Liktor Zoltán Attila: A régi magyar bírósági rendszer - A kezdetektől 1848-ig[1] (KD, 2023/5., 911-931. o.)

"Mikor a nádorispan haza megyén, a király és udvara pecsétjét annál hagyja, aki az ő helyén leszen, hogy valamint egy a király udvara [curia], azonképpen pecsétje is egy legyen. Valamig pedig azon ispán otthon leend, senkire pecsétjét ne küldje, hanem csak azokra, akiket udvarnokoknak hivattatnak, és akik szabad akaratjukból járulnak eleibe, azokon legyen hatalma itélnie."

Szent László király (1077-1095) dekrétumából

Absztrakt

A bírói függetlenség személyi és intézményes garanciái körében a bírósági rendszer fejlődése is kiemelt figyelmet érdemel. A bíróságok középkorban kialakult rendje, a központi és a vidéki, a királyi és az önkormányzati bíróságok - némi átalakulással - egészen 1848-ig megmaradtak. A bírósági rendszerre a legnagyobb változást Magyarországon leginkább külső hatások gyakorolták, az oszmán megszállás, illetve a bécsi udvari törekvések, amelyekkel szemben a törvényesség rendjét csak hatalmas küzdelmek árán sikerült megtartani vagy helyreállítani.

The ancient judicial system of Hungary: from the beginning until 1848

Abstract

We should analyse the judicial system of Hungary within the personal and institutional guarantees of the independence of justice. The ancient system of the Middle Ages, the royal courts, the communities' courts, the central and regional courts remained with us until 1848. The structural changes were the consequences of the ottoman invasion, or the policy of the Habsburgs. Despite of the external effects, the constitutional order of the judicial system could remain due to the constitutional resists.

Bevezetés

A jogállamisági felfogások[2] középpontjában álló bírói függetlenség kérdésköre az utóbbi években a szakmai és a szélesebb nyilvánosság érdeklődési körébe került. "Magyarország független, demokratikus jogállam" - fogalmaz az Alaptörvény.[3] Hazánk azon nagyon kevés európai országok közé tartozik, amelyek több, mint ezeréves (jog)államiságot tudhatnak maguk mögött. Ennek az ezer évnek a döntő része - a történelmi megrázkódtatásokat (idegen megszállásokat) leszámítva - szerves és természetes fejlődést mutat egészen a második világháborúig, amely a törvénykezés szerveit is magában foglalja. Az egyes, az igazságszolgáltatással és a bírói hivatással szemben támasztott követelmények (pártatlanság, elfogulatlanság, külső és belső befolyástól való mentesség, a jognak alávetettség stb.) már a középkori törvényeinkben (elszórtan) kifejezést nyertek, Werbőczy István[4] országbírói ítélőmester híres munkája, a Tripartitum (1514) az, amely ezt elsőként egységes keretbe kívánta foglalni.[5] Werbőczy munkájának máig ható kultúrtörténeti jelentőségét jól mutatja, hogy az Alaptörvény hatályba lépését követően az új Polgári Törvénykönyv (2013) kodifikációja kapcsán az Alkotmánybíróság határozatában visszautalt magára a Tripartitumra is.[6] "Ami Werbőczy munkájából számunkra igazán jelentős, az a máig érvényes, alkotmányosan és alapjogilag védett, a jogállam elengedhetetlen tartozékait képező elemek. Ezek távlatokra történt megfogalmazása a sajátosan magyar jogrend elemei között Werbőczy István elvitathatatlan érdeme".[7] Werbőczy bizonyosan

- 911/912 -

külföldön (is) tanult,[8] mégis, amit alkotott - a Tripartitum - szinte egészen magyar lett, és "amely a maga nemében koránt sem elvetendő, hanem tisztelendő kultúrérték a magyar jogállam kibontakozásának történetében".[9]

A Magyar Királyságban soha nem volt feudalizmus, sem pedig hűbériség, az inkább csak idegen (nyugati) hatásra és nagyon szűk körben (az elsőszülöttségi rendben való trónöröklés behozatala 1687-ben, az örökletes főispánságok adományozása, a különböző nemesi címek; gróf, herceg stb. 16-17. századi elterjedése) jelent meg.[10] Nem véletlen, hogy nálunk soha nem alakult ki abszolutizmus sem, amely a feudalizmus egyenes fejlődési íve volt a nyugati államokban. Magyarországon a Szent Korona[11] eszmeiségéből -amely szerint a nemzet és a király együtt teszik ki a Szent Korona testét - az alkotmányfejlődés természetes ívét jelentette a rendiség kibontakozása és fennmaradása. Nálunk a sajátos magyar közjogi felfogás mentén a familiaritás rendszere (és nem a hűbériség) alakult ki, ahol az egy és ugyanazon nemesi szabadság (una et aedamque libertas) [Hármaskönyv (HK) I. 2. 1-3. §] eszmeisége következtében nemes nem kerülhetett más nemes magánhatalma alá, hanem kizárólag a Szent Korona és a király közhatalma alatt maradt. Ennek döntő jelentősége volt a bírói hatalom magyarországi sajátosságainak alakulásában is, amit tanulmányomban megvilágítani igyekszem.

