomáciatörténetével. A keresztény magyar királyság megalapításától kezdve Magyarország és a Szentszék között általában rendszeres, az adott korra jellemző diplomáciai érintkezési mód állt fent.
Az állandó pápai követségek, a nunciatúrák intézménye a XVI. században alakult ki. Az első nunciust X. Leo pápa küldte I. Miksa német-római császárhoz. Magyarország viszonylatában ezt a szakirodalom 1516-ra keltezi, amikortól internuncius működött II. Lajos udvarában.[15]
VI. Adorján pápa 1522-ben legatus de latere-t küldött Magyarországra Thomas de Vio, másnéven Cajetanus bíboros személyében. Vele együtt pápai nuncius, Antonio Burgio szíciliai báró is képviselte a Szentszéket hazánkban. 1522-től Brodarics István pécsi prépost, királyi titkár működött követként Rómában. A mohácsi csatavesztés után Burgio nuncius is menekült Budáról Pozsonyba. A 150 éves török hódoltság, az ország három részre szakadása, majd a Habsburg-uralom nem tette lehetővé önálló, diplomáciai kapcsolat kiépítését a Szentszékkel. A Nunziatura Germania - a bécsi pápai nagykövetség - hatásköre bizonyos értelemben kiterjedt 1526-1920 között Magyarországra is.[16] A magyar államiság és különállás fenntartásának fontos részét képezte, hogy a magyar katolikus egyház nem lett része a birodalmi egyháznak. Ennek bizonyítéka az esztergomi érsek-prímás volt. A prímás ugyanis pápai követnek számított, így a prímás a nuncius megkerülésével intézhetett magyar ügyeket Vatikánban, ami évszázados vita tárgya is lett. A Rákóczi szabadságharc idején volt kezdeményezés a diplomáciai kapcsolatok felvételére, de az akkori nemzetközi helyzet nem tette lehetővé. Az 1867. évi kiegyezés nem hozott lényeges változást, hiszen ekkor sem rendelkezett Magyarország önálló külüggyel; a közös uralkodóhoz akkreditált nuncius Bécsben székelt és küldetése az egész Osztrák-Magyar Monarchiára kiterjedt. Mégis a magyar egyház a Monarchián belül is megtartotta különállását: élén a bíboros-hercegprímással, testületileg a püspöki karral, és annak rendszeres konferenciáival. Az abszolutizmus idején a Szentszék és a császár is kísérletet tett ennek felszámolására, a dualizmusban létrejött kompromisszum tudomásul vette ezt a különállást.[17]
1918 őszén felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia. A Szentszék a létrejövő utódállamokkal felvette a diplomáciai kapcsolatot: 1920. március 2-án Belgrádba küldött nunciust a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, majd május 7-én kinevezték a prágai nunciust. A Monarchia felbomlásával a maradék Magyarország nem volt a békeszerződésig szuverén állam, de a fegyverszünet beállta után alakuló magyar kormányok hozzáláttak az ország nemzetközi kapcsolatainak kiépítéséhez, a külügyi szervezet felállításához. Érdekes állapot alakult ki: a Monarchia megszűnése után is működött Bécsben a nunciatú-ra. Valfre di Bonzo nuncius továbbra is ott székelt, illetékessége a magyarországi ügyekre is kiterjedt, de a magyar államhoz nem akkreditálták.
A Károlyi-féle demokratikus köztárság idején a bécsi nunciatúra és a magyar egyház közötti együttműködés nem ütközött akadályokba. Csernoch János bíboros-hercegprímást a kialakuló politikai helyzet arra késztette, hogy megpróbálja felvenni a kapcsolatot a Szentszékkel. 1918 december 27-én Csernoch bíboros tájékoztatta a bécsi nunciust, hogy a Károlyi- kormány diplomáciai kapcsolatot kíván létesíteni a Szentszékkel. A Berinkey-kormány alatt már konkrét lépések is történtek, de az akkori politikai helyzet nem tette lehetővé még diplomáciai kapcsolatok felvételét. 1919 március 21-én megbukott a Károlyi- féle köztársaság és létrejött a Tanácsköztársaság. Ez a fordulat nem volt szerencsés a kapcsolat kiépítése szempontjából. A Szentszék ezt felismerve befagyasztotta a diplomáciai kapcsolatokat.
Csak a Tanácsköztársaság bukása után kialakult
- 160/161 -
politikai közeg tette lehetővé, hogy magyar részről ismét a kapcsolat felvételét sürgessék. Csernoch bíboros a püspöki kar jóváhagyásával 1919. szeptember 5-én levelet küldött Valfre bécsi nunciushoz, amelyben szorgalmazta a budapesti nunciatúra felállítását a megalakuló keresztény nemzeti kormány támogatásával - ez volt a Friedrich-kormány. A bécsi nuncius csak szeptember 18-án továbbította a levelet, melyhez részletes kommentárt fűzött, amelyben kifejtette, hogy fel kell állítani egy budapesti nunciatúrát, de csak "miután a Szövetséges Hatalmak és Magyarország között megtörtént a békekötés."
Ebből is jól látszik, hogy a Vatikán korábbi kapcsolatfelvételi szándékát egy távolabbi időpontra halasztotta, és megvárta, míg a békeszerződést aláírják. A román hadsereg kivonulása, és Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg Budapestre bevonulása után, az 1919. november 24-én hivatalba lépő koalíciós kormányt Huszár Károly keresztény párti miniszterelnök vezetésével hívták meg a békekonferenciára.
Az önálló magyar államnak egyik fontos kitörési pontot jelenthetett a nemzetközi elszigeteltségből, ha a Szentszékkel sikerül diplomáciai kapcsolatot létesítenie. Haller István kultuszminiszter a külügyet sürgette, míg Csernoch hercegprímás január 28-án kelt levelében Somssich grófot kérte meg a diplomáciai kapcsolatok szorgalmazására. Somssich külügyminiszter 1920 január 31-i keltezésű kérelmével fordult magához a pápához, XV. Benedekhez, és Gasparri államtitkárhoz, amelyben felhívta a kialakult magyarországi helyzetre a figyelmet, hiszen az egyház szempontjából is nagyon fontos kérdések voltak, amelyeket mielőbb rendezni kellett volna: a megváltozott határvonalak nemcsak államhatár-változást, hanem egyházmegyei határváltozásokat is indukáltak, és fontos kérdés volt a jogfenntartás. A Külügyminisztérium mindkét iratot az olasz kormány mellett működő magyar misszió vezetőjével, gróf Nemes Alberttel küldte a Vatikánba. A levelek 1920 február 21-én jutottak el az Államtitkárságra. A magyar kormány érveit három csoportba sorolhatjuk:[18]
- a történelmi argumentáció, amely az ezeréves keresztény magyar állam érdemeit emelte ki az egyetemes katolikus egyház szempontjából;
- a magyar katolikus hierarchia kimondott óhaja a kapcsolatok megfelelő szintre emelésére;
- az egyházkormányzati struktúra fenntartása, ami egybeesik az ország területi integritásának a hangoztatásával.
A Szentszék - mivel rendeződött a politikai helyzet és Horthy kormányzóvá választásával az államfő kérdése is megoldódott -, Gasparri államtitkár által küldött 1920 február 27-én kelt levelében így fogalmazott:
"A körülmények megváltozása láttán Őszentsége elérkezettnek véli a pillanatot az Excellenciádnak általam 1919. október 15-én a 97520. sz. ügyiratban kifejezett ígéret gyakorlati megvalósítására a Magyarország és a Szentszék közötti diplomáciai kapcsolatok felvételét illetően. E cél érdekében Őszentsége jóindulatú készséggel van az Apostoli Nunciatúra létrehozását illetően, és szándékában állna e fontos küldetést Lorenzo Schioppa prelátus úrra bízni.."
Az államtitkár válaszát kitörő örömmel fogadták. A nyilvánosságra hozott magyar békefeltételek és a felhalmozódott egyházpolitikai kérdések, arra késztették a püspöki kart, hogy közvetlen tárgyalást kezdeményezzen a Szentszékkel. Az 1920 március 17-i konferencián felkérték Csernoch Jánost, utazzon Rómába. A pápa jóindulatát kétségtelenül bizonyítja, hogy félmillió lírás adományt küldött az "ínséges magyar gyermekek megsegítésére"[19], azonban az mégsem egyezett a magyar fél elvárásaival. A küldöttség valódi célja: az országra kiszabott békefeltételek enyhítése és a nyomorgókon való segítés.
A formális diplomáciai kapcsolatok létrejötte gróf Teleki Pál külügyminisztersége alatt valósult meg 1920 április 19-től. Az egyházpolitikai kérdések vonatkozásában ígéretet tett Gasparri államtitkár, hogy be foga vonni a magyar püspöki kart is, és "gondunk lesz azoknak a határozatoknak az érvényesítésére, amelyeket megkövetel tőlünk a vallás legfőbb érdeke és a hívek java."[20] Csakhogy a pápai diplomácia ígéretét félreértelmezték a magyarok, hiszen ők arra számítottak, hogy a magyar érdekeket fogják figyelembe venni, de erről a későbbiekben keserű tapasztalatokat kellett szerezniük.
1920június 4-én aláírták a trianoni békeszerződést, ezzel Magyarország nemzetközi státuszát elismerték. Ez meggyorsította a folyamatot. Magyarország első szentszéki követének a kapcsolatok létrehozásában érdemeket szerzett gróf Somssich Józsefet nevezték ki, aki 1920. július 3-án kapta meg a rendkívüli követ és meghatalmazott miniszteri rangot. Július 17-én érkezett Rómába és a követség rezidenciáját a Via Boncompagni 15. szám alatt rendezte be. Megbízólevelét 1920 július 26-án nyújtotta át XV. Benedek pápának, és ezzel az aktussal megtörtént a szentszéki magyar követség megnyitása. A szentszéki magyar követség első kánonjogi tanácsosa Csiszárik János címzetes püspök, követségi tanácsos lett, bár formálisan nem nevezték ki, majd távozása után Serédi Jusztiniánt bízták meg, 1920 szeptemberétől.
A budapesti első apostoli nuncius, Lorenzo Schioppa megbízólevele 1920 szeptember 10-én kelt, amelyet október 6-án adott át Horthy Miklós kormányzónak. A budapesti nuncius rezidenciája 1920-tól 1945-ig egyfolytában a Budai Várban lévő Dísz tér 4-5. szám alatti épület volt, melynek köze-
- 161/162 -
lében állt a hercegprímási palota.
"Ti pedig, Kedves Fiunk és Tisztelendő Testvéreink, nem annyira a múltakról emlékezzetek, és azokat keressétek, hanem a jelen bajok orvoslására törekedjetek. Figyelmetek és gondoskodástok arra irányuljon, hogy a keresztény erkölcsök a régi fényben ragyogjanak." Így hangzott XV. Benedek pápa latin nyelvű levele, melyet az 1921 februárjában megrendezett püspöki konferencián olvastak fel. Ebből a levélből világosan kiderül, milyen ellentétes viszony keletkezett a magyar püspökök és a Szentszék álláspontjából: a Szentszék nem az elszakított magyar egyházmegyéket támogatta, hanem inkább az újonnan alakuló államokkal szándékozott konkordátumot kötni. Romániában és Felvidéken a megüresedett püspöki székek ügyében Csernoch János, a magyar hercegprímás véleményének kikérése nélkül döntött. Jelezve, hogy ez már nem tartozik a magyar érsek joghatósága alá, pedig Magyarország szempontjából jelentős fontosságú kérdések voltak, mind a belső rend és a konszolidáció, valamint a határon túli magyarság védelmének érdekében.[21]
A Szentszék aggodalommal figyelte a magyar királykérdés körüli bonyodalmakat, de nem akart beleavatkozni. Szívesen fogadott volna egy koronás uralkodót, és a magyar követ, Somssich is ezt a nézetet támogatta. A katolikus főpapság Horthy Miklós kormányzó helyett szívesebben látta volna IV. Károly visszatérését, ennek oka, hogy a katolikus főpapság vagyonának jelentős részét a katolikus Habsburgok támogatásának köszönhette, tradíciói és értékei a Habsburgokhoz kötötték.[22] A Szentszék politikai tevékenységében állandóan támogatta a Habsburgok restaurációját.[23] Maga a budapesti nuncius is találkozott a detronizáció után a királlyal, és azon a véleményen volt, hogy IV. Károly visszatérésének oka a magyar kormány ellenséges magatartásában keresendő. A Szentszék, még ha fel is háborodott, nem kívánt a kérdésben állást foglalni.
