Az érvénytelenség polgári jogunk egyik legsúlyosabb szankciója: a felek nem érhetik el a kívánt joghatásokat, ha a jogügylet érvénytelen. Ugyanakkor lehetőségük van arra, hogy az érvénytelenségi okot orvosolják: bíróságtól kérjék ez eredeti állapot helyreállítását, a szerződés érvényessé vagy hatályossá nyilvánítását. Egyes deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződések tömegesen érvénytelenek, és ez komoly nehézséget okoz az engedményezett követelések behajtásában. Az engedményesek gyakorlata az volt, hogy kérték a szerződés érvényessé nyilvánítását, mivel álláspontjuk szerint erre engedményesként jogosultak voltak. A 10/2024. Jogegységi határozat azonban ennek a gyakorlatnak véget vetett. Jelen tanulmány azt a kérdést vizsgálja, hogy ezek után milyen lehetőségeik vannak az engedményeseknek, illetve azt, hogy ezek a lehetőségek mennyire jogszerűek.
Invalidity is one of the most severe sanctions in our civil law: parties cannot achieve the desired legal effects if the legal transaction is invalid. However, they can remedy the cause of invalidity: they can ask the court to restore the contract to its original state, or to declare it valid or effective. Some consumer loan contracts in foreign currency are invalid on a large scale, and this causes serious difficulties in recovering assigned claims. It has been the practice of assignees to seek a declaration of the validity of the contract, as they considered that they were entitled to do so as assignees. However, this practice was put to an end by uniformity decision no. 10/2024. The present study examines the question of what options for the assignees now have and to what extent these options are legal.
A magyar bírósági eljárások között mind a mai napig számos olyan per van folyamatban, amelyekben a jogosult devizahitel-szerződésből eredő követelést érvényesít. Az érintett szerződések egy része olyan érvénytelenségi okban szenved, amelyet jogalkotással korábban nem küszöböltek ki,[2] ennélfogva a szerződés érvénytelenségének orvoslása a bíróság feladata maradt. A gyakorlatban az ezekből a szerződésekből eredő követeléseiket az eredeti szolgáltatást nyújtó jogosult sokszor engedményezte követeléskezelő cégek részére. Ezen cégek követeléskezelőként ezeket a követeléseket, mint engedményesek, megpróbálják érvényesíteni. Érvénytelen szerződések esetében a szerződés érvényessé nyilvánítását és a kötelezett marasztalását korábban azon az alapon kérték, hogy engedményesként ezt a jogot is megszerezték a követeléssel együtt. A Kúria több ítéletében, és végül a 10/2024. Jogegységi határozatában (továbbiakban: 10/2024. JEH) kimondta, hogy az "engedményezés eredményeképpen nem szállnak át az engedményesre a rá átruházott követelés alapjául szolgáló szerződés érvénytelensége esetén az érvénytelenség jogkövetkezményeinek bíróság általi alkalmazására irányuló jognyilatkozatok megtételéhez fűződő jogok."
A jogegységi döntés és a referencia-ítéletek is akként foglaltak állást az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazására irányuló jognyilatkozatok megtételének jogáról, vagyis arról, hogy valaki a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (továbbiakban: rPtk.) 237. § (2) bekezdése szerint a szerződés érvényessé nyilvánítását kérhesse, hogy ez a jog a szerződés egészéhez kapcsolódó alakító jog, s mint ilyen, a követelés átruházásával nem következik be benne alanyváltozás a jogosulti oldalon.[3] Ezen megállapítás ugyanúgy igaz az érvénytelenség további két jogkövetkezményére is, ennélfogva az itt szereplő megállapítások alkalmazhatóak arra az esetre, amikor a fél az eredeti állapot helyreállítását vagy a szerződés hatályossá nyilvánítását kéri a bíróságtól, még akkor is, ha a tanulmány elsősorban az érvényessé nyilvánításon keresztül vizsgálódik. Ugyanakkor az említett határozatok arra is utalnak, hogy ezzel nincs elzárva az engedményes az érvényessé nyilvánítás lehetőségétől, mert ezt a jogot egy jogátruházó szerződéssel is megszerezheti. A gyakorlatban ezt már a jogegységi döntés előtt is alkalmazták, azt követően pedig várhatóan tömegesen fognak ehhez a megoldáshoz fordulni. Ez
- 1798/1799 -
a legegyszerűbb módja az érvényessé nyilvánításnak és a fizetésre kötelezésnek, mivel ebben az esetben nincs szükség a kötelezetti oldal beleegyezésére, ahogy azt szerződésátruházáskor vagy módosításkor a törvény megkövetelné, és az engedményező-engedményes viszonyban is kényelmes a feleknek, mert így az engedményezőnek nem kell erőforrásokat fordítania a perlésre: azt a behajtásban egyébként is érdekelt engedményes tudja megtenni. A jogegységi döntéshez fűzött egyik különvélemény hangot ad egy ezzel ellentétes értelmezésnek is, miszerint ha a törvény által ez a jog nem száll át az engedményesre, akkor a felek akaratából erre nem kerülhet sor, mert "a perindítási jog érvényesen nem ruházható át; a polgári per indítására - a törvény eltérő rendelkezésének hiányában - a vitában érdekelt fél jogosult."[4] Ezt egy olyan összefüggésben fejti ki a különvélemény, amelyet egy, a hatályos jogban nem ismert jogintézménnyel köt össze: ez a perbizomány.