Feladatom az volt, hogy a bírói függetlenség garanciái mellett a bírósági rendszernek a Szent Istvántól az 1848-as polgári átalakulásig húzódó fejlődési ívét bemutassam, illetve annak jelentőségét felvázoljam, jelen írás a bírósági rendszer bemutatására szorítkozik. További tanulmányokban foglalkozom a bírói függetlenség személyi és intézményes garanciáival. A 19-20. század fordulóján jelentős forrásfeltárást végzett az akkor kialakuló modern (jog)történettudomány, amelynek alapján számos monográfia és forráskiadás készült,[12] kifejezetten a bírói függetlenség garanciáinak oldaláról vizsgálva az igazságszolgáltatást azonban még nem készült történeti munka. Jelen tanulmány a kezdetektől a rendi korszak végéig kíván áttekintést nyújtani a magyar bírósági rendszer felépítéséből. A bíróságokra, illetve a bírákra vonatkozó szabályok középkorban kialakult rendszere - némi kora újkori módosítással/kiegészítéssel - egészen a polgári átalakulásig megmaradt.

I. Az igazságeszmény a magyar jogban

A magyarság jogérzetében a jó, az igazság, igazságosság eszmeisége mindig is a középpontban állott, már az Anonymus által a Gesta Hungarorumban leírt Vérszerződés (884) szövegében szerepel "hogy ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban".[13] Géza fejedelem (972-997) és Szent István király (997/1000-1038) a magyar állami és társadalmi berendezkedésbe bekapcsolták a kereszténységet, aminek eszmeisége középpontjában ugyancsak a jó és az igazság keresése, és az arra való törekvés állott.

Az igaz(ságos) törvény (lex justa) és az igaz(ságos) ítélet (justi judicii) kifejezések a kezdetektől fogva megjelennek törvényeinkben. Szent István király fiához, Imre herceghez írott Intelmeiben az igaz(ságos) ítéletet "a királyi korona ékességének" mondja, hozzátéve, hogy "valahányszor valamely itéletet érdemlő ügy, vagy valaki jő te elődbe, a kinek főbenjáró dolga vagyon [...] ne is itélj te magad, [...], hanem az efféle ügyet bocsásd inkább a birákhoz, a kikre bizva vagyon, hogy törvény szerint igazítsák el azt".[14] Szent László (10771095) törvénye a bírót az "igazság szerint való ítélkezésre" kötelezi,[15] de Könyves Kálmán (10951116) is az ispánok és a püspökök "igaz törvénytételéről" (justo judicio) beszél dekrétumaiban.[16] Később az Aranybullában (1222) is az igaz(ságos) törvénykezés (justo judicio) szerepel (18. cikkely), a sort még sokáig lehetne folytatni, hiszen az gyakorlatilag a 20. századig első feléig jellemzi a magyar jogfelfogást. Werbőczy, Tripartituma előbeszédében - amely egy jogelméleti alapvetés - éppen az igazság értelmét és jelentését járja körbe első helyen; "az igazság a léleknek állapotja és az elmének indulatja, melynek alapján valakit igazságosnak mondunk; mikor tudniillik kedvezés és személyválogatás nélkül tartja, a mennyiben rajta áll, akárkinek a maga jogát megadni". (HK Előbeszéd 1.) "Ez a munka önmagában is az önkény és a hatalom korlátja, nem a modern értelemben természetesen, de a jogbiztonságot és a joguralmat szolgálta".[17] A középkori (keresztény) eszme szerint az igazság forrása az uralkodó személyében testesült meg, a bírói főhatalom - mint az állami főhatalom egyik