A főkegyúri jog gyakorlásával kapcsolatban már 1919-ben, Hanauer váci püspök kinevezésekor is felmerült, hogy a király nélküli királyságban ki gyakorolja ezt a jogot. E kérdéskörben két ellentétes álláspont állt egymással szemben: a Szentszéké és a magyar államé.[24] A Szentszék formálisan soha nem ismerte el, de elfogadta a magyar király főpap jelölési jogát, de az I. Vatikáni zsinattal kibontakozó pápai centralizáció oda vezetett, hogy az 1919-ben megjelenő egyházi törvénykönyv, a Codex Iuris Canonici nem ismerte el a főkegyúri jogot, törvénytelennek ismerte el a világi hatalom beleszólását a főpap kinevezésébe.
Az újonnan létrejött Magyarország helyzete kedvezett a Vatikánnak: IV. Károly eckartsaui nyilatkozata 1918-ban, a kormányzói jogkör szabályozása 1920-ban nem tartalmazta a főkegyúri jogot, az 1921-es detronizáció, majd 1922-ben az utolsó koronás magyar király halála azt jelentette, hogy ez a jog a pápára szállt. A magyar kormány álláspontja ezzel szemben az, hogy a főkegyúri jog nem személyhez, hanem a magyar államhoz, a magyar koronához kötődik, és ennek számos jogosítványát a kormány a Vallás- és Közoktatási Minisztériumon keresztül gyakorolja.
A szentszéki követ legfontosabb feladata a kinevezések körüli problémák megoldása, a helyzet konszolidálásában nagy szerepet játszott a budapesti nuncius is. Többszöri személycsere történt a szentszéki magyar követ tisztségében: 1924 szeptember 27-én Somssich Józsefet visszahívták, Bornemissza Gyula 1924 november 23-tól február 27-ig tudta betölteni súlyosbodó betegsége miatt a tisztséget, 1925 február 27-től 1926 március 25-ig Balásy Antal követségi titkár ideiglenes ügyvivőként volt Rómában. A szentszéki követség vezetését Verseghy Nagy Elek vette át 1926 március 25-én és 1927 augusztus 21-ig maradt Rómában.
1925 májusában a Szentszék új nunciust küldött Budapestre, Cesare Orsenigo személyében, akinek "kemény" diplomata a pápa bizalmasaként nem volt célja, hogy belopja magát a magyar klérus és a hívek szívébe, így számos kérdéskörben szembekerült a magyar papokkal. A Szentszék nem fogadta szívesen, ha a papok közéleti szerepet vállalnak és a politikai élet aktív szereplői lesznek. Magyarországon viszont számos katolikus pap vállalt képviselői tisztséget. A püspöki kar a pápai tiltást nem publikálta, hanem úgy járt el, hogy a politikai szerepvállalást engedélyhez kötötte, a mandátumuk időtartamára pedig helyettesről kellett gondoskodniuk.
1925 július 9-én Bethlen István miniszterelnöknél tartott bizalmas egyházpolitikai értekezleten egy megállapodást fogadtak el a kormány és a Szentszék érintkezésének módozatairól. Ennek értelmében a következő elvek szerint kell eljárni:[25]
1. A Szentszékkel a hivatalos tárgyalást a Külügyminisztérium folytatja, akár az itteni nuncius, akár a szentszéki követség útján.
2. Ez nem érinti a Hercegprímás úr Ö Eminenciájának egyházkormányzati joghatóságából kifolyó
- 162/163 -
érintkezését a Szentszékkel.
3. A Külügyminisztérium közli a szentszéki követségnek a kultusztárcát érintő jelentéseit a kultuszminiszter úrral, és érdemi állásfoglalás előtt kikéri hozzájárulását. Az egyházi főhatósággal való szükséges érintkezést a Kultuszminisztérium eszközli.
4. Fontos kérdésekről a miniszterelnök úr is tájékoztatandó.
1927. március 24-én - hosszas tárgyalások eredményeképpen - létrejött egy szóbeli megállapodás Gasparri bíboros- államtitkár és Klebelsberg Kunó kultuszminiszter között a tábori püspökség és a megyés-püspökségi székek betöltéséről. Gasparri a megállapodás szövegét 1927. május 10-én kelt, a Szenszék által "intesa semplice"-nek nevezett írásbeli jegyzék formájában adta át Verseghy Nagy Elek követnek.
1927. július 25-én elhunyt Csernoch János bíboros-hercegprímás, és így napirendre került az esztergomi érsek megválasztása. Ezt tekinthetjük az intesa semplice "puding próbájának".[26] Ekkor ugyanis már megvolt a Szentszék jelöltje: az akkor még névtelennek számító Serédi Jusztinián bencés tudós, Gasparri bíboros híve, nemzetközi hírű kánonjogász, megnyerő modorú egyházi személy, akiről a magyar katolikus egyház alig vett tudomást. Serédi régóta kiszemelt jelölt volt, mivel még Csernoch halála előtt, 1927 áprilisában, Prohászka Ottokár halálával felmerült a neve a székesfehérvári püspökség betöltésére.
Serédi személyét illetően a magyar kormány által felhozott ellenérv, hogy nem kellően ismeri a magyar helyzetet és politikai körülményeket, mivel mindvégig Rómában szolgált. A magyar kormány jelöltjeiről számolt be jelentéseiben az 1927 szeptember 22-én hivatalba lépett új szentszéki magyar követ, Barcza György: az első, Szmrecsányi Lajos egri érsek, akit a kormányzó támogatott, de idős korára tekintettel ő visszalépett, a második jelölt Glattfelder Gyula csanádi püspök, aki Bethlen István miniszterelnök és Klebersberg Kunó kultuszminiszter pártfogoltja volt. A Szentszék azonban nem engedett: a magyar kormány ellenvetése mellett is ragaszkodott Serédi kinevezéséhez, és ezt sikerült is keresztülvinnie. Ezt sokan itthon az intese semplice egyszerű felrúgásának tekintették.
Serédi Jusztiniánt - hogy mégse egyszerű bencés apát kerüljön az esztergomi érseki székbe -, 1927. december 19-i titkos konzisztóriumon nevezték ki bíborosnak, 21-én megkapta a birétumot, 22-én nyilvánosan kihirdették kinevezését. Maga XI. Pius pápa szentelte püspökké 1928. január 8-án Sixtinában, majd hazatérve január 29-én az esztergomi bazilikában megtörtént az inthronizáció. Több okból is szerencsés választásnak bizonyult személye: programjában szerepelt a felekezetek közötti béke és harmónia összhangba hozása a közös haza érdekeivel, mindemellett hűen szolgálta a vatikáni politika érdekeit úgy, hogy a magyar kormányt minden fontosabb egyházpolitikai kérdéssel kapcsolatban tájékoztatta.
Barcza György[27] szentszéki magyar követ megválasztása a magyar külpolitika egyik legjobb lépésének számított. Olyan diplomata került Rómába, aki a magyar állami politikát képviselte és bírálóan rámutatott jelentéseiben a szentszéki diplomácia visszásságaira; így az ő személyisége is elősegítette a harmincas évek békés diplomáciai kapcsolatát.
Serédi Jusztiniánt 1927. december 17-én felmentették a szentszéki magyar követség kánonjogi tanácsosi tisztsége alól, helyette Luttor Ferenc veszprémi áldozópapot nevezték ki, aki 1928. május 1-jével lépett szolgálatba és a követség fennállásáig ellátta feladatát.
1930-ban a budapesti nunciatúrán is váltás történt. A Szentszék 1930. február 24-én Angelo Rotta címzetes érseket nevezte ki nunciusnak, aki május 13-án adta át megbízólevelét a kormányzónak. Személyisége megragadó volt, egy jóságos plébános benyomását keltette, aki nem zárkózott be a budavári palotába, hanem részt vett nemzeti, társadalmi, tudományos rendezvényeken is, így közkedvelt volt még az újságírók körében is. Megfelelő korrektséggel számolt be a hazai katolikus egyház helyzetéről, bár ezek a jelentések még nem nyilvánosak, de a Vatikánban ekkor pozitív véleménnyel voltak Magyar-országról.[28]
Szent Imre herceg halálának 900. évfordulóján az 1930. évet Szent Imre Évnek minősítették. Az ünnepségsorozat nemzeti és egyházi jellegű volt, amely a magyar állam és a katolikus egyház szoros ösz-szefonódását hangsúlyozta. Azért volt jelentős ez az ünnepségsorozat, mert Trianon után ez volt az első olyan alkalom, ahol a magyar állam megmutathatta összefonódását a keresztény kultuszkörrel. A központi események Budapesten zajlottak, amelyeken hét bíboros, több száz főpap, a magyar klérus és szerzetesrendek tagjai vettek részt a százezres tömeggel együtt.
Az ünnepségsorozat diplomáciai szempontból azért jelentős, mert ekkor jött Magyarországra először pápai legátus, Aloisio Sincero bíboros. A pápa követe augusztus 16-án érkezett vonattal. A jubileumi év fő eseményei augusztus második felében zajlottak: augusztus 17-én avatta fel a legátus a Horthy Miklós köröndön (a mai Móricz Zsigmond
- 163/164 -
körtér) Kisfaludy Strobl Zsigmond Szent Imre-szobrát. Augusztus 19-én a legátus tábori misét celebrált a Vérmezőn, amelyen 150 ezer hívő vett részt. Este a Dunán Krisztus Király "diadalmenetet" rendeztek: négy kivilágított hajó úszott a vízen, az elsőben a legátus vitte az Oltáriszentséget és az apostoli aranykeresztet. Ezt követte három gőzös: egy a kivilágított kettős kereszttel, egy a Szent Korona másával és a harmadik Szent Imre liliomos szobrával. A hajós körmenet után tűzijáték következett. Az ünnepségek csúcspontja augusztus 20-a, Szent István napja volt. Az ünnepi szentmisét Sincero bíboros a Bazilikában celebrálta, s ennek megkezdésekor indult el a Szent Jobb körmenet, mintegy 800 ezer emberrel az Andrássy úton a Hősök terére, a millenniumi emlékműig, majd vissza a Bazilikába.[29]
A harmincas évek jó diplomáciai viszonyát Barcza György kiváló diplomatának köszönhetjük. Az ő közbenjárásának tudható be, hogy Gömbös Gyula szentszéki kapcsolatában elkerülhetővé vált a nyílt konfliktus kialakulása, megőrizve ezzel a jó viszonyt.
Az 1932. október 1-jén hivatalba lépő Gömbös Gyula első külföldi útja Rómába vezetett, ezzel is jelezve a magyar-olasz együttműködés fontosságát. A Vatikánban megkapta a nem katolikus kormányfőnek járó legmagasabb pápai kitüntetést, a Pius Rendet. Barcza kihangsúlyozta Gömbösnek: " A Vatikánnal szemben a főelv a (suaviter in modo et fortier in re), a forma mindig legyen udvarias, de a lényeg határozott és erélyes."[30]
A Szentszék nemzetközi befolyása ekkor jelentős volt: 34 állammal volt diplomáciai kapcsolata. Barcza szavait idézve:
"A világ legjobban értesült nagyhatalmi központja. Minden államban nyílt és talán még hatalmasabb titkos befolyással bír és ezért elsőrendű nemzetközi tényező."