A perbizomány intézményét a Királyi Kúria 43. számú jogegységi döntvénye (továbbiakban: 43. sz. JD) vezette be 1930-ban, mely azt mondta ki, hogy "[m]ásnak a követelését engedményezés nélkül a maga nevében felperesként érvényesítheti az is, akit erre a hitelező feljogosított." Nem bizonyult hosszú életű jogintézménynek, ugyanis ezt a jogegységi döntést a Legfelsőbb Bíróság elvi tanácsa az 1423/1952-VI/1. számú határozatával hatályon kívül helyezte, s így a perbizomány is eltűnt a magyar magánjogból. Ezt követően olyan bírósági ítéletekben találkozhatunk vele, amelyekben a bíróság egyes jogviszonyokat perbizománynak minősített, és mint a magyar jogban nem ismert intézményektől, megtagadta tőlük az elérni kívánt joghatást.
Jelen tanulmány célkitűzése kettős. Egyrészt bemutatva a perbizomány egykor hatályos szabályozását arra keressük a választ, hogy valóban helyesen minősíthető-e perbizománynak, ha az eredeti jogosult az rPtk. 237. § (2) bekezdése szerinti jogát másra ruházza át. Másrészt azt a kérdést vizsgáljuk, amelyet a jogegységi döntés és a referenciahatározatok is megemlítenek: azt, hogy egy külön jogátruházó szerződéssel ezt a jogosult is átruházhatja-e.
A második kérdést számos előzetes kérdés is megelőzi. Alkalmazható-e a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben (továbbiakban: Ptk.) foglalt jogátruházás az rPtk.-ban foglalt jogokra, vagy a forgalomképesség szempontjából csak az rPtk. rendszere irányadó; az rPtk. rendszerében hogyan vezethető le ezen jog átruházhatósága, mikor azt a törvény nem mondja ki, és általában sem ismeri a jogátruházás intézményét. Ezek a kérdések nem az érvényessé nyilvánítás jogának tartalmát érintik, hanem függetlenek tőle. Teljesen más jellegű jogvitában, más természetű jogok átruházásánál is felmerülhetnek, ennélfogva -valamint tartalmi keretek miatt - nem vizsgáljuk azokat.
A 43. sz. JD rendelkező része szerint "[m]ásnak a követelését engedményezés nélkül a maga nevében felperesként érvényesítheti az is, akit erre a hitelező feljogosított."
Abban, hogy a jogintézményt a gyakorlat elismerje, nagy szerepet játszott a korabeli engedményezés szabályozása. Ugyanis az rPtk.-t megelőző magánjogunk az engedményezéssel nemcsak a követelések átruházását ismerte, hanem a jogokét is.[5] Ebből kiindulva a bírósági gyakorlat elismerte, hogy az "átruházás kiterjedhet az egész követelésre, de szorítkozhatik a követelés tartalmát alkotó egyes jogosítványokra is. A magánjogi követelés magában foglalja a peres úton való érvényesítésére vonatkozó jogosítványt is. A magánjog nem tiltja, hogy a hitelező csak a most említett jogosítványt ruházza másra, vagyis, hogy megbízzon valakit azzal, hogy az át nem ruházott követelést peres úton a maga nevében érvényesítse."[6]
Ebből egyenesen következett, hogy ha a magánjog megengedi azt, hogy valaki ilyen szerződést kössön, amelyben ezzel a feladattal megbíz egy másik személyt, akkor ennek a Pp. kifejezett tiltó rendelkezése hiányában perjogi akadálya sem lehet, mivel "[a] magánjog szempontjából megengedett jogviszony keletkezése és érvényesülése nem tehető függővé attól, hogy gyakorlásának módját a polgári perrendtartás nem szabályozza, mert a perjogi szabályok csak a jog érvényesítésének eszközei, de semmi tekintetben sem annak forrásai."
Mint láthattuk, az engedményezés szolgált a jogok átruházására is, nem létezett külön a jogok forgalmát szolgáló szerzésmód, ennélfogva különös hangsúlyt kapott, hogy a perbizományt és az engedmény egyes fajtáit pontosan elhatárolják egymástól.
