A javaslat három részből áll. A Rendelet meghatározza többek között, az adásvételi jog tárgyát és hatályát, definíciókat ad a fogalmait illetően, és lefekteti opcionális jellegét. Az I. melléklet a Közös Európai Adásvételi Jog (Common European Sales Law, a továbbiakban: CESL) szabályait tartalmazza, míg a II. melléklet a Szabványjellegű Tájékoztatót foglalja magában.
Mielőtt részletezném kritikai megjegyzéseim, gratulálnom kell az Európai Bizottságnak a Javaslathoz. Igen dicséretes munkáról van szó, és Viviane Reding alelnök asszony kifejezett elismerést érdemel elszántságáért és energikus fellépéséért, ami lehetővé tette, hogy mindez megvalósuljon.
Az adásvétel és az azzal összefüggő szolgáltatások mellett a CESL foglalkozik a digitális tartalomnyújtást érintő, és azzal kapcsolatos szolgáltatásokkal is. (L. a Rendelet 5. cikkét.) Az általános elvekről, a szerződés létrejöttéről és tartalmáról szóló első három, és a károkozásról, kártérítésről és elévülésről szóló utolsó három rész azt a látszatot kelti, mintha a szerződésekkel általánosságban foglalkoznának. Az Európai Szerződésjogi Alapelvek (Principles of European Contract Law, PECL) és a Közös Referenciakeret tervezete (DCFR) átdolgozott kiadásának alapján, hozzátéve a gazdálkodó szervezetek fogyasztókkal kötött szerződéseinek (B2C) szabályait, az alkotók úgy alkották meg ezt a hat fejezetet, mintha a szerződésjog általános részét szabályoznák. Csupán a CESL a felek kötelezettségeivel, a nemteljesítéssel, továbbá a jogorvoslati lehetőségekkel foglalkozó 4. és 5. része alkalmazandó kizárólag az adásvételre, valamint a digitális tartalomszolgáltatásra és a kapcsolódó szolgáltatásokra. Miért fordultak az alkotók az általános szerződésjog és az adásvétel ezen furcsa kombinációjához, amikor a CESL nem foglalkozik a szerződésjog általános részével? Vajon a Bizottságnak megfordult a fejében, hogy talán a Rendelet általánosságban is alkalmazható lehet a szerződésekre? Vagy másképpen fogalmazva, ez talán az Egységes Európai Szerződésjogra vonatkozó későbbi rendelet előfutára lenne?
Mivel a tagállamok nagy többsége csatlakozott a Bécsi Vételi Egyezményhez (United Nations Convention on Contracts for the International Sale of Goods - CISG), nem tapasztalható különösebben sürgető igény egy új, Európai Adásvételi szabályozás kialakítására. Amire azonban szüksége lenne, az az egységes európai szerződésjog, ami szabályozhatná a szerződésjog általános részét. Rendkívül sajnálatos, hogy az Európai Bizottság elutasította a szerződésjog általános részével foglalkozó egységes európai szerződésjog megalkotásának ötletét, mint ahogy az szerepel a PECL és az UNIDROIT Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei (UNIDROIT Principles of International Commercial Contracts -UPICC) jogegységesítési instrumentumokban. Amint azt a tervezett rendelet előszavában kiemelik:
A szerződésjogban tapasztalható eltérések, ezek komplexitása és a járulékos tranzakciós költségek, amelyeket ezen különbözőségek okoznak, jelentős számú gazdasági szereplőt, főként kis- és középvállalkozásokat tartanak vissza attól, hogy más tagállamok területére is kiterjesszék üzleti tevékenységüket. Ezek az eltérések a belső piacon zajló versenyt is korlátozzák. A szerződésjogok különbözősége miatt meghiúsult határon átnyúló szerződések értéke minden évben több tízmilliárd euróra tehető a tagállamok viszonylatában.
Pontosan ezért van Európának olyan egységes szerződésjogi törvénykönyvre szüksége, amely mind az általános részt, mind az egyes szerződéseket szabályozza, és amely kiválthatja a nemzeti szerződésjogi szabályok alkalmazását. Csak egy kötelező érvényű törvénykönyv tudja hatékonyan: "javítani a belső piac szerkezetét és működését, azzal, hogy jelentősen egyszerűsíti a határokon átnyúló kereskedelmet a vállalatok, és a határokon átnyúló vásárlást a fogyasztók számára."