- 912/913 -

eleme - Magyarországon azonban a sajátos közjogias gondolkodás és alkotmányeszme, a Szent Korona-tan[18] értelmében a koronázás közjogi aktusa révén a nemzettől szállott a királyra.[19] Ennek kulcsfontossága van, Magyarországon a király a közhatalmat, és abban a bírói hatalmat nem önjogán gyakorolta, mint számos más európai országban az uralkodók, hanem a koronázás közjogi aktusa révén. Werbőczy a Tripartitumban ezt világosan leírja: "De minekutána a katholikus hitre tértek és maguknak önként királyt választottak, úgy a törvényhozásnak, mint bármely birtokadományozásnak és minden biráskodásnak hatalmát és jogát az uralkodással és kormányzással együttesen ez ország szent koronájának, melylyel Magyarország mindenik királyát megkoronázni szokták, joghatóságára és következésképen a mi törvényesen rendelt fejedelmünkre és királyunkra ruházták át". (HK II. 3. 2. §)

"A magyar állam a hagyomány szerint szerződéses alapon jött létre. Ennek tudata végigkíséri alkotmányjogunk fejlődését. A nemzet és a király viszonya a közszabadság eszméje fejlődésében sok specialitást mutat, és történelmünknek különleges jelleget ad, melyből kétségtelenül kidomborodik nemzetünk politikai jelleme. A fejlődés iránya a közszabadság fokozatos fejlesztése a királyi hatalom rovására".[20] Következésképpen Magyarországon a bírói hatalom is származtatott hatalom, ami úgy a kuriális bíróságok, mint a vármegyei törvényszékek esetében világos kifejezést nyer már a középkor folyamán.

A király személyes bíráskodása meghatározó volt kezdetben, igaz e közjogi kötelezettségét törvényeinkben nem találjuk meg. Az Aranybulla 1. cikkelye az első, amely azt néven nevezi a fehérvári törvénylátó napok (festo sancti regis) keretében: "a szent király ünnepét minden esztendőnként, ha csak valami nagy nehéz ügyek gondja vagy betegségünk meg nem tilt minket, Fehérvárat tartozzunk megülni. És ha mi ott nem lehetnénk, a nádorispán kétség nélkül ott leszen érettünk és a mi képünkben minden ember dolgát meghallgatja".

Az uralkodó személyes bíráskodása egészen Mohácsig (1526) gyakorlatban volt, mivel azonban azt követően - az oszmán hódítás következtében - a királyi udvar az országhatáron kívülre (Bécs) került, és a Habsburg uralkodó csak ritkán - volt, hogy évtizedekig (például I. Ferdinánd 1528 és 1542 között, Rudolf 1583 és 1608 között) sem - jelent meg az országban, így ennek a személyes királyi törvénykezésnek a 16. században vége szakadt. Igaz ugyan, hogy a hűtlenség eseteinél a törvény (1715:7. tc. 4-5. §) még a 18. században is fenntartotta a király személyes bíráskodásának lehetőségét - bár azzal a gyakorlatban nem éltek a Habsburgok - a század végén (1791) azonban már implicite megszűntnek tekinti azt a törvény (1790/91:56. tc.). Ennek ellenére a bíróságok továbbra is a király nevében hirdettek ítéletet (1869. évi IV. tc. 2. §), amely gyakorlat - a polgári átalakulást (1848, 1867) követően is - egészen 1918-ig megmaradt. A bíróságokon a dualizmus korában az uralkodó portréja ennek megfelelően a bíróságok tárgyalótermeiben ki volt függesztve.

II. A magyar bírósági rendszer

A (késő) középkor és az újkor joga széttagolt (partikuláris), az egységes jogrendszer majd a polgári átalakulás (19. század második fele) nagy vívmánya lesz. Következésképpen a középkori és (kora) újkori időszak bírósági rendszere is meglehetősen széttagolt, különösen a rendek (klérus, nemesség, polgárság) és a rendiség kialakulásával válik mindinkább partikulárissá az évszázadok során. Így jöttek létre az egyházi és világi, a kuriális (központi, udvari) és a vidéki bíróságok (vármegyei törvényszék, városi bíróság, úriszék, tiszti szék, falusi bíró stb.), továbbá megkülönböztetést teszünk rendes és rendkívüli bíróságok között is. Jelen tanulmány a rendelkezésre álló lehetőségek keretein belül a kuriális bíróságokra, illetve a vármegyei törvényszékekre vonatkozó jogszabályi kört érinti és annak vonzáskörében lévő gyakorlatra fókuszál. A bírósági rendszeren belül az első ilyen elkülönülés az egyházi és világi bíróságokra való szétválást jelentette, e tanulmányban azonban a szentszékekkel nem foglalkozom.