A követ felhívta a miniszterelnök figyelmét a határon túli kisebbségek védelmének kérdésében a Vatikán jelentőségére:
"A Vatikán volt eddig az egyetlen fórum, hol kisebbségi kérdésben megértésre találtunk és támogatást nyertünk."
A főkegyúri jog kérdése ismételt előtérbe kerülésekor Barcza György figyelmeztetette Gömbös Gyulát és a magyar diplomáciát, hogy jobb ezt a kérdést nem feszegetni, mivel ez a kialakult jó kapcsolat megromlásához vezetne. Példaként Csehszlovákiát és Romániát említette, akikkel a Szentszék konkordátumban rögzítette a főkegyúri jog kérdésének rendezését.[31] Minden akkori miniszterelnök - vallására tekintett nélkül - látogatást tett a pápánál: a református Bethlen István, az evangélikus Gömbös Gyula, a református Darányi Kálmán, majd a katolikus Imrédy Béla és Teleki Pál is. De megjelent pápai audiencián Klebelsberg Kunó kultuszminiszter és Rőder Vilmos hadügyminiszter is.
Barcza tanúja volt a kormányzó pár egyetlen vatikáni látogatásának 1936 őszén. Véleménye szerint Horthy Miklós jó benyomást tett, formálisan kifogástalanul megfelelt a protokollnak. A kormányzónak viszont ellenszenve támadt két okból is: leányát, Paulettet nem akarták elválasztani a férjétől, másrészt nem tekintették királyokkal egyenrangúnak.
A XX. századi magyar katolicizmus legnagyobb ünnepe az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszus volt. A Szent István Jubileumi évben tartott színpompás ünnepségsorozat a Millenniumra emlékezett. Az Eucharisztikus Világkongresszus lelki előkészítését az ún. Kettős Szentév szolgálta: 1937 május 23.-1938 december 31. között. A sorban a 34. Eucharisztikus Világkongresszust az előkészítő bizottság 1936-ban Budapestnek ítélte. A kongresszus megszervezése az Actio Catholica-ra hárult, amelynek egyházi elnöke a hercegprímás, világi elnöke Verseghy Nagy Elek, egykori vatikáni követ volt. Az ünnepségek csúcspontját a Budapesten május 26-29. között lezajlott események jelentették.[32] A kormány nemcsak a rendezésben, a szervezésben segített, hanem számottevő költségeket is vállalt. Róma a kongresszus fontosságát azzal hangsúlyozta, hogy a pápa legátusát, Pacelli bíborost küldte Budapestre. A kongresszuson valóban képviselte magát a világegyház: a magyar klérus mellett 14 bíboros, 48 érsek és 97 püspök vett részt. Hitler nem engedélyezte a német és az osztrák főpapok, zarándokok részvételét, jelezve a Szentszéknek, hogy a nácik szemben állnak az egyházzal. A kongresszus idején 2500 misét tartottak Budapesten. Pacelli bíboros május 31-én utazott el Budapestről. Őszintén el volt ragadtatva a magyar katolicizmus teljesítményétől. Kevés pápa ismerte meg annyira hazánkat, mint Pacelli, a későbbi XII. Pius. Serédi bíboros szerint a kongresszus "hazánknak minden propagandánál nagyobb sikert hozott, s ebben döntő szerepe volt a legátusnak."[33]
Barcza György követ visszahívása után az új szentszéki magyar követté Apor Gábort nevezték ki 1938. december 24-én, megbízólevelét 1939. január 19-én adta át XI. Pius pápának.
Történelmi szempontból ekkor kezdődtek meg Magyarországon a területi visszacsatolások, amelyek bonyolult egyházpolitikai kérdéseket is felve-
- 164/165 -
tettek. A trianoni határok által szelt egyházmegyék dismembratiója magyarromán viszonylatban 1929-ben megtörtént (Nagyvárad és Szatmár), míg a felvidéki egyházmegyék megosztására csak 1937-ben került sor (Esztergom, Rozsnyó és Kassa).
A magyar állam, a magyar egyház és a Szentszék eredményesen együttműködtek az 1938-1941 között visszacsatolt területek reintegrálásában. XII. Pius pápa támogatta és egyetértett az új kinevezésekkel, és az 1918 előtti állapotok alapján rendezték az új viszonyokat. Ennek oka abban keresendő, hogy Magyarországnak megnövekedett a súlya, és XII. Pius pápa nagyon bízott a keresztény Magyarországban, hogy a nácizmus ellen harcolni fog.[34]
A Szentszék az előretörő fasiszta szemlélettel szemben élesen fellépett: mindvégig figyelemmel kísérte a zsidótörvényeket is. Diplomáciai fellépésre a harmadik zsidótörvény kapcsán került sor, amely egyértelműen faji alapokra helyezkedett és élesen ellenkezett a katolikus házassági joggal. A szóbeli jegyzék közlése után Rotta kifejtette, hogy a fajelmélet politikai érvényesítésének veszedelmes következményei lesznek és "ezzel olyan lejtőre jutunk, amelyen nincs megállás." A vatikáni államtitkár magához kérette július 22-én Apor követet és közölte: "igen fájlalja, hogy a zsidókérdésben a magyar kormány nem honorálta az egyház álláspontját. A törvény kihirdetése után (augusztus 8.) az államtitkár 1941. augusztus 15-én a legünnepélyesebb formájú jegyzékben tiltakozott az újabb zsidótörvény ellen, amelyet a követ azonnal a kormányhoz továbbított. Ebben felhívta a külügyet is vezető Bárdossy László figyelmét, hogy az ilyen típusú jegyzéket nem lehet válasz nélkül hagyni.[35] A válaszjegyzék augusztus 23-án meg is született. Meglepő módon, a kormány arra hivatkozott, hogy annak idején, 1895-ben a katolikus egyház azért ellenezte a polgári házasság bevezetését, mert az lehetővé tette a zsidó-keresztény vegyes házasságokat.
A magyarországi zsidóság mentésében meghatározó volt az egyházi részvétel. Ezek közül is kiemelendő Angelo Rotta nuncius embermentő tevékenysége. A nunciatúra mentési munkálatai két részre oszthatók:
- a diplomáciai jellegű lépések: jegyzékek, memorandumok, szóbeli tiltakozások, mentesítési kérelmek,
- gyakorlati mentési tevékenység: bújtatás, menlevelek, védőlevelek kiállítása.
Rotta, mint a diplomáciai testület doyenje a svéd, portugál, spanyol és svájci követek nevében is többször eljárt az illetékes magyar és német polgári és katonai hatóságoknál, és a Szentszék intenciói szerint a magyar főpapokat is erélyesebb fellépésre ösztönözte.[36]
A nyilas hatalomátvétel után a gyakorlati mentés került előtérbe. Rotta megszervezte a saját mentési irodáját, ahol magyar segítői révén tömegesen állították ki a bemutatott keresztlevelek alapján a vatikáni védleveleket, szám szerint mintegy 15000-et. A nun-ciatúra munkáját segítette a Magyar Szent Kereszt Egyesület is, amely Cavallier József vezetésével Apor Vilmos győri püspök védnöksége alatt működött.
Felállították a nunciatúra oltalma alatt álló ún. védett házakat, amelyek a Pozsonyi úton és környékén voltak. A házakra kitűzték a pápai zászlót és a kapuba rendőrt állítottak. A 12 védett házban egyidejűleg kb. 3000 ember talált menedéket. A Várban, a nunci-atúra épületében 200 ember bújt meg, köztük neves közéleti személyiségek és családjaik. Rotta nuncius, mikor megkezdődött a fővárosi zsidóság gyalogmenetben nyugat felé hajtása, Budapest-Mosonmagyaróvár között megszervezte a mentőszolgálatot. Így több, főleg kikeresztelkedett zsidót ki tudtak emelni a tömegből.[37]
A háborús években megnehezedett a szentszéki követség helyzete. A fennmaradt követségi iratokból megállapítható, hogy Apor Gábor követ Magyarország 1944. március 19-i német megszállás után nem mondott le, hanem a helyén maradt. Az Államtitkárság 1944. június 12-én szóbeli jegyzéket intézett Apor Gáborhoz, amelyben közölték: a szentszéki magyar követség személyzete 48 órán belül költözzön be a Vatikánváros Állam területére. A Vatikánba költözés után Apor Gábor követ 1944. június 24-én audiencián volt XII. Pius pápánál. A megbeszélés tartalmáról nem maradt feljegyzés. A szentszéki magyar követség fennmaradt, és az Országos Levéltárba került iratai között az utolsó kelte 1944. június 12. Ezt követően a kapcsolattartás ellehetetlenült.[38]
A második világháború után Magyarország szovjet megszállás alá került, és a szovjet csapatok egészen 1991-ig hazánkban tartózkodtak. Az ország szuverenitásának elvesztése, majd az egyház- és a vallásellenes pártállami diktatúra gyökeresen új helyzetet teremtett a magyar szentszéki kapcsolatokat illetően.
Az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény értelmében - amelynek végrehajtását a Szövetséges Ellenőrző Bizottság irányította - a nyilas kormányhoz akkreditált diplomatáknak el kellett hagyniuk az országot. A német megszállás, illet-
- 165/166 -
ve a nyilas hatalomátvétel után is működtek a semleges országok követségei, és folytatta tevékenységét az apostoli nuncius is. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945 márciusában szólította fel távozásra az említett diplomatákat; köztük utolsóként, az apostoli nuncius kapta kézhez a felszólítást, 1945. április 4-én. Másnap találkozott Grösz József kalocsai érsekkel, a püspöki kar akkori elnökével, és közölte vele a lesújtó hírt: "holnap, április 6-án 10 órakor el kell hagynia állomáshelyét. Az ok: a jelenlegi kormánynak nincsenek külföldi követei, tehát a külföldnek sem lehetnek itt követei. Az igazi ok: Moszkva nem akar tanúkat arra, ami itt történik."[39]
A nuncius elutazásának konkrét körülményeit visszaemlékezésekből tudjuk. A ferencvárosi pályaudvarra Cavallier József kísérte ki. Ekkor már felvetődött az esztergomi szék betöltésére alkalmas személy neve: Mindszenty József. "Mert bátorságot mutatott a nácikkal szemben, mert nem meg-alkuvó."[40]
Felmerül a kérdés: a nuncius kényszerű távozása Magyarország és a Vatikán között a diplomáciai kapcsolatok megszakítását jelentette-e?
A magyar kormány formálisan nem szakította meg a kapcsolatot, a Szentszék követe "személyében" lett persona non grata - ez volt a SzEB álláspontja. Magyarország a SzEB-en keresztül érintkezhetett volna a Vatikánnal. A magyar kormány ezt követően is kifejezte, hogy kész új nuncius fogadására, és most is érvényesnek tartja az intesa semplice-t a megüresedett püspöki székek betöltésére vonatkozóan.
A probléma másik oldala, hogyan alakult a szentszéki magyar követség státusa. Arról nem rendelkezünk forrással, hogy Apor Gábornak megmaradt-e a kapcsolata Budapesttel. A nyilas kormány konkordátum megkötését tervezte a Szentszékkel, melynek el is készült a tervezete.[41]
A szentszéki magyar képviselet nem szűnt meg teljesen, a követség kánonjogi tanácsosa, Luttor Ferenc a helyén maradt Apor Gábor követ távozása után is. Mindaddig hivatalos minőségben járt el, amíg Budapestről expressis verbis fel nem szólították tevékenységének megszüntetésére.