Az első lényeges különbségtétel az engedményezés fajtái között az volt, hogy a követelés átruházása milyen célból ment végbe. Például amikor az engedményezésre nem teljesítésként került sor, hanem abból a célból, hogy az engedményes az engedményező javára behajtsa azt, fiduciárius engedményről beszélt a joggyakorlat. Ezen típus alatt azt kell érteni, hogy az engedményező úgy ruházza át a követelést, hogy az engedményes harmadik személyek felé szabadon rendelkezhet vele, de az engedményezővel fennálló viszonyában valamilyen megállapodáshoz kell tartania magát, nevezetesen ahhoz, hogy a behajtás után a behajtott összeget átruházza az engedményezőre.[7] Ennek többféle felfogása volt ismert. Az egyik szerint a követelés teljes egészében átszáll az engedményesre, akinek kötelmi kötelezettsége van behajtania azt, a behajtott összeget pedig átadni. A másik álláspont szerint az engedményes csak a kötelezettel szemben tud fellépni jogosultként, mert a követelés-átruházás csak vele szemben hatályosul, az engedményes és engedményező viszonyában nem száll át, tehát nem lesz része az engedményes vagyonának. A harmadik felfogás szerint a követelési jogot ilyenkor nem
- 1799/1800 -
ruházzák át, csak a követelés behajtásához való jogot, bár ennek ellenzői szerint a behajtáshoz való jog a követeléshez való jog lényegét jelenti, ezért e kettő nem választható el egymástól.[8]
A korabeli német joggyakorlat elismerte a perlésre adott felhatalmazást is, mint alapot a perbeli legitimációra, ha ahhoz a megbízottnak valamilyen érdeke fűződött, például azért, mert arra vállalt kötelezettséget, hogy a behajtott összeget átadja a jogosultnak.[9] Az osztrák joggyakorlat ezzel szemben úgy tekintett a kereseti jogra, mint ami folyománya az egyént megillető anyagi jognak, ezért azt nem tartotta elválaszthatónak az anyagi jogtól oly módon, hogy mást illessen meg az anyagi jogosult helyett. [10] olyan, a magyarhoz hasonló gyakorlatot a német joggyakorlat sem fogadott el egyhangúlag, miszerint valaki egy másik személy jogát a tőle nyert felhatalmazás alapján saját nevében feltétel és korlátozás nélkül érvényesítheti.[11]
Megállapítható, hogy a korabeli viszonyok között is számos lehetősége volt a jogosultnak a követeléséhez jutni, erre az engedményezés is megoldást kínált, de nem volt idegen a kontinentális gyakorlattól az sem, hogy a követelés átszállása nélkül valaki felperesi szerepet töltsön be, míg az anyagi jogi jogosult a perben való részvételtől távol marad. A magyar szabályozás azonban ehhez képest is megengedő volt, mert nem támasztott feltételeket a perlési megbízott perbeli legitimációja elé, ezért annak nem kellett érdekeltnek lennie a követelés behajtásában.
A két intézmény elhatárolása nem volt egyértelmű, hiszen azon felfogás, amely a behajtáshoz való jogot és a követeléshez való jogot elválasztotta, gyakorlatilag a perbizományról beszélt. Ezt leszámítva azonban arra következtethetünk, hogy az alapvető különbséget az jelentette, hogy engedményezés esetében legalább az engedményes és az adós viszonyában átszállt a követelés, míg perbizomány esetében a követelés átruházására egyáltalán nem irányult a felek szándéka.
Tehát perbizomány esetében nincs követelésátszállás a jogosult és a perbizományos között, csak a követelés részét alkotó peres úton való érvényesítés joga száll át. Ez kétségtelenül jellegadó tulajdonsága a jogintézménynek, de ezen túl a korabeli szakirodalom a jogintézmény további jellemzőit is kidolgozta.
Világhy Miklós megközelítésében a perbizomány egyszerre rendelkezik a megbízás, az engedményezés és a bizományosi ügylet tulajdonságaival. A megbízásra jellemző eleme, hogy a perbizományos arra vállalkozik, hogy valaki másnak az ügyét ellássa, e tekintetben az "ügyvitel neve alatt összefoglalt ügyletcsoportba tartozik".[12] A bizományi ügylet jellemzői közül pedig azt a sajátosságot mutatja a perbizomány, hogy a perlésre feljogosított mindezt a saját neve alatt teszi.[13] Ebben az ügyletben az engedményezésre azért kerül sor, hogy a megbízott el tudja látni a vállalt kötelezettségét. Mivel a peres érvényesítés nem kizárólag a saját akaratától függ, az engedményesnek ez az a szolgáltatása, amivel az engedményezőnek tartozik, és amiért ellenszolgáltatást is kiköthetnek a felek.[14]
Világhy érvelésében Szászy-Schwarz alanyijog-elmélete a kiindulási pont, mely szerint két része van az alanyi jognak: egy tárgyi védettségi helyzete és egy ahhoz tartozó hatalmasság vagy szabadosság. Az engedményezés mindkét elem átruházása, míg a perlési megbízás csak a hatalmasság átruházása, tehát Világhy szerint ebben az értelemben részleges engedményezésről beszélhetünk. Viszont az előbb említett perlési kötelezettség miatt ez nem egy egyszerű részleges engedményezés, mert a jogszerző nem rendelkezhet szabadon a jogával.[15] További különbség a bizományi szerződéshez képest, hogy ebben a szerződéses koncepcióban a bizományos a perlési jogot a jogosulttól szerzi meg, míg alapesetben először a bizományos szerez jogot, és azt ruházza a jogosultra. Dogmatikailag ugyanerre a következtetésre jut harminc évvel később Újlaki László is.[16] Ez a fordított sorrend meglátásunk szerint azonban szükségszerű, mert ahhoz, hogy a jogosultnak perlési joga legyen, meg kellett szereznie a jogosultságát, amelynek egy részét később át tudta ruházni.