A Bizottság az opcionális megoldást részesítette előnyben, miszerint a szerződő feleknek kifejezetten választaniuk kell a CESL szabályanyagát. Ha nem teszik, a nemzeti jog lesz alkalmazandó.
Vajon a CESL-t alkalmazni fogják a gazdálkodó szervezetek és a fogyasztók az Unióban? Milyen tapasztalatokkal rendelkezünk a választható normagyűjtemények tekintetében? Saját tapasztalataim a gazdálkodó szervezetek egymás közötti (B2B) szerződéseire vonatkoznak:
(a) Amikor 1964-ben az Egységes Kereskedelmi Törvény (ULIS és ULFIS) szabályait megalkották, a britek az opcionális megoldáshoz ragaszkodtak, miszerint az Egyezmény csak akkor al-
-375/376-
kalmazható, ha a felek belefoglalták szerződésükbe. Mint többen kiemelték, ilyen jogválasztás igen ritkán történt.
(b) Ma már szinte teljesen elfogadott, hogy a kereskedelmi választottbíróságok felhívhatják az UPICC és a PECL szabályait, mint a szerződésre alkalmazandó jogot.[4] Mindkét joganyag a szerződésjog általános részét tárgyalja. Mennyi haszon származott abból a lehetőségből, hogy az UPICC és a PECL választható?
Az UPICC esetjoga 1990 óta jelenik meg az UNILEX adatbázisban. 2011 októberében 159 olyan ítéletről tudunk, amely említette a fenti joganyagot, vagy hivatkozott rá, azonban csak nagyon kis részük vette figyelembe a szerződésre alkalmazandó jogként. Az UNILEX adatbázis mindmáig 2002 és 2004 között számolt be a legtöbb ügyről[5] . A Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC) Nemzetközi Választottbírósága által 2002 és 2004 között[6] elbírált ügyeket Emánuel Jolivet tekintette át. A felmérés eredménye azt mutatta, hogy ebben az időszakban csak a döntések 5,5%-a hivatkozott az UPICC joganyagára[7]. Jolivet kilenc ügyről számolt be, amelyekben a választottbírák a szerződés rendelkezéseinek elbírálását illetően a nemzeti jogok helyett az UPICC és a PECL szabályait alkalmazták. Jolivet kutatása és az UNILEX adatbázis alapján Ralph Michaels arra a következtetésre jutott, hogy a gyakorlatban az UPICC-re ritkán hivatkoznak, és még ritkábban választják azt a szerződésre alkalmazandó jognak[8]. Ez a gondolat azért is figyelemre méltó, mert az ICC köztudottan hajlik az UPICC alkalmazására, és erről számtalan konferencián volt is már szó. A fentiek alapján tehát meg kell állapítanunk, hogy az opcionális nemzetközi jogegységesítési instrumentumokat, mint az UPICC és a PECL, továbbá az Egyesült Királyságban az ULIS és az ULFIS, a gazdálkodó szervezetek egymás közötti (B2B) viszonyaiban kevéssé alkalmazzák a gyakorlatban. Attól tartok, hogy mint opcionális megoldás, a CESL is erre a sorsra juthat, legalábbis ami a B2B adásvételi szerződéseket illeti. A vállalkozások csakis akkor fogják tudni elkerülni, hogy többféle nemzeti szerződésjoggal kelljen bajlódniuk, ha meg tudják győzni külföldi szerződő partnerüket, hogy a CESL-t válasszák a szerződésre alkalmazandó jogként. A másik fél azonban nem biztos, hogy hajlandó lesz egy olyan új joganyag alkalmazását kikötni, amelynek a gyakorlati érvényesülése még bizonytalan. Sokkal praktikusabbnak tűnik egy olyan, opt-out modell bevezetése, ahol a CESL érvényesülne főszabályként, ha a felek valamely nemzeti jog alkalmazására történő hivatkozással ki nem zárják azt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