Valószínű, hogy még Angelo Rotta távozása után sem akarta a Szentszék felszámolni a diplomáciai kapcsolatokat. Erre utal, hogy ekkor újra helyreállt a kapcsolata Csehszlovákiával és Jugoszláviával, továbbá Rotta nuncius és uditore-je, Gennaro Verolino a Vatikánba visszatérve is magyar ügyekkel foglalkozott, és még 1946-ban is reménykedtek, hogy visszatérhetnek Budapestre.[42]
A koalíciós években állandóan napirenden volt Magyarország és a Szentszék kapcsolatának rendezése. A kapcsolattartás fennmaradt: Nagy Töhötöm több alkalommal járt Rómában, XII. Pius többször is megmutatta a magyarság iránti szeretetét: az ő közbenjárására adta vissza az amerikai hadsereg a Szent Jobbot 1945. augusztus 19-én, amely így már részt vehetett a Szent István napi körmeneten.
Megoldásra váró probléma volt az esztergomi szék betöltésének kérdése. A püspöki kar 1945. május 24-i értekezleten Grösz József érsek felvetésére a püspökök várakozó álláspontra helyezkedtek, és a főkegyúri jog kérdését nem vetik fel a Rómába küldendő jelentésben, és nem sürgetik az esztergomi érsek kinevezését.[43] A jelentést Grösz József érsek 1945. szeptember 2-i keltezéssel küldte el.
Mindez akkor történt, mikor Magyarországon még nem volt ismeretes Mindszenty József, veszprémi püspök 1945. augusztus 16-án kelt esztergomi érseki kinevezése. Az értesítést erről Grösz József érsek csak szeptember 5-én vette kézhez, amikor Witz Béla budapesti általános futárral megküldték neki. A dokumentumot szeptember 8-án tudta átadni Veszprémben a püspöknek. Mindszenty József beleegyező táviratát szeptember 14-én kapta meg, és tette közzé a kinevezést. Ebből kitűnik, hogy a Szentszék a magyar kormány előzetes megkérdezése nélkül döntött a kérdésről. Bár az Ideiglenes Kormány bele szeretett volna szólni a kérdésbe, állított jelöltet, de mikor értesült Mindszenty kinevezéséről, nem tiltakozott, csupán jogfenntartását hangoztatta a Szentszéktől függő kinevezésekkel kapcsolatban.
Mindszenty József 1945. november 29-én Rómába utazott, XII. Pius pápa december 8-án fogadta. Emlékirataiban így emlékezett vissza: "Amikor jelentettem, hogy az új kormány miniszterelnöke kéri a diplomáciai kapcsolat helyreállítását a Szentszékkel, azonnal intézkedni akart, hogy Angelo Rotta nuncius induljon Budapestre. De elkomorult az arca, amikor gyanúmat evvel az üggyel kapcsolatban feltártam."
Mindszentynek a fenntartása az üggyel kapcsolatban nem lehetett más, mint hogy a nuncius-küldés az új hatalomnak nagyobb hasznára lenne, mint a hazai egyháznak és a Szentszéknek. A kapcsolat helyreállítása a kormányt legitimálná, s ezt a hercegprímás nem tartotta célszerűnek.
Mindszenty miután hazatért, arról adott tájékoztatást, hogy a Szentszék kész a diplomáciai kapcsolatok rendezésére. Tehát ez ellentmond annak, amit Emlékirataiban ír erről. 1946. február folyamán - még mielőtt ismét Rómába ment volna - Mindszenty a Szentszékkel való diplomáciai kapcsolatok helyreállítása tárgyában levélben fordult a kultuszminiszter-
- 166/167 -
hez, amelyben névre szóló javaslatot is tett arra, hogy ki legyen a szentszéki magyar követ. Ezt az 1945 előtti gyakorlatnak megfelelően a kultuszminiszter átküldte a Külügyminisztériumba, ahol azonban a hercegprímás javaslatát nem respektálták. A kormány jelöltje ugyanis erre a posztra Cavallier József volt, aki a Külügyminisztériumban ekkor főosztályvezető, meghatalmazott miniszter volt. Valójában 1945 előtt a hercegprímás nem avatkozott bele, hogy a magyar kormányt ki képviseli a Vatikánban, hiszen a követküldés és -fogadás állami kompetenciába tartozott.
1946. február 18-án Mindszenty ismét Rómába utazott, hogy átvegye a birétumot, amelyben a pápa bíborossá nevezte ki. Egy újabb gesztusként értelmezhetjük a magyar katolicizmus irányába.
A felhalmozódó egyházpolitikai kérdések egy megállapodás meghozatalát sürgették: magyar részről egy modus vivendi megteremtését szorgalmazták. Tóth László szegedi professzor utazott nem hivatalos formában a Vatikánba, de nem járt sikerrel.
Ugyanis ekkora már nyilvánvalóvá vált a szakítás a szovetek és a nyugati szövetségesek között. Ebben a helyzetben Róma a demokrácia oldalán állt. Kelet-Európában kezdett kibontakozni a kommunista pártállami diktatúra, amely joggal keltett félelmet az egyházban, hiszen céljai között szerepelt a vallás felszámolása is. Az 1946-47 folyamán történtek - a katolikus egyesületek feloszlatása, a katolikus iskolák elleni hadjárat, a fakultatív hitoktatás bevezetése és az 1947. évi választások eredményei - a kommunista hatalomátvétel előkészítését jelentették. S mivel a békeszerződés aláírása, majd ratifikálása után sem vonultak ki a szovjetek, a dolog lényegében eldőlt. A Szentszék már nem látta alkalmasnak az időpontot, hogy a magyar kormánnyal tárgyaljon.
1949-től megvalósult a pártállami diktatúra, amelynek egyik célja a vallás és az egyházak felszámolása volt. Ezt követően majd másfél évtizedig nem létezett formális kapcsolat a Szentszék és Magyarország között, a hazai egyház vezetői csak illegálisan érintkezhettek a Vatikánnal. Az 1960-as évek elejétől a változó nemzetközi helyzet hatására létrejött egy "részleges megállapodás" Magyarország és a Szentszék között, amelytől kezdve a diplomáciai érintkezés is rendszeressé vált anélkül, hogy a két fél között formális diplomáciai kapcsolat létrejött volna.
A kommunista hatalomátvétel után a magyar katolikus egyház, a magyar állam és a Szentszék között a kapcsolatok gyakorlatilag megszakadtak. 1948 elején a Rákosi féle kormányat elhatározta, hogy év végéig leszámolnak a "klerikus reakcióval", ami alatt elsősorban Mindszenty József[45] hercegprímást értették. 1948-ban az egyház a budapesti Euchrisztikus Világkongresszusra emlékezett, és ez alkalomból XII. Pius pápa rádiószózatot intézett a magyar néphez, a hatóság ezt meg akarta zavarni.
1948 elejétől az egyházat olyan megállapodások aláírására igyekeztek kényszeríteni, amely intézkedések az egyház totális állami felügyelet alá helyezését, államosítását jelentették. 1948 júniusában államosították az iskolákat, és a kimondottan papnevelést szolgáló intézmények kivételével minden katolikus intézményt.
1948 nyarától elkezdődött egy kampány Mind-szenty ellen, amely már a letartóztatás hangulati előkészítését szolgálta.
Közben a kormány próbált a püspöki karral megállapodást kötni - hasonlóan, ahogyan ezt a protestánsokkal is megtették -, pedig jól tudták, hogy ilyen fajta megállapodás csak a Szentszékkel köthető. Ezért volt jó alkalom, hogy aktuális volt a püspökök kötelező ad limina látogatása a Vatikánba, ahol tudtak erről tárgyalni a pápával. Hamvass Béla és Bánnáss László valamint Czapik Gyula egri érsek utaztak 1948 késő nyarán Rómába. XII. Pius 1948. szeptember 29-én fogadta Castel Gandolfoban Czapik Gyula érseket, aki átnyújtotta neki a pro memoriat, melyben arról tájékoztatta, hogy a szovjet megszállás hosszú távú lehet, ezért a Szentszék küldjön Magyarországra egy apostoli vizitátort, aki tájékozódna a helyzetről, és információi alapján tenne a Szentszék javaslatokat. Vizitátornak Czapik Verolinot javasolta, a pápa Angelo Rottához ragaszkodott. Annyiban eredményesnek mondható Czapik küldetése, hogy sikerült elérnie, hogy vizitátor jöjjön Magyarországra. Ezt követően a Szentszék október 11-én hivatalosan is bejelentette, és diplomáciai úton közölte a magyar Külügyminisztériummal, hogy Rottát küldi Magyarországra, és számára beutazási engedélyt kér. Útjáról október 13-án számolt be Czapik Mindszentynek.
Úgy látszik, ez csak taktikai lépés volt a Rákosi-kormánytól, ugyanis egy átlátszó okra hivatkozva megtagadták a vízum kiadását. Ekkor már kész volt az ÁVH-n a Mindszenty-per forgatókönyve. A feszültség az 1948. november 3-i püspöki konferencián is érzékelhető volt. A hercegprímás felelősségre vonta Czapik Gyulát, hogy megkerülésével tárgyal a kormánnyal, és hogy nem tájékoztatta mindenről római útját illetően.
Az Államvédelmi Hatóság 1948. november 9-én letartóztatta Mindszenty titkárát, Zakar Andrást, aki terhelő vallomást tett a bíborosra.
A fejleményekről tájékoztatták Czapik érseket és közölték, hogy a Szentszéket is készek bevonni
- 167/168 -
az ügy tisztázásába, az iratokba betekinthetnek. Az erről szóló pro memoriát Czapik megbízásából P. Mócsy Imre jezsuita szerzetes vitte Rómába, és december 22-én adta le az Államtitkárságon.[46] Itthon azonban a kormány visszavonta december 17-én az ígéretét újabb bizonyítékokra hivatkozva, így Mócsy Imre eredeti küldetése érvényét vesztette.
1948 karácsony másnapján az ÁVH hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés és valutaüzérkedés gyanújával őrizetbe vette Mindszenty József hercegprímást. A Szentszéknek elsősorban erkölcsi fegyverei voltak a bíboros védelmére. A Sacra Congregatio Consistorialis már 1948. december 28-án deklarálta, hogy a 2343. és 2334. kánonok értelmében az Apostoli Szentszéknek különösen fenntartott kiközösítését vonták magukra a prímást letartóztatók és ipso iure becstelenné váltak. December 30-án a Bíborosok Szent Kollégiumának dékánja tiltakozott ünnepélyesen a testület egy tagjának letartóztatása miatt. A Szentszék a nemzetközi közvéleményt sikerrel mozgósította a Mindszenty-ügyben, melynek hatására magyar követségek előtt hatalmas tüntetéseket szerveztek.[47]
Budapesten a bíboros letartóztatása miatt kialakult helyzetben a megfélemlített püspökök 1949. január 4-én valóban tárgyalóasztalhoz ültek. Mócsy Imre páter új küldetést kapott: mikor a Vatikánban értesültek az eseményekről, Tardini helyettes államtitkár és Barbetta, az államtitkárság magyar referense kijelentette, hogy addig semmilyen tárgyalás nem lehetséges a kormánnyal, amíg Mindszentyt szabadon nem engedik. A pápa levelét Mócsy Imre hozta Budapestre január 7-én. Amikor a püspökök megtudták a pápa álláspontját, a január 17-i értekezleten elzárkóztak a tárgyalástól, így a Rákosi-kormánynak nem sikerült Mindszentyvel szembefordítaniuk a püspököket: bosszújukat Mócsyn töltötték ki, akit másnap letartóztattak és hosszú évekre internáltak.