Korsósné Delacasse Krisztina a perbizomány intézményének áttekintésekor arra a következtetésre jut, hogy "helyes az a felfogás, amely a perbizományt mint a - modern jogokban már meglehetősen ritkán előforduló - közvetett képviselet egy alakzatát definiálja."[17]
Az egyik jogvitában az alperes egy külföldi cégtől vásárolt reklámfelületet, teljesítenie azonban egy magyar cégen keresztül kellett. Az utóbbi cég lett a perbeli felperes, aki a külföldi cégnek járó fizetési kötelezettséget érvényesítette az alperessel szemben. Ennek kapcsán szögezte le a Legfelsőbb Bíróság, hogy "[a] felperes által becsatolt nyilatkozatban a svájci cég nem a perbeli szerződésből eredő követelését ruházta át a felperesre (engedményezés), hanem perlési jogot adott a felperesnek. Vagyis alanyváltozás a perbeli szerződésben nem történt, anyagi jogosultságot a felperes nem szerzett. A felperes egyébként nem a svájci cég nevében, az ő képviseletében kívánt a perben eljárni, hanem a saját nevében kívánta érvényesíteni harmadik személy, a külföldi fél jogait. A perbeli szerződésből eredően azonban ő nem szerzett jogosultságot a szolgáltatás követelésére, ezért ő a maga nevében jogszerűen nem követelheti az alperestől a szerződésben vállalt kötelezettségek teljesítését. A perbizomány pedig a
- 1800/1801 -
jelenlegi polgári eljárási szabályok értelmében [...] tilos és az ilyen megbízás érvénytelen."[18]
Egy másik esetben egy gimnázium mint az ingatlan kezelője, vételi jogot alapított egy ingatlanon az alperes javára, aki ezért egymillió forint megfizetését vállalta. Ennek elmaradása miatt a gimnáziumot fenntartó önkormányzat peresítette a követelést. Az önkormányzat helyett azonban a polgármesteri hivatal saját jogán indította meg a pert, ám nem tudta igazolni, hogy a követelést megszerezte a gimnáziumtól, mert többféle okirat is keletkezett az ügyben, és egyik sem volt egyértelmű.
"Ezt a nyilatkozatot összevetve az 1990. januári »meghatalmazás« címet viselő, egyébként nem keltezett nyilatkozattal, nem lehet úgy értelmezni, hogy a vételi jogot engedő - egyébként a gimnázium által kötött - szerződésből eredő 1 millió forintos követelés átruházásra került volna a felperes jogelődjére, tehát hogy ő lett a követelés anyagi jogi jogosultja. A nyilatkozat csak úgy értelmezhető, hogy a felperes jogelődjét a gimnázium helyett, az ő érdekében való eljárásra jogosította fel [Pp. 67. § (1) bek.]. Az önkormányzat képviselő-testülete pedig a polgármesteri hivatalt a követelés »behajtására« utasította.
A felperes más - a gimnázium, az önkormányzat - jogának érvényesítése céljából kívánt a saját jogán keresetet indítani. Saját nevében más jogának érvényesítésére azonban csak akkor jogosult, ha a törvény erre feljogosítja, a Pp. ugyanis a perbizomány intézményét nem ismeri."[19]
Egy másik határozatban pedig az alábbi tényállás és indokolás szerepelt:
"Az A. S. és a felperes közötti jogátruházásról, illetve engedményezésről az általuk 2014. október 10-én kötött szerződés rendelkezik. E szerződés rögzíti, hogy A. S. az állítása szerint általa a II.-V. rendű alperesekkel kötött üzletrész-adásvételi szerződésekből eredő valamennyi jogosultságát a felperesre ruházza át, amelynek alapján a felperes jogosulttá válik a szerződések létrejöttének megállapítása iránti peres eljárás megindítására.
Az engedményezési és jogátruházási szerződésben tehát A. S. azt a jogot kívánta átruházni a felperesre, hogy helyette a felperes indíthasson pert a közte és a II.-V. rendű alperesek közötti üzletrész-adásvételi szerződések létrejöttének megállapítása érdekében.
A Ptk. 6:202. § (1) bekezdése valóban lehetővé teszi, hogy a jogosult a jogát másra átruházza, kivéve, ha jogszabály a jog forgalomképességét kizárja, vagy a forgalomképtelenség a jog természetéből egyértelműen következik. Azt ugyanakkor, hogy ki jogosult polgári pert indítani, a Pp. 3. § (1) bekezdése szabályozza. E jogszabályi rendelkezés a keresetindítást jogi érdekeltséghez köti. Olyan lehetőséget azonban nem ismer, hogy valaki jogátruházás folytán legyen jogosult kereset előterjesztésére, a polgári perben felperesi pozíció betöltésére. Az ügyben eljárt bíróságok ezért a felperes kereshetőségi jogának hiányára hivatkozással jogszabálysértés nélkül utasították el az elsődleges kereseti kérelmet."[20]
A fentieken kívül még egy döntés foglalkozott a kérdéssel, bár nem kötelmi, hanem tulajdoni igény kapcsán:
"A felperesek felülvizsgálati érvelésével kapcsolatban kiemeli a Kúria, hogy a II. és a III. rendű alperesek perlésének alapja részben a javukra bejegyzett tulajdonjog, a ráépítés tekintetében pedig az édesapjukkal, M.I. -vel 2017. júniusában aláírt ún. jogátruházási szerződés volt. A jogátruházás tárgya az okirat szerint M.I. ráépítő ráépítéssel szerzett tulajdonjogának érvényesítése (ráépítési igény), amely a felperesek jogi álláspontja szerint a tulajdonost megillető önálló, ennélfogva átruházható jog, nem pedig perbizomány, azaz a bíróság előtti érvényesítésre történő feljogosítás. Helytállóan mutattak rá a felperesek arra, hogy a ráépítő ingatlannyilvántartáson kívül megszerzi a tulajdonjogot, így annak átruházására is jogosult, míg azonban a jogátruházás tárgya az átruházót illető jog, a tulajdonátruházás az átruházó tulajdonát képező dologra, jelen esetben annak a ráépítés által képviselt hányadára vonatkozik, ilyen azonban a II-III. rendű alperesek szerződésében nem szerepel. A tulajdon átruházása ezen túlmenően a dologi jogban érvényesülő típuskényszer miatt kizárólag törvényben meghatározott jogcímeken lehetséges, és bár a jogátruházási szerződésben valóban szerepel a »jog ajándékozása«, az nem az ingatlanra, hanem az azzal kapcsolatos igényre vonatkozik, így tulajdonátruházásnak nem tekinthető. A felperesek által megválaszolni kért első kérdésre tehát nemleges a válasz: a ráépítési igény, mint önálló jog átruházására nincs mód, az igényérvényesítési lehetőség átruházása valójában a magyar jogban tilalmazott perbizomány."[21]
A hivatkozott döntésekben egyáltalán nem említették, hogy a felperes tartozik-e valamilyen elszámolással az eredeti jogosult felé, sem azt, hogy ha tartozna, akkor ez befolyásolná-e a kereshetőségi jogát. Ahogy az sem volt a vizsgálat szempontja, hogy az adott jog természete lehetővé teszi-e annak átruházását. Az eljárt tanácsok nem polgári anyagi jogi oldalról közelítették meg a jogkérdést, hanem kivétel nélkül polgári eljárási jogi indokolást adtak. Fel sem merült, hogy egyébként az átruházás anyagi jogi szabályok alapján lehetséges lenne, mert ahol megállapítható volt, hogy nem történt engedményezés (vagy éppen nem volt bizonyított, hogy történt), a bíróság azonnal a perrendtartásra vonatkozó szabályok szerint ítélte meg a kérdést, és közvetett képviseletnek tekintette.
Az ismertetett jogesetekből levonható az a következtetés, hogy a Legfelsőbb Bíróság és a későbbi Kúria ítélkezési gyakorlata során nem ugyanazt a fogalmat értette perbizomány alatt, mint amit a Királyi Kúria 1930-ban döntvényében elismert, és amely konkrét jogintézményként létezett szocialista polgári jogunk előtt. A perbizomány történelmi fogalmához képest a későbbi gyakorlat ugyanezen fogalmat tágabb értelemben használta: a közvetett perjogi képviselet gyűjtőfogalmát értette alatta.[22]
- 1801/1802 -
A perbizománynak ilyen, az anyagi jog helyett perjogi felfogása a jogirodalomban is elterjedt.[23] A 43. sz. JD rendelkező része, mint láthatjuk, nem köszön vissza a kortárs definícióban: "olyan személy, aki a perbeli anyagi jogi jogviszonynak nem alanya, a perbevitt jogot saját nevében, de más javára kívánja érvényesíteni, de jogszabály nem hatalmazza fel a keresetindításra, felperesként nem léphet fel."[24]
E jog természetének vizsgálatakor fontos leszögezni, hogy az alakító jogok fogalma dogmatikai szinten létezik, a hatályos és a korábbi polgári törvénykönyv sem állapít meg olyan rendelkezéseket, amelyek tartalommal ruháznák fel ezt a fogalmat. A jogirodalmi elméletek áttekintése azonban szükséges, mert ez fog segíteni minket abban, hogy absztrakció útján eldönthessük, van-e hasonlóság a korábbi jogesetek és a jelen tanulmány által vizsgáltak között.
Azt, hogy mit értünk a jog elnevezés alatt, már Szászy-Schwarz Gusztáv kifejtette.[25] Eszerint a jog szavunk gyűjtőszava számos jogi helyzetnek, amelyek tartalmukban különböznek. Létezik a tárgyi védettségnek helyzete, létezik a jogosultságnak helyzete, valamint a hatalmasságnak, a szabadosságnak és a várományosságnak is.