A hírhedt Mindszenty-per 1949. február 3-án kezdődött a Budapesti Népbíróságon Otli Vilmos különtanácsa előtt, és a február 8-án kihirdetett ítélet szerint az I. rendű vádlottat, Mindszenty bíborost életfogytiglani fegyházbüntetéssel sújtotta a bíróság. Mindszenty József Emlékirataim című művében részletesen beszámol a perről, a szenvedéseiről és a börtönévekről. 1949. február 8-tól szeptember 27-ig a Gyűjtőfogház rabkórházában tartották, ahol édesanyja látogathatta egyedül, és egészen 1956 október 30-ig börtönben volt.
A Szentszéknek ezután nem maradt más eszköze, mint az elítélés és a megbélyegzés. A legsúlyosabb az 1949. február 14-i titkos konzisztóriumban mondott beszéd, amelyben a pápa általános érvénnyel mutatott rá a kommunista rendőrállam törekvéseire a vallás és az egyház felszámolására. Ezt követően február 16-án a vatikáni diplomáciai testület előtt, majd február 20-án a Szent Péter téren a néphez intézett beszédében ítélte el a pápa Mindszenty József elítélését.[48]
1950. augusztus 30-án a Magyar Népköztársaság kormánya nevében Darvas József kultuszminiszter, illetve a katolikus püspöki kar nevében Grösz József kalocsai érsek, mint az idő szerinti elnök egy ún. egyezményt írt alá.[49] A hatalom által kikényszerített dokumentum már formálisan is teljes állami alárendeltség alá helyezte a katolikus egyházat Magyarországon.
A Szentszék értesült a tárgyalások előkészületekről, így még az 1950. június 28-i tárgyalás előtt Tardini államtitkár levélben közölte Grösz József érsekkel aggályait; a Szentszék ellenzi a tárgyalásokat, mert ez a pápa kizárólagos joga - és a lengyel megállapodáshoz hasonlóan - ezt is helytelenítette. Czapik Gyula egri érsek áthidaló megoldást szeretett volna: tudta, hogy sem konkordátum, sem modus vivendi megkötésére nem jogosult, viszont a béke és a nyugalom biztosítása érdekében egyfajta kölcsönös kompromisz-szum, megbeszélés szükséges. Törekvései nem vezettek eredményre, mivel 1950. szeptember 7-én megjelent az Elnöki Tanács 34/1950. sz. törvényerejű rendelete, amely visszavonta a szerzetesrendek működési engedélyét az ország területén.
A Vatikán elég későn reagált: 1950. december 9-én publikálták, hogy a pápa mély fájdalommal veszi tudomásul a történteket. Ezután következtek a Rákosi-korszak drasztikus egyházellenes lépései: egyháziak tömeges elhurcolása, 1951-ben Grösz József érsek bebörtönzése, több püspök internálása, illetve házi őrizet alá helyezése. Az 1951-ben felállított Állami Egyházügyi Hivatal által kitűzött cél: az egyházak 20 év alatti felszámolása. Az 1950-es években az egyházat belülről a békepapi mozgalom bomlasztotta, amelyet a politika támogatott, miközben megakadályozták a magyar egyház és az Apostoli Szentszék közti érintkezést, új főpásztorok kinevezését.
Sztálin halálával kezdtek megmutatkozni Kelet-Európában a válság jelei. 1956 tavaszán Czapik Gyula érsek halála után szabadon engedték Grösz József kalocsai érseket, így ismét ő lett a püspöki kar elnöke. Ezekre a folyamatokra a Szentszék is reagált. XII. Pius pápa a törökök felett aratott nándorfehérvári diadal 500. évfordulóján, 1956. június 29-én Dum maerenti animo kezdetű apostoli levelet intézett a három fogva tartott bíboroshoz: Mindszentyhez, Stepinachoz és Wyszynszkihez, illetve a konkrétan is felsorolt nyolc kommunista ország püspökeihez, papjaihoz és híveihez. Ebben nemcsak nagyra értékelte az említett bíborosok mártíromságát és hősi ellenállását, ha-
- 168/169 -
nem a többi főpásztort és lelkipásztort is a szenvedések elviselésére, kitartásra és a hívek bátorítására szólította fel:
"Ahogy a törökkel szemben sikerrel járt a keresztény összefogás, úgy a jelenlegi újpogányság sem tud végleg győzedelmeskedni az egyház és a kereszténység felett".[50]
Az 1956. október 23-i budapesti forradalom kitörése után meglepő gyorsasággal, október 28-án kibocsátotta XII. Pius pápa a Luctuosissimi eventus kezdetű enciklikáját, amelyet a Vatikáni Rádióban is felolvastak, így nálunk is értesültek róla. Ebben a pápa ismételten rokonszervét fejezte ki a szabadságért harcoló magyar népnek, s annak sikeréért imára szólította fel a világegyházat. Amikor pedig értesült Mindszenty bíboros október 30-i kiszabadulásáról, másnap táviratban köszöntötte őt és a magyar népet:
"igen kedves magyar nemzetnek - virágozzék és mindig tündököljék a hűség, amelyet az egyház és az Apostoli Szentszék irányában őseitől örökölt."[51]
1956. november 1-jén a pápa Laetamur admodum kezdetű enciklikájával fordult a világegyházhoz: "Lengyelország és Magyarország népére végre valahára az igazságosságra épülő béke új hajnala látszik kivirradni."[52] Mindszenty november 3-án elmondott rádióbeszédében az első helyen Rómát köszöntötte:
"Mindenek előtt a Szentatyának, XII. Pius Öszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus egyház fejéről oly sokszor megemlékezett."
A pápa a szovjet agresszió másnapján, november 5-én Datis nuperrimus kezdetű enciklikájában kelt a magyarság védelmére, elítélte az erőszakot és ugyanerre hívta fel a világ katolikusait is. November 10-én XII. Pius pápa megrázó hangú rádióbeszédet intézett a népekhez és a nemzetek felelős politikai vezetőihez, és külön megemlékezett a véres magyar megtorlásról is. A pápai nyilatkozatoknak nagy szerepe volt abban, hogy ezekben a hetekben, hónapokban nyugat-európai és amerikai országokban hatalmas demonstrációk voltak a magyar szabadságharc mellett, a szovjetek és a Kádár-kormány ellen.
Mindszenty József bíboros a petényi börtönből való kiszabadulása után Budapestre utazott 1956. október 31-én. November 1-jén találkozott a "szabadságharc legendás katonájával", Maléter Pállal, aki nagyon jó benyomást tett rá. 1956. november 3-án este nyolc órakor olvasta fel a rádióban a nemzethez szóló nyilatkozatát, és ezután fáradtan tért haza. Éjfél múlt, mikor Tildy Zoltán helyettes miniszterelnök titkára visszahívta a parlamentbe, mert a szovjet csapatok megindították a támadást a főváros ellen. Mindszenty bíboros 1956. november 4-én hajnalban a budapesti amerikai követségre menekült a szovjet támadás elől és kapott menedékjogot. Hetek múltán értesült a követségen, hogy valaki november 3-án kért számára menedékjogot Washingtontól, később sem tudta kideríteni - vallja Emlékirataim című művében -, de egyik lehetséges személynek Nagy Imrét tartotta. A National Catholic Welfare Conference évi 1000 dollárt ajánlott fel eltartásáért a követségnek. A főpapot a Kádár-kormány "szökött fegyencnek" minősítette, és mindent elkövetett az elszigetelésére. A Kádár-kormány ismét tárgyalni akart a püspöki karral, amikor erről a Vatikánban értesültek, figyelmeztették a püspöki kart, ez kizárólag a Szentszék hatáskörébe tartozik.
A Szentszék ennél hatékonyabb eszközöket is igénybe vett: ilyen a Sacra Congreatio Concilii 1957. január 21-én kelt két dekrétuma is. Az egyik dekrétum a tisztségük elhagyására szólította fel a békepapokat, akik nem a kánonjog szabályai szerint kerültek állásaikba, név szerint csak Horváth Richárd volt ciszterci tanárt közösítették ki. A másik dekrétum név szerint felsorolta az Állami Egyházügyi Hivatal által az egyes egyházmegyékbe vikáriusnak, vagy irodaigazgatónak kinevezett békepapokat, őket elmozdította, s aki ennek nem tett eleget, azt kiközösítette. [53]
A dekrétum-politika további konfliktusokhoz vezetett: Az egyházmegyékbe visszatértek a miniszteri biztosok, a "bajuszos püspökök". Az 1957: 22 tvr. az addigiaknál még mélyebben avatkozott bele az egyház belső életébe: minden szinten az illetékes állami hatóság előzetes hozzájárulásától tette függővé a kinevezések tudomásulvételét, azaz a hivatal elfogadását. Ez korlátozta a pápa és a helyi ordináriusok joghatóságának gyakorlását is.[54]
Az 1956 utáni években a kommunista diktatúrákban hatékonyan folyt az egyházak gyengítése. A Szentszék 1957. július 16-án kelt dekrétumával megtiltotta a papoknak, hogy országgyűlési képviselői tisztséget vállaljanak.[55] A hatalom erőszakkal válaszolt. A püspököket bekényszeríttette az Opus Pacis révén a "békemozgalomba", továbbra is korlátozta a hitoktatást, és újabb monstre pereket folytattak az egyházi és világi katolikusok ellen. Erről a nyilvánosság nem értesült, hiszen a Kádár-kormány politikája nem a kirakatper volt, hanem a csendes leszámolás.
Változás következett be a Szentszék és Magyarország kapcsolatában az 1960-as évektől: az addig esetleges érintkezések helyett egy újfajta kapcsolat kezdett kialakulni, amelyet a hazai és nemzetközi helyzet megváltozása segített elő: 1962-ben a Kádár-kormány "lerakta a szocializmus alapjait", a konszolidáció befejeződött, a perekben megfélemlített papság, a termelőszövetkezetekbe kényszeríttet lakosság, a szocializmus relatív jólétét élvező városi rétegek egyre kisebb ellenállást mutattak. Nemzetközi-
- 169/170 -
leg megkezdődött az enyhülés, kialakult a nukleáris egyensúly. Az egyházban mérföldkő XXIII. János pápasága, ő fogalmazta meg az újfajta viszonyt a szocializmushoz, továbbá korszakalkotó jelentőségű volt a II. Vatikáni zsinat.