Szászy-Schwarz a jogosultsági helyzetet tekintette alanyi jognak, miszerint "jogszabály A érdekében parancsol vagy tilt valamit, de olyképen, hogy a szabályszegés következményei csak akkor és annyiban állanak be, ha és amennyiben azt A kívánja."[26] A tanulmány szempontjából másik releváns jogi helyzetet, a hatalmasságot akként írta le, hogy "[a] jogszabály A bizonyos magatartásától teszi függővé, hogy valamely jogparancs beálljon vagy megszűnjék. A-nak tehát hatalmában áll, hogy magatartása által a joghatást életre költse."[27]
Szladits Károly meglátása szerint alanyi (magán)jog az a jogi helyzet, amelyben "valamely magánszemélynek jogilag biztosított várakozása van arra, hogy más magánszemélynek bizonyos magatartására irányuló érdeke - saját magának vagy érdekképviselőjének akaratához képest - a kötelezett rovására (terhére) jogi védelemben fog részesülni."[28] Különbséget tesz önálló és önállótlan jogok között: míg előbbiekkel szemben kötelezettség áll, utóbbiak esetében ez a kötelezettség nincs meg. Önállótlan jogokra példaként említi a megtámadási jogot, mint olyat, amellyel a jogosult valamilyen jogi helyzetben idézhet elő változást. Ezeket a hatalmasságok közé sorolta.[29] Hatalmasság alatt azt a jogi helyzetet értette, amelyben "az erre jogosultnak hatalmában áll, hogy egyoldalú cselekvésével jogváltozást idézzen elő saját magának avagy másnak jogában vagy egyéb jogi helyzetében."[30]
Szászy István felfogásában alanyi jognak az minősül, amikor "a jog jogosultja hatást gyakorolhat a tárgyi jog által megkötött személyre."[31] Ennek egyik csoportja a követelési jog, amikor valaki mástól meghatározott, tevőleges vagy nemleges magatartást követelhet.[32] Másik csoportja a hatalmasság.[33] Ez olyan "aktív jogi alaphelyzet, amelynek értelmében valaki maga tanúsíthat pozitív vagy negatív magatartást s ezzel jogváltozást idézhet elő, követelési jogot, hatalmasságot vagy egész tágabb értelemben vett jogviszonyt létesíthet, módosíthat vagy megszüntethet."[34] Egyes hatalmasságok követelési jogok alkotóelemét képezik (például egy követelés feletti rendelkezési jog), míg mások önállóak, mert jogváltoztatásra, jogi helyzet alakítására irányulnak. Ezeket nevezi Szászy jogalakító jogoknak.[35] Kiemeli a hatalmasságok egy olyan csoportját is, amikor a jog gyakorlása nem hat vissza gyakorlójának jogi helyzetére, hanem más személy helyzetében eredményez változást. Ide sorolja a képviseletet, amikor valaki jognyilatkozat tételére vagy átvételére jogosult más nevében, és a más jogának érvényesítésének hatalmát, amelynek példája az arra való feljogosítás, hogy valaki saját néven, de a feljogosító javára peresítsen követelést.[36] Ez utóbbi a már ismertetett perbizomány. A hatalmasságok egy része ítélettel gyakorolható. Ilyen esetben konstitutív ítéletről beszélünk, amelynek tartalmaznia kell a jog alanyának nyilatkozatát a hatalmasság gyakorlásáról.[37]
A 10/2024. JEH is levon olyan logikai következtetést, mely szerint egy nem önálló, alakító jogról beszélhetünk.[38] A határozatnak az is lényeges megállapítása, hogy "a szerződés érvénytelenségének jogkövetkezménye(i) csak egységesen kezelhető(k), emiatt a jogkövetkezményi igény csak a szerződés egészéhez kapcsolódó jogként fogható fel, amint azt az indítvánnyal támadott referencia határozatok rögzítik."[39]
Megállapítható, hogy a jogelméletben uralkodó felfogás szerint az alakító jogok egyoldalú cselekvésen alapulnak és jogállapot vagy jogi
- 1802/1803 -
helyzet változását idézik elő, valamint az, hogy gyakorlásuk egyedül a jogosult belátásán múlik. Elkülönülnek a követelési jogoktól, mert azokkal ellentétben esetükben nincsen védendő jogi érdek, nincs a jogviszony másik oldalán a jogosult felé tanúsítandó magatartás, nincsen igényállapotuk sem. Ebből következik, hogy nem is mindenki vonja az alakító jogokat az alanyi jog fogalmi körébe. Ha viszont megteszik, az alakító jog akkor is külön kategóriát képez az alanyi jogon belül.
Mivel az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonásához való jog már egy létező jogviszonyhoz kapcsolódik, mint annak érvénytelensége esetén alkalmazandó jogkövetkezmény, és a jogviszony változását a bírósági ítélet hozza létre, a jogegységi határozat megállapítása összhangban van az elméleti álláspontokkal.
Jól mutatja a következő határozat tényállása, hogy a gyakorlatban az engedményező és az engedményes hogyan folyamodik a jogátruházás eszközéhez annak érdekében, hogy az engedményes kérhesse az rPtk. 237. § (2) bekezdése szerinti jogkövetkezmények levonását a bíróságtól.
"A felperes és jogelődjének szervezeti jogutódja (a K. Zrt.) a 2020. július 16-án kelt megállapodással a korábbi engedményezési szerződést kiegészítették.
Az ebben foglaltak szerint az »engedményező/jogátruházó« K. Zrt. a felperesre mint »engedményesre/jogszerzőre« ruházza át az érvénytelenség jogkövetkezményeinek a levonására, az érvénytelenség jogkövetkezményeinek érvényesítésére vonatkozó és ebből eredő igények érvényesítésének a jogát, a kötelezettel szembeni, a perbeli kölcsönügyletből eredően fennálló bármely jogcímen érvényesíthető követelése igényérvényesítési jogát (Ptk. 6:202.§ szerinti jogátruházás). Egyidejűleg az engedményező az engedményesre átruházza a kölcsönszerződés érvénytelenségén alapuló, annak érvénytelensége alapján a kötelezettel szemben a perbeli kölcsönügylet alapján bármely jogcímen érvényesíthető valamennyi követelését."[40]
Itt a jogátruházó véglegesen a jogszerzőre ruházza át jogát, a jogszerzőnek pedig nincsen elszámolási kötelezettsége a jogátruházó felé a sikeres perlést követően. Tehát nem állítható, hogy a jogszerző más ügyének ellátását vállalta volna, nem áll fenn köztük megbízási viszony. A felek célja, hogy a jogszerző szabadon, belátása szerint rendelkezzen az rPtk. 237. § (2) bekezdése szerinti jogokkal anélkül, hogy a szerződéses jogviszony alanyává válna, de nem merül ki ennyiben. Egyúttal azokat az igényeket is átruházza, amelyek az érvényessé nyilvánítás folytán keletkeznek. Itt egyértelműen a forgalmi értékkel bíró követelésre utalnak a felek, amely a már érvényes szerződésből fog származni.[41]
A tényállásból látható, hogy a szerződő felek célja, melyet a jogátruházással kívántak elérni, eltér a történetileg ismert perbizomány funkciójától. Ennélfogva a tanulmány első kérdésére azt a választ kell adnunk, hogy nem azonos a perbizomány azzal a jogi konstrukcióval, amikor az engedményes, mint jogszerző az rPtk. 237. § (2) bekezdése szerinti jogokat érvényesíti az eredeti jogosult helyett. Ez a megállapítás csak a perbizomány azon fogalmára vonatkozik, amely a magyar jogtörténetben létező jogintézmény volt: követelés érvényesítésére szolgált és megbízási elemeket is hordozott magában. A tényállásban leírt jogátruházó szerződés tekinthető egy ettől eltérő, önálló jogintézménynek, amelyet azonban a tárgyi jog nem nevesít. Azt is láthattuk, hogy a perbizománynak a kortárs bírói gyakorlatban egy másik jelentés felel meg. Ez a jelentés más, mint a 43. sz. JD által ismert fogalom, ezért ez alapján válaszolandó meg a tanulmány második kérdése, hogy az ismertetett bírósági határozatok irányadónak tekinthetőek-e a korábban említett tényállás kapcsán, vagy a tényállás eltér annyira, hogy helye legyen új bírói gyakorlat kifejlődésének.
A jogkövetkezmények levonásának joga a bíróságtól kérhető, ezért azon alakító jogok körébe tartozik, ahol a jogosult cselekvése önmagában nem elegendő: gyakorlásához bírósági ítélet szükséges. Az ilyen tartalmú ítélet konstitutív hatályú lesz, ahogy azt az érvényessé nyilvánítás kapcsán a joggyakorlat töretlenül elismeri.[42] Ezek az alakító jogok pedig a bíróság előtt jognyilatkozat útján gyakorolhatóak. Ennélfogva a jogkövetkezmények levonásához fűződő jog önmagában nem más, mint jog bíróság előtti nyilatkozat-tételre. Amikor a jogosult ezen jogát gyakorolja, az rPtk. 237. § (2) bekezdése szerinti jogkövetkezmények természetéből adódóan az alapjogviszony jogosultja és kötelezettje közötti szerződéses viszony alakítását kérheti a bíróságtól. A vizsgált jogesetben ez az "érvénytelenség jogkövetkezményeinek a levonására, az érvénytelenség jogkövetkezményeinek érvényesítésére vonatkozó" jog átruházása. Amennyiben az alapjogviszony és e jog elválasztható, akkor a nyilatkozatot tevő végeredményben nem a saját, hanem az eredeti szerződő felek jogi helyzetében kíván változást előidézni. Az említett esetben ezt összemossák a szerződő felek, rögtön arról is nyilatkoznak, hogy az érvényessé nyilvánított szerződésből eredő követelést is átruházzák, ez már egy engedményezés, és nem változtat azon, hogy a jogalakítás az alapjogviszonyban résztvevők felek között történik.
Amikor pedig meghatározott ügyben jognyilatkozatok tételének a jogát átruházzuk olyan módon, hogy annak gyakorlásából a jogátruházó jogi helyzete változik, míg az azt megszerző helyzete változatlan marad, az tartalmilag nagyon hasonló a képviselet fogalmához.
Az ehhez hasonló esetekben a vizsgált bírósági döntések a perbizomány általános - a történetitől
- 1803/1804 -
eltérő - fogalmát látták megvalósulni. Ennek kapcsán minden határozat leszögezte, hogy szerződéssel felperesi pozíció betöltésére - anélkül, hogy valaki az alapjogviszonyban is féllé válna - nem lehet jogot szerezni. Ez az önállónak tűnő jogátruházó szerződés igazából a perbizomány később kialakult, absztrakt fogalmát valósítja meg, mert a jogszerző anyagi jogosultságát szerződésre alapítja, de egyébként a jogviszonynak nem alanya, saját nevében tett nyilatkozatával pedig más jogi helyzetét változtatja meg. Azt az azonosságot is látnunk kell, amelyet a BH 2017.346. számon közzétett határozat tartalmaz: ha szerződés létrejöttének a megállapításának a jogát jogátruházás folytán nem lehet bíróság előtt érvényesíteni, akkor ugyanígy nem lehet az rPtk. 237. § (2) bekezdésében foglalt alakító jogot sem, mert tartalmilag e két jog ugyanúgy bíróság előtt jognyilatkozatok megtételére jogosít. Ha mindenképpen kategorizálni szeretnénk az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonásához való jog átruházását dogmatikailag, akkor elmondható, hogy annak átruházásával egy közvetett képviseleti forma valósul meg a jogátruházó és a jogszerző között.