Mindez megteremtette a Vatikán újfajta keleti politikáját, amelynek megvalósítása VI. Pál pápa államtitkárának, Casaroli érseknek a nevéhez fűződik. VI. Pál pápasága[56] idején aggódó figyelemmel követte a kelet-európai országok egyházainak mártírsorsát és minden eszközzel helyzetük javítására törekedett. Pápasága alatt javult a Szentszék és Oroszország, Lengyelország kapcsolata, és a szovjet-vatikáni találkozókon a keleti tömb egyházainak helyzetét vitatták meg.[57]
1963 tavaszán másfél évig tartó tárgyalássorozat kezdődött a Vatikán és a magyar kormány között. Az első hivatalos közvetlen tárgyalásra 1963. május 7-9. között Budapesten került sor. A Szentszéket Agostino Casaroli címzetes érsek, akkor helyettes államtitkár, állami részről a tárgyaló delegációt Prantner József, az ÁEH akkori elnöke irányította a külügyminisztérium közreműködésével. Egy év leforgása alatt még további 3 tárgyalásra került sor Rómában és Budapesten, végül 1964. szeptember 15-én rögzítették a megbeszélteket és ehhez jegyzőkönyvet is csatoltak.[58]
Az eseményről Budapesten és a Vatikánban egyidejűleg közleményt adtak ki, amelyből az derült ki, hogy a külügyminisztériumban egy okmányt (atto) és egy jegyzőkönyvet (protocollo) írtak alá. Az okmány azokat a kérdéseket tartalmazza, amelyben sikerült egyezségre jutni, a jegyzőkönyv a még függőben maradt problémákat rögzíti. Fontos szempont volt, hogy a Szentszék és a magyar kormány között nem jött létre modus vivendi vagy konkordátum, de még nemzetközi jogi értelemben vett megállapodás (accordo) sem, hanem egy ún. részleges megállapodás (agreement), amely néhány gyakorlati kérdés megoldását jelentette, anélkül hogy e kérdéskörrel összefüggő jogi problémákat áthidalta volna. Az agreement tartalma az akkori nyilatkozatokból jól konstruálható:
- a püspöki kinevezések módja,
- a konkrét kinevezések,
- a püspökök és papok állampolgári esküje,
- a római Pápai Magyar Intézet.[59]
A legfontosabb pont az első volt. Casaroli nyilatkozata szerint: "a nehézségek közül az első volt, hogy a püspököket az egyedül illetékes hatóság, vagyis a Szentszék nevezze ki, anélkül, hogy az államhatalom részéről támasztott akadályok gyakorlatilag lehetetlenné tegyék az egyházi rendelkezés végrehajtását."[60] Ez azt jelentette, hogy az állam elismerte a pápa kinevezési jogát, ám továbbra is érvényben maradt az 1957. évi 22. tvr. Így e kérdésben azt szabályozta, hogy milyen módon történjen az Elnöki Tanács hozzájárulásának kikérése. Az Osservatore Romano közleménye szerint a létrejött megállapodás "eltöröl bizonyos súlyos kérdéseket, amelyek hosszú ideje gátolják az egyházmegyék kormányzását, a püspöki funkciók betöltését és magát a papi tevékenységet." Így visszahívták az egyházügyi biztosokat, a püspökök Rómába utazhattak, több új püspököt neveztek ki. A második pontban a klerikusoknak az állami hűségesküjéről volt szó. Az a megállapodás született, hogy a megkövetelt esküt "katolikus egyházi ember csak úgy teheti le, ahogyan püspökhöz, vagy paphoz illő ("sicut decet Episcopum vel sacerdotem"). A harmadik pontja lehetővé tette, hogy a római Pápai Magyar Intézetbe minden magyar egyházmegye évente egy-egy papot küldhessen. A jegyzőkönyv 16 pontban rögzítette azokat a témaköröket, amelyeket érintettek, de egyezségre nem jutottak. Példaként említve:
- egyes püspökök személyi szabadsága,
- a püspökök kapcsolattartása egymással, papjaikkal és Rómával,
- a letartóztatott papok és szerzetesek ügye,
- a papi szemináriumok kérdése,
- a szerzetesrendek és kongregációk helyzete,
- iskolai vallásoktatás,
- lelki gondozás szabadsága,
- a papság polgári tevékenysége,
- emigráns papsággal kapcsolatos problémák. Valószínűleg Mindszenty József helyzetének
megoldása is a pontok között található, mert akkor még nem sikerült megoldást találnia a két félnek. Fontos kérdés ennek a megállapodásnak az értékelése. A papi emigráció egyhangúan arra az álláspontra helyezkedett, hogy ez nem javított az egyház helyzetén, a magyar állam és a Szentszék kapcsolatán. Ehhez képest a magyar kormány véleménye szerint, ez sikernek könyvelhető el, ugyanúgy, mint az ezt követő "kis lépések politikája". Még 1984-ben ezt írta az Osservatore: "Az 1964-es részleges megállapodás gyakorlati alkalmazásának húszéves tapasztalatát pozitívan értékelhetjük, a magyarországi egyházi élet létfontosságú területein elért konkrét eredmények alapján."[61]
A Szentszék és a magyar állam kapcsolatának konstans "zavaró tényezője" volt az ún. Mindszenty-kérdés. 15 évig váratott a kérdés megoldásra: Mindszenty József 1971-ig a budapesti Amerikai Nagykövetségen tartózkodott. Emlékirataiban nagyon keveset ír erről az időszakról. Legfájóbb élménye, hogy nem vehetett részt édesanyja temetésén,
- 170/171 -
mivel a politikai légkör ezt nem tette lehetővé.
A kor elemzői úgy értékelik, hogy Mindszenty "szálka" volt az akkori diplomáciai kapcsolatok alakulásában, és ezért sürgette a szentszéki diplomácia is, élén VI. Pállal Mindszenty József eltávolítását Magyarországról.[62] Végül König bécsi bíboros közvetítésével sikerült kölcsönösen elfogadható megoldást találni. 1972-ben a bíboros betöltötte a 80. életévét és a Szentszék arra számított, hogy szokás szerint visszavonul. Nem így történt, ezért VI. Pál pápa 1973. december 8-án felszólította a lemondásra. Amikor a megismételt kérésnek sem tett eleget, a Szentszék 1974. február 5-én nyilvánosságra hozta, hogy üresnek tekinti az esztergomi érseki széket. Casaroli és VI. Pál nehéz döntése volt ez, de abban a helyzetben más megoldás nem volt lehetséges. Azért is tűnik tragikusnak, mert a következő évben, 1975. május 6-án Bécsben elhunyt Mindszenty bíboros.[63]
VI. Pál 1976-ban Lékai Lászlót nevezte ki esztergomi érsekké, majd bíborossá, s ezáltal teljessé vált a magyar katolikus egyház kormányzata. A Lékai bíboros nevéhez fűződő "kis lépések politikája" majd 20 éven keresztül az 1964. évi megállapodás szellemében szabta meg az állam és egyház, illetve Szentszék viszonyát.
1960-as évek végétől az 1970-es évek elejéig a hatalom egyre ritkábban alkalmazta az adminisztratív eszközöket az egyháziakkal szemben. A Szentszék többször felvetette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását, erre nem került sor, valószínűleg nem a magyar kormány elzárkózása, hanem inkább a Moszkvából jövő tiltás miatt. A Vatikánba rendszeresen mentek a püspökök ad limina és gyakoriak lettek a magas rangú szentszéki prelátusok látogatásai Budapesten. A Vatikánban többször is fogadták a magyar miniszterelnököt, sőt az Állami Egyházügyi Hivatal e politikát sikeresen irányító elnökét, Miklós Imre államtitkárt is, aki számos szentszéki kitüntetés birtokosa. Kádár János és felesége 1977. június 9-én voltak pápai audiencián, aminek jelentősége Horthy 1936-os látogatásához mérhető.
A háttérben azonban ott húzódott a magyar egyház társadalmi befolyásának eróziója. A fejezetet egy rövid értékeléssel zárnám, melyet Adriányi Gábor, a kor kiváló szakértője könyvében kifejt, hiszen hűen a tanulmány alcíméhez, János evangélista szavaival: "az igazság fog szabaddá tenni titeket." (Jn 8,32)
4.1 A Vatikán elismerte Magyarországon azt az egyházra rendkívül hátrányos helyzetet, hogy az egyház az Állami Egyházügyi Hivatal és az állambiztonsági szervek teljes ellenőrzése alatt áll. Ezzel a magatartással azonban tolerálta egyúttal a hivatalos pártpolitikát is, amely minden egyház és vallás felszámolására törekedett.
4.2 A vatikáni politika félreállította azokat az egyháziakat, akik felvették a küzdelmet, és kizárólag a kormány embereivel és a hatóságok által beszervezett egyházi ügynökökkel tárgyalt.
4.3 A vatikáni politika azt sugallta, hogy az ellenállás céltalan és értelmetlen, a hozott áldozatokat leértékelte, ami természetesen elkeseredést váltott ki a legjobb hívekben és papokban kül- és belföldön, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül.
4.4 A vatikáni politika túlértékelte a püspökök szerepét. Tudása és információi ellenére elfogadott a püspöki kinevezéseknél olyan állami javaslatokat, személyeket, akik politikailag és erkölcsileg kompromittálva voltak.
4.5 A Szentszék tolerálta a békepapok bomlasztó tevékenységét és kifogásolható életvitelét, 1971-ben pedig felmentette a név szerint kiközösített papokat anélkül, hogy a kiközösítés okától, a politikai szerepvállalástól megváltak volna és - előírás szerint - bűnbánatot tartottak volna.
4.6 A Szentszék nem tiltakozott nyilvánosan sem nyugaton, sem keleten a továbbfolytatódó egyházüldözés ellen ezáltal - főként Nyugaton - szinte megtévesztette a közvéleményt.
4.7 A Vatikán keleti politikája feláldozta "az egyház hű fiát", Mindszenty bíborost, aki ennek a politikának az útjában állt. 1964-ben ugyanis egy <aid mémoire>-ban, majd VI. Pál pápa 1971-ben személyesen is garantálta Péter János külügyminiszternek, hogy amennyiben Mindszenty bíboros kiutazhat Magyarországról,
a) rehabilitáció nélkül hagyja el az országot,
b) semmit sem tesz, mond, ír, ami a Népköztársaság érdekeit sérti,
c) nem avatkozik bele a magyar egyház ügyeibe,
d) két éven belül megfosztják esztergomi érsekségétől, amennyiben nem hajlandó lemondani,
e) és egy ellenőrzött helyen - kolostorban - tartózkodik.
Miközben a budapesti tárgyalások során a Szentszék 1971-ben jegyzőkönyven biztosította Mind-szenty Józsefet teljes szabadságáról Nyugaton, a fenti garanciákat előtte elhallgatta. Ezekről a magyar prímás csak tizenöt hónappal később, Bécsben értesült.[65]
Magyarország és a Szentszék kapcsolatába minőségi változást a rendszerváltozás hozott. Már 1988. augusztus 20-án Paskai László bíboros-hercegprímás
- 171/172 -
az egyház és az állam nevében magyarországi látogatásra hívta II. János Pál pápát. 1989 márciusában Pozsgay Imre, akkori államminiszter a pápánál tett látogatása után jelentette be a meghívás elfogadását és a látogatás várható időpontját. A Németh-kormány gyors ütemben bontotta le az egyházak működési szabadságát, és a vallásszabadságot korlátozó jogszabályokat és intézményeket, mindez kedvező légkört teremtett a diplomáciai kapcsolatoknak.
1990. február 9-én állították helyre a teljes körű diplomáciai kapcsolatokat a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között. Angelo Acerbi címzetes érsek, az új budapesti nuncius 1990. június 21-én adta át megbízólevelét Göncz Árpád köztársasági elnöknek. A szentszéki magyar nagykövetté Keresztes Sándort nevezték ki 1990. június 12-én, aki szeptember 15-én adta át megbízólevelét II. János Pál pápának.
A polgári demokrácia helyreállítása óta a magyar-szentszéki kapcsolatok zavartalanok. A Magyar Köztársaság és a katolikus egyház viszonya is rendezettnek mondható. A vallásszabadságot és más működési szabadságot az Alkotmány és más törvények is biztosítják.
A diplomáciai képviseletek tekintetében Keresztes Sándor nagykövet 1994. július 7-én lemondott, ideiglenes ügyvivőként 1995. február 6-ig Szerdahelyi Csongor, a nagykövetség tanácsosa vezette a követséget. Ezt követően Bratinka József professzor lett a szentszéki magyar nagykövet. 1995 és 1999 között a Magyar Köztársaság nagykövete volt egyúttal a Szuverén Máltai Lovagrendé is Rómában.
1997. áprilisában visszahívták Budapestről Angelo Acerbi nunciust, és a Szentszék utódjául az addigi svájci pápai követet, Karl Josef Rauber címzetes érseket nevezte ki budapesti nunciusnak. 1999-ben a szentszéki magyar követség élén is váltás történt. Tar Pál ismert közéleti személyiség és hivatásos diplomata került Rómába.
1991. augusztus 16-ától 20-áig tartott a Szentatya első magyarországi látogatása, amely 53. apostoli útja volt. A hazánkban töltött öt nap során, a pápa Budapesten kívül járt Esztergomban, Pécsett, Máriapócson, Debrecenben és Szombathelyen. A látogatás jelentőségéről szólva Pasquale Borgomeo jezsuita szerzetes, a Vatikáni Rádió akkori főigazgatója kiemelte: "Lengyelország után ez volt az első igazi lelkipásztori látogatás egy volt szocialista országban".