[1] Alföldy Dezső: Más jogának peres érvényesítése, Magyar Jogi Szemle, 1930/7.
[2] Kiss Daisy: A polgári per titkai, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2014.
[3] Korsósné Delacasse Krisztina: Perbizomány - a perbeli képviselet egy típusa?, In: Jogtörténeti tanulmányok VIII., PTE ÁJK, Pécs, 2005, 299-318.
[4] Szászy István: A magyar magánjog általános része I., Egyetemi Nyomda, Budapest, 1947.
[5] Szászy-Schwarz Gusztáv: Jogi helyzetek, In: Parerga (szerk.: Szászy-Schwarz Gusztáv), Athenaeum, Budapest, 1912, 389-412.
[6] Újlaki László: Perlési megbízás (ún. perbizomány), Jogtudományi Közlöny, 1975/11, 655-662.
[7] Világhy Miklós: A perlési megbízás, In: Ünnepi dolgozatok dr. Szladits Károly egyetemi tanár 70. születésnapjára, Grill, Budapest, 1941, 338-347.
[1] 10/2024. JEH.
[2] BH 1997.198.
[3] BH 1997.199.
[4] BH 2008.239
[5] BH 2003.424
[6] BH 2003.329.
[7] BH 2017.346.
[12] Királyi Kúria 43. számú jogegységi döntvénye.
[13] Legfelsőbb Bíróság 1423/1952-VI/1. számú határozata.
[14] 1/2010. (VI. 28.) PK vélemény.
[1] A magyar magánjog I. (szerk.: Szladits Károly), Grill, Budapest, 1941.
[2] A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja I/III. (szerk.: Varga István), HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2018.
[3] A polgári perrendtartás magyarázata I. kötet (szerk.: Szilbereky Jenő-Névai László), Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976. ■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a szerző álláspontját tartalmazza, az nem értelmezhető a Kúria állásfoglalásaként.
[2] 2014. évi XXXVIII. törvény; 2014. évi XL. törvény.
[3] Kúria Gfv.30.087/2021/7. és Gfv.30.183/2021/4., valamint a 10/2024. JEH 86. pontja.
[5] Az 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat 1233. §
[6] 43. sz. JD III. pont.
[7] Alföldy Dezső: Más jogának peres érvényesítése, Magyar Jogi Szemle, 1930/7, 250.
[8] Uo. 251-252.
[9] Uo. 257.
[10] Uo. 258.
[11] Uo.
[12] Világhy Miklós: A perlési megbízás, In: Ünnepi dolgozatok dr. Szladits Károly egyetemi tanár 70. születésnapjára, Grill, Budapest, 1941, 339.
[13] A kereskedelmi törvényről szóló 1875. évi XXXVII. törvénycikk 368-383. §
[14] Világhy i.m. 341.
[15] Uo. 340.
[16] Újlaki László: Perlési megbízás (ún. perbizomány), Jogtudományi Közlöny, 1975/11, 662.
[17] Korsósné Delacasse Krisztina: Perbizomány -a perbeli képviselet egy típusa?, In: Jogtörténeti tanulmányok VIII., PTE ÁJK, Pécs, 2005, 316.
[18] BH 1997.198.
[19] BH 1997.199.
[20] BH 2017.346.
[22] Lásd még BH 2008.239., BH 2003.424., BH 2003.329.
[23] Lásd még A polgári perrendtartás magyarázata I. kötet (szerk.: Szilbereky Jenő-Névai László), Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1976, 378.; A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja I/III. (szerk.: Varga István), HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2018, 265-266.
[24] Kiss Daisy: A polgári per titkai, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2014, 243.
[25] Szászy-Schwarz Gusztáv: Jogi helyzetek, In: Parerga (szerk: Szászy-Schwarz Gusztáv), Athenaeum, Budapest, 1912, 389-412.
[26] Szászy-Schwarz i.m. 392.
[27] Uo.
[28] A magyar magánjog I. (szerk. Szladits Károly), Grill, Budapest, 1941. 189.
[29] Uo. 190.
[30] Uo. 227.
[31] Szászy István: A magyar magánjog általános része I., Egyetemi Nyomda, Budapest, 1947, 160.
[32] Uo. 134.
[33] Ezenkívül megkülönbözteti még a mentesség és az adósjog jogi helyzetét is. Lásd: Szászy i.m. 135.
[34] Uo. 238.
[35] Uo. 239.
[36] Uo. 243.
[37] Uo. 241.
[38] 10/2024. JEH 80-82. pont.
[39] 10/2024 JEH 86. pont.
[41] További - a tanulmány keretein immár túlmutató - kérdés, hogy ha az így keletkező követelés a 10/2024. JEH 71. pontja alapján korábban nem létezik, csak a bíróság ítéletével jön létre, az eredeti jogosult hogyan tudná még ez előtt átruházni az engedményesre.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanársegéd, Budapesti Műszaki Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, Üzleti Jogi Tanszék; a tanulmány írásakor gyakornok, Kúria.
Visszaugrás