II. János Pál pápa már egy szabad választások utáni Magyarországra látogatott. A kivívott szabadságot azonban nagyon sok, a múltból örökölt nehézség terhelte. Pasquale Borgomeo akkor a következőket nyilatkozta: "Gazdasági téren a többi volt szocialista országhoz képest látszólag kevésbé katasztrofális Magyarország helyzete, viszont rendkívül megviseltnek tűnik erkölcsileg és lelkileg. A félelem és képmutatás légkörében megélt évtizedek szükségszerűen kifejlesztették a magyarokban az ügyeskedés művészetét, amely ma individualizmusban, közönyben és szekularációban nyilvánul meg."[66]
A pápa egyfajta biztatásnak szánta látogatását, abban akart segíteni, hogy a magyar társadalom újjáépítésében erkölcsi, lelki és emberi értékek érvényesüljenek. II. János Pál ezt abban az üzenetben fogalmazta meg, amely augusztus 14-én, még a látogatás megkezdése előtt hangzott el a Magyar Televízió 1-es csatornáján és a Kossuth Rádióban: "Nemcsak azért jövök Magyarországra, hogy részt vegyek a visszaszerzett szabadság miatti örömötökben, hanem azért is, hogy osztozzam a jelen nehézségei és problémái miatt érzett aggodalmaitokban. Olyan társadalmat építsetek, amely a kiengesztelődés, az igazságosság és a béke értékein alapul!"[67]
II. János Pál lelkipásztori látogatásra érkezett hazánkba, de nem csak a hívőkhöz és a katolikusokhoz jött. Útja során a társadalom különböző rétegeihez, a nemzetiségekhez és a határon túli magyarokhoz, a keresztény és más egyházakhoz is szólt.
II. János Pál pápa második magyarországi látogatása sokkal rövidebb volt, mint a pápa első apostoli útja hazánkban. Az első látogatás óta eltelt években II. János Pál fizikai állapota leromlott, betegsége súlyosbodott, de személyiségének varázsa, hitelessége nem változott, inkább erősödött, amit a látogatás döntő többségében pozitív magyar visszhangja is mutat. A pápa ezúttal a millenniumát ünneplő Pannonhalmi Főapátságot és a Győri Egyházmegyét kereste fel.
Göncz Árpád köztársasági elnök 1995. február 9-én tett olaszországi, illetve vatikáni látogatása alkalmával hívta meg a Szentatyát. A meghívás a Pannonhalmi Bencés Apátság alapításának 1000. évfordulójára szólt. Az előzetes tervek szerint II. Alekszij pátriárka is elutazott volna Pannonhalmára, és itt találkozhatott volna a római katolikus és az orosz ortodox egyházfő. Ez történelmi lépés lehetett volna a katolikus és az ortodox egyház viszonyának alakulásában. Az "egyházi csúcstalálkozó" azonban az egyházdiplomáciai erőfeszítések ellenére sem jött létre. Látogatása során, a pápa Pannonhalmán magánkihallgatáson fogadta Göncz Árpád köztársasági elnököt, a győri Püspökvárban pedig Horn Gyula kormányfőt.
- 172/173 -
Megállapodás a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról (1990).
Jegyzék a diplomata és szolgálati útlevelekre vonatkozó vízumkényszer megszüntetéséről (1990).
Megállapodás a Magyar Honvédségnél és a Határőrségnél végzendő lelkipásztori szolgálatról (1994).
Megállapodás a Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről (1997).
Magyarország és a Szentszék megújult kapcsolatában történelmi jelentőségű volt II. János Pál pápa két, hazánkban tett lelkipásztori útja. A látogatások kellően tükrözték a pápának és személyében a Vatikánnak, az ezeréves keresztény hagyományokkal rendelkező Magyarország iránti megbecsülését.
Göncz Árpád köztársasági elnököt a Vatikánban három alkalommal, 1995. február 9-én, 1997. november 9-én és 2000. február 21-én fogadta II. János Pál pápa. Mádl Ferenc köztársasági elnököt - és kíséretében Orbán Viktor miniszterelnököt - először 2000. szeptember 22-én fogadta a katolikus egyházfő, amikor a magyar közjogi méltóságok a pápa tiszteletére adott magyar millenniumi koncert alkalmából a Vatikánba látogattak. Az államfőt 2001. október 9-én ismételten fogadta a Szentatya, Mádl Ferenc ekkor megbeszélést folytatott Angelo Sodano bíboros államtitkárral, majd vele és Paskai László bíborossal együtt megnyitotta "A magyar kereszténység ezer éve" című vatikáni kiállítást. 2002. június 20-án az olaszországi kulturális évad megnyitásán Rómában tartózkodó Mádl Ferencet újabb magánkihallgatáson fogadta II. János Pál pápa. A leköszönő magyar köztársasági elnök 2005. július 1-én tett búcsúlátogatást az új katolikus egyházfőnél, XVI. Benedek pápánál.
Miniszterelnöki látogatásra már a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételének évében sor került: 1990. szeptember 17-én a pápa castel gandolfói nyári rezidenciáján magánkihallgatáson fogadta Antall József kormányfőt. Horn Gyula miniszterelnök 1996. február 15-én tett látogatást a Szentatyánál, illetve Sodano államtitkárnál. Ekkor született elvi egyetértés arról, hogy Budapesten tárgyalásokat kezdenek a katolikus egyház oktatási, szociális és karitatív tevékenységét szabályozó megállapodás kidolgozásának céljából. A Megállapodást 1997. június 20-án írta alá Vatikánvárosban Horn Gyula miniszterelnök és Angelo Sodano bíboros államtitkár, melyet Magyarországon az 1999. évi LXX. törvénnyel hirdettek ki. A dokumentum aláírását követően II. János Pál pápa fogadta a kormányfőt. Orbán Viktor miniszterelnök 1998. szeptember 18-án tett látogatást II. János Pál pápánál, ekkor megbeszéléseket folytatott Angelo Sodano bíboros államtitkárral is. Angelo Sodano pápai legátusként részt vett a 2000. évi magyarországi Szent István-napi millenniumi megemlékezéseken. A Budapesten tartózkodó bíboros államtitkárt 2000. augusztus 19-én fogadta Mádl Ferenc államfő és Orbán Viktor kormányfő. Medgyessy Péter miniszterelnököt 2002. július 4-én magánkihallgatáson fogadta II. János Pál pápa. 2004. december 18-án Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Somogyi Ferenc külügyminiszter tett látogatást a katolikus egyházfőnél, illetve Sodano bíboros államtitkárnál.
A külügyminiszteri látogatások közül az első 1990. január 18-án zajlott le. Ekkor II. János Pál pápa magánkihallgatáson fogadta Horn Gyula külügyminisztert. Egy évvel később, 1991. május 24-én Jeszenszky Géza tett látogatást a Szentatyánál, majd 1993. február 23-án Jean-Louis Tauran érseknél, a vatikáni külügyek vezetőjénél. Tauran érsekkel megbeszélést folytatott 1997. január 22-én Kovács László külügyminiszter is. Martonyi János külügyminiszter 2001. március 16-án látogatott a Vatikánba, ahol fogadta őt II. János Pál pápa, majd megbeszéléseket folytatott Angelo Sodano bíboros államtitkárral és Jean-Louis Tauran érsekkel. A 2004. decemberi látogatását követően 2005. szeptember 13-án ismét a Vatikánba utazott Somogyi Ferenc külügyminiszter, ahol Giovanni Lajolo érsekkel, a vatikáni külügyek irányítójával tárgyalt 2002. november 8-án II. János Pál pápa magánkihallgatáson fogadta az Országgyűlés elnökét, Szili Katalint, aki Angelo Sodano bíboros államtitkárral is megbeszélést folytatott.
Hivatalos látogatás keretében Gulyás Kálmán, a Miniszterelnöki Hivatal egyházügyi kapcsolatokért felelős államtitkára 2003. szeptember 27. és október 1. között folytatott szakmai konzultációt a Vatikánban.
1997. november 9-én Rómában a pápa boldoggá avatta Apor Vilmost, a második világháborúban vértanúhalált halt győri megyéspüspököt, majd 2003. március 23-án a boldogok sorába emelte a szegények orvosaként tisztelt Batthyány-Strattmann Lászlót is. Mindkét boldoggá avatáson a köztársasági elnök vezette jelentős magyar delegáció vett részt. 2004. október 3-án a Szentatya boldoggá avatta IV. (Habsburg) Károlyt, mely eseményre Szili Katalin házelnök vezette delegáció utazott.
Ha a jövőbe tekintünk és a két állam közti kapcso-
- 173/174 -
latrendszer lehetséges távlatait szeretnénk megjósolni, nehéz feladatunk lenne. A kapcsolat mélyítése az 1997-es megállapodás szerinti vagyoni viták rendezése, a hitélettel kapcsolatos és az oktatásban szerepet vállaló egyházi intézmények tevékenységének megfelelő állami támogatásának rendezése központi témája kell, hogy legyen a kapcsolatnak. Az államnak anyagilag is támogatni kell az egyházat, hogy megteremthesse azokat a tárgyi feltételeket, amelyek a társadalmi szerepének betöltéséhez szükségesek.[69]
Könyvek
Adriányi Gábor: A Vatikán keleti politikája és Magyarország 1939-1978. A Mindszenty-ügy. Kairosz Kiadó, Budapest 2004
Bruhács János: Nemzetközi jog II. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2004
Crawford, James: The Creation of States in International Law. Clarendon Press, Oxford 2006
Csizmadia Andor: A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban. Akadémia Kiadó, Budapest 1966
Dobszay János: Állam, Egyházak Magyarországon 19892004. Egyházfórum Alapítvány, Budapest 2004
Erdő Péter: Egyházjog. Szent István Társulat, Budapest 1995
Peter Fischer-Heribert Franz Köck: Völkerrecht, Das Recht der universellen Staatengemeinschaft. Linde Verlag, Wien 2001
Gergely Jenő: A Mindszenty-per. Kossuth Kiadó, Budapest 2001
Gergely Jenő: A katolikus egyház Magyarországon. 1919-1945. Pannonica Kiadó, Budapest 1999
Gergely Jenő: Az 1950-es egyezmény és a szerzetesrendek felszámolása Magyarországon. Vigilia Kiadó, Budapest 1990
Hiller István: A Vatikán és Magyarország (1526-1699). In: Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolata 1920-2000. (Szerk. Zombori István) Szent István Társulat, Budapest 2001
Kubinyi András: Diplomáciai érintkezések a Jagelló-kori magyar állam és a pápaság között (1490-1526) In: Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. (Szerk.: Zombori István). A Metem, Budapest 1996
Jörg Mandt-Ulrike Moser-Sonia Shinde: II. János Pál pápa életének képes krónikája. Panoráma Stúdió, Budapest 2005
Mészáros István: Mindszenty és az "Ostpolitik". Kairosz Kiadó, Győr 2001
Mészáros István: Ki volt Mindszenty? Cikkgyűjtemény 1944-1998. Eötvös József Könyv- és Lapkiadó Bt., Budapest 1999
Mindszenty József: Emlékirataim. Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest 1989
Mondin, Battista: Pápák enciklopédiája. Szent István Társulat, Budapest 2001
Nagy Károly: Nemzetközi jog. Püski, Budapest 1999 Pál József: Békepapok. Egyházfórum Kiadó, Budapest 1995
Timoránszky Péter: Nemzetközi jog. BM Könyvkiadó, Budapest 1989
Török József: Mindszenty bíboros élete. Ecclesia, Budapest 1991
Török József Grösz József kalocsai érsek naplója (19441946). Szent István Társulat, Budapest 1995
Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház tizenhét esztendeje (1948-1964). Görres Gesellschaft, München 1988
Shaw, Malcolm N. Nemzetközi jog. Osiris Kiadó, Budapest 2001
Zombori István: Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolata 1920-2000. Szent István Társulat, Budapest 2001
Zombori István: Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. Szent István Társulat, Budapest 1998
Family Encyclopedia of Word History. The Reader's Digest Association Limited, London 1996
Folyóiratok és tanulmányok
Acta Apostolicae Sedis 1956
Balogh Margit: A Vatikán és Magyarország. História 2005. 4. sz.
Beke Margit: Angelo Rotta apostoli nuncius (1930-1945). Magyar Egyháztörténeti Évkönyv 1994
Erdő Péter: A Szentszék és Magyarország. Katolikus Szemle 1991. 3-4. sz.
Egyetemi Ifjúság 1956. november 3.
Gergely Jenő: A katolikus püspöki kar és a konvertiták mentése. Történelmi Szemle 1984
Gergely Jenő: Concordatium Hungaricum. A nyilas kormány konkordátum-tervezete 1945 elején. Századok 1995
Gergely Jenő: A Magyar Püspöki Kar 1945. május 24-i ülésének jegyzőkönyve. Levéltári Szemle 1992. 4. sz. Osservatore Romano 1984 ■
JEGYZETEK
[1] Zombori István: Magyarország és a Szentszék diplomáciai kapcsolata 1920-2000. Szent István Társulat, Budapest 2001. 12. o.
[2] Erdő Péter: A Szentszék és Magyarország. Katolikus Szemle (1991) 3-4. 140. o.
[3] Bruhács János: Nemzetközi jog II. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2004. 13-19. o.
[4] Crawford, James: The Creation of States in International Law. Clarendon Press, Oxford 2006 221. p
[5] Family Encyclopedia of Word History. The Reader's Digest Association Limited, London, 1996. 673. p
[6] Fischer, Peter-Köck, Heribert Franz, Völkerrecht, Das Recht der universellen Staatengemeinschaft. Linde Verlag, Wien 2001. 199-200. p
[7] Crawford, James: vj.8., 226-228. p
[8] Shaw, Malcolm N: Nemzetközi jog. Osiris Kiadó, Budapest 2001. 161. o.
[9] Nagy Károly: Nemzetközi jog. Püski, Budapest 1999. 15. o.
[10] Timoránszky Péter: Nemzetközi jog. BM Könyvkiadó, Budapest 1989. 49. p.
[11] Erdő Péter: Egyházjog. (Szent István Társulat, Budapest 1995. 236. o.
[12] Ibid, 237. o.
[13] Balogh Margit. A Vatikán és Magyarország. História 2005. No. 4
[14] Zombori István: vj.1., 38-39. o.
[15] Kubinyi András: Diplomáciai érintkezések a Jagelló-kori magyar állam és a pápaság között (1490-1526) In: Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. (Szerk. Zombori István) A Metem, Budapest 1996. 120. o.
[16] Hiller István: A Vatikán és Magyarország (1526-1699) In: Zombori: 13. o.
[17] Zombori István: vj.1., 18. o
[18] Zombori István: vj.1., 30. o.
[19] Zombori István: vj.1.,32. o.
[20] Zombori István: vj.1.,33. o.
[21] Zombori István: vj.1., 45. o.
[22] Csizmadia Andor: A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatának kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban. Akadémia Kiadó, Budapest 1966. 129-130. o.
- 174/175 -
[23] Ibid, 131. o.
[24] A főkegyúri-jog alatt itt szűkebb értelemben véve a főpapok kinevezésének jogát értjük.
[25] Zombori István: vj.1., 37. o.
[26] Ezt a szóhasználatot használja Zombori, vj.1., 54. o.
[27] Barcza György 1888. július 12-én született Puszta-zámoron. Jogi doktorátusa után a közös külügyminisztérium szolgálatába lépett. 1913-tól athéni attasé, majd 1916-tól a koppenhágai követségen dolgozott. 1919. október 31-től a magyar királyi külügyminisztériumba került és 1923-ban néhány hónapot ügyvivőként szolgált a szentszéki magyar követségen is. 1925-től a külügyben a politikai osztály vezetője. 1927. szeptember 22-től szentszéki követ. 1938. május 25-én mentették fel, és londoni magyar követ lett. 1941 augusztusában nyugdíjazták. 1961. április 18-án hunyt el Sydneyben.
[28] 1922-ig hoztak nyilvánosságra a vatikáni irattárból iratokat. Érdekesség, hogy a Vatikánban az iratok nyilvánosságra hozatalát mindig a pápa személyéhez kötik. Tehát a nyilvánosságra hozatal egy pápa tisztségének betöltésének időtartalmához kötődik, a következő nyilvánosságra hozatal XI. Piushoz kapcsolódik, így 1939-ig válnak ismertté a zárolt iratok.
[29] Zombori István: vj.1., 63. o.
[30] OL 105. 38. cs. M-121/pol.-1932. 1-7. fol.
[31] Gazdasági szempontból érdekes adat, hogy ebben az időben a Vatikán Állam egész évi búza- és lisztszükségletét Magyarországról szerezte be. Sőt érdeklődést mutatott más termékek iránt is, erre válaszul Gömbös Gyula néhány száz üveg bort és több száz karton cigarettát küldetett a pápának, az államtitkárnak és néhány kuriális bíborosnak.
[32] A kormányzó ezt megelőzően menesztette a református Darányit és helyette a katolikus Imrédy Béla lett a miniszterelnök.
[33] XII. Pius pápa mindig is szívében őrizte a szép emlékeket Magyarországról. Véleményem szerint nem véletlen, hogy olyan állhatatosan kiállt Mindszenty Józsefért, és harcolt a kommunizmus ellen.
[34] Példaként említve a Szentszék az 1939. július 9-i Diocesium fines bullával visszacsatolta az esztergomi érsekséghez a visszakerült részeit, megszüntetve a rozsnyói és kassai kormányzóságokat.
[35] OL K-63 453. cs. 1941-34. t. 4243/1941-54/7. alapsz. 83. fol.
[36] Gergely Jenő, A katolikus püspöki kar és a konvertiták mentése, Történelmi Szemle (1984) No. 4, 580-616.
[37] Beke Margit, Angelo Rotta apostoli nuncius (19301945), Magyar Egyháztörténeti Évkönyv (1994) No.1, 165-175.
[38] Zombori István: vj.1., 74. o.
[39] Török József: Grösz József kalocsai érsek naplója
(1944-1946) (Szent István Társulat, Budapest 1995), 192.
[40] Zombori István: vj.1., 75. o.
[41] Gergely Jenő: Concordatium Hungaricum. A nyilas kormány konkordátum-tervezete 1945 elején, Századok (1995)
No. 3, 695-728. o.
[42] Beke Margit: Angelo Rotta apostoli nuncius (19301945), Magyar Egyháztörténeti Évkönyv (1994) No.1, 174.
[43] Gergely Jenő: A Magyar Püspöki Kar 1945. május 24-i ülésének jegyzőkönyve, Levéltári Szemle (1992) No. 4, 86-87. o.
[44] Gergely Jenő: A Mindszenty-per. Kossuth Kiadó, Budapest 2001
[45] "Aki nemet mond, többnyire egyedül van. Ehhez bátorság kell. Könnyű együtt üvölteni a farkasokkal, hódolni a futó politikai divatoknak. És mégis, csak azok a férfiak csinálnak történelmet, akik tudnak és mernek nemet mondani." - Habsburg Ottó: Mindszenty neve örök, 124-126. o. In: Ki volt Mindszenty? Cikkgyűjtemény 1944-1998. (Szerk. Mészáros István) Eötvös József Könyv- és Lapkiadó Bt., Budapest 1999. 125. o.
[46] Gergely Jenő: A katolikus egyház Magyarországon. 1919-1945. Pannonica Kiadó, Budapest 1999. 79-81. o.
[47] Zombori István: vj.1., 87. o.
[48] A Mindszenty-ügy 1949. április 5-én az Egyesült Nemzetek Közgyűlése elé is került: 43 szavazattal 6 ellenében elítélte a magyar kormány eljárását és mint nemzetközi sérelmet bélyegezte meg.
[49] Gergely Jenő: Az 1950-es egyezmény és a szerzetesrendek felszámolása Magyarországon. Vigília Kiadó, Budapest 1990
[50] Salacz Gábor: A magyar katolikus egyház tizenhét esztendeje (1948-1964). Görres Gesellschaft, München 1988. 132-136. o.
[51] Acta Apostolicae Sedis 761, Egyetemi Ifjúság, 1956. november 3.
[52] Acta Apostolicae Sedis 746-748. 1956; Salacz Gábor, lj.,41., 145. o.
[53] Pál József, Békepapok. Egyházfórum Kiadó, Budapest 1995. 115-153. o.
[54] Ráadásul a törvényerejű rendeletnek visszamenő hatálya is volt, ami a magyar jogban nem ismeretes.
[55] Ekkor a mandátumról le nem mondó Beresztóczy Miklóst és Horváth Richárdot érintette a kiközösítés.
[56] VI. Pál munkásságához hozzátartozik, hogy nagy erőfeszítéseket tett a béke érdekében, támogatta az ENSZ békeakcióit, a szervezet megalapításának 20. évfordulója alkalmából New Yorkba ment, hogy az ott megjelenő nemzetek képviselőinek elvigye a "tisztelet és a béke üzenetét", létrehozta a béke napját, amelyen 1968. január 1-je óta minden év első napján a pápa békefelhívást intéz a világ népeihez. Battista Mondin: Pápák enciklopédiája. Szent István Társulat, Budapest 2001. 749. o.
[57] Ibid, 749-750. o.
[58] Ezek egy-egy példánya megtalálható az ÁEH (Állami Egyházügyi Hivatal) Archívumában. 1998-ban II. János Pál pápa megegyezett a magyar kormánnyal, hogy ezeket az iratokat még 75 évre, azaz 2073-ig titkosítják. Vajon miért?
[59] Zombori István: vj.1., 96. o.
[60] Osservatore Romano, 1964. szeptember 17. Casaroli nyilatkozata
[61] Osservatore Romano, 1984. szeptember 15.
[62] "Esztergom rendíthetetlen bíboros érseke magasztos erények példáját adta a katolikus világnak. Egy nagy lelkipásztor méltóságával hordozta a fejére helyezett töviskoronát; olyan magasztos egyházi személy emlékét hagyva ránk, aki hosszú éveken keresztül tudott imádkozni és szenvedni népéért." II. János Pál pápa megnyilatkozásaiból, 153 In: Ki volt Mindszenty? Cikkgyűjtemény 1944-1998. (Szerk. Mészáros István) Eötvös József Könyv- és Lapkiadó Bt., Budapest 1999. 153-154. o.
[63] Mindszenty József memorandumát csatoltam függelék formájában a tanulmányhoz, mert érdekes, hogy életkörülményei ellenére milyen jól átlátta a magyar egyház helyzetét
[64] Adriányi Gábor: A Vatikán keleti politikája és Magyarország 1939-1978. A Mindszenty-ügy. Kairosz Kiadó, Budapest 2004. 27-46. o.
[65] Mészáros István: Mindszenty és az "Ostpolitik". Kairosz Kiadó, Győr 2001. 144-162. o.
[66] Jörg Mandt-Ulrike Moser-Sonia Shinde: II. János Pál pápa életének képes krónikája. Panoráma Stúdió, Budapest 2005. 65. o.
[67] Ibid, 66. o.
[68] A Magyar Külügyminisztérium hivatalos honlapján közölt adatok alapján készült.
[69] Dobszay János: Állam, Egyházak Magyarországon 1989-2004. Egyházfórum Alapítvány, Budapest 2004. 9. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző joghallgató.
Visszaugrás