II.1. A kuriális bíróságok

A kezdeti időkben (11-12. század) az uralkodó személyes bíráskodása a "vándorló" udvartartás keretében folyt, a király - udvarával együtt - járta az országot, és egyházi, valamint világi előkelők társaságában szolgáltatott igazságot.[21] A királyság első két évszázadában nem volt állandó királyi székhely, Esztergom és Fehérvár persze kiemelkedően fontos (szakrális) helyszín volt, a tatárjárás (1241-1242) után azonban IV. Béla (1235-1270) úgy döntött, hogy Buda lesz a királyi székhely, amely aztán - Visegrád mellett - egészen Mohácsig meg is őrizte kiemelt központi helyét. Buda azonban nemcsak a királyi udvar és a királyi tanács, az országgyűlések,[22] a híres "pesti Rákosok", hanem a kuriális bíróságok állandó színhelye is lett, egészen Mohácsig. Habár 1526 után a királyi udvar végleg az országhatáron kívülre (Bécsbe, egy rövidebb időre Prágába) került, a kuriális bíróságok és a Habsburg I. Ferdinánd (1526-1564) által kialakított kormányszékek[23] is a

- 913/914 -

Bécshez közeli Pozsonyban állandósultak a 16. században, amely város - egy-két kivételes esettől eltekintve - az országgyűlések helyszínéül is szolgált a későbbi évszázadok során, egészen 1848-ig.[24] Buda-Pest csak a 18. században nyerte vissza régi, középkori kormányzati-felsőbírósági kiemelt központi helyét.

II.2. A király személyes bíráskodása és helyettesítése 1526-ig

A kezdeti időszakhoz képest a jogélet fejlődésével és az igények növekedésével az uralkodó - egyéb politikai, kormányzati, diplomáciai, hadi stb. kötelezettségei mellett - egyre kevésbé tudott/akart részt venni az igazságszolgáltatásban, azt mindinkább átadta helyetteseinek. A 11. században az udvarban tartózkodók feletti bíráskodás jogát a király átadta a nádornak, a királyi várak esetében az ispánnak. A 12. században az erdélyi részekben a vajdának és a székelyispánnak, a horvát-szlavóndalmát részeken a bán(ok)nak, a curiai bíráskodást a 13. században az országbírónak (királyi jelenlét) engedte át az uralkodó, a 14. században a kancellárnak (királyi különös jelenlét), a szabad királyi városok tekintetében a tárnokmesternek[25] (tárnoki szék), a 15. században pedig a személynöknek (királyi személyes jelenlét). Mohácsig azonban a legkiemelkedőbb, legfontosabb ügyekben - alkalomadtán - maga a király (propria in persona) továbbra is részt vett az ítélkezésben.[26] Számos oklevél maradt fenn még a Jagelló-korszakból is, amelyben a király utasítja a vármegyét, hogy ha a fél nem ért egyet a vármegye törvényszéke által hozott ítélettel, akkor tegyék át a pert (az ítélet teljes leírásával) a királyi curiába az ő személyes jelenléte elé.[27] Ezeken a leveleken a "commissio propria domini regis" formula olvasható, a mindennapi, átlagos ügyekben nem vettek részt személyesen az uralkodók, helyettük a nagybírák és ítélőmestereik bíráskodtak.

Már Szent István korában létrejön a nádorispáni tisztség (palatinus comes), a 11-12. században még udvari tisztviselőként törvénykezett az udvarban tartózkodók felett a nádor, a király helyett.[28] Az Aranybulla 8. cikkelye viszont már országos méltóságként emlékezik meg róla, mondván, hogy a "nádorispán minden ember dolgában, ki országunkbeli, különbség nélkül itéljen, de nemesek perét, ha fejök vesztébe vagy birtokuk veszedelmébe jár, a király hire nélkül el ne végezhesse". A nádorispán azonban nem gyakorolt joghatóságot az egész országban, Erdélyben a vajda,[29] a horvát-, szlavón-, dalmát részeken pedig a bán[30] volt az, aki joghatóságot gyakorolt.[31] Sem egyházi személyek, sem pedig a 13. században elszaporodó szabad királyi városok polgárai vagy egyéb hospesközösségek felett nem bírt jurisdictióval[32] A nádor a 13. század első feléig a királyi udvarhoz hasonlóan - részben azzal együtt -járta az országot, és egy-egy vármegyében ítélkezett. A tatárjárást (1241-1242) követően azonban a nádorok egyéb kötelezettségeikkel voltak elfoglalva, "az időszakra jellemző volt, hogy néhány kivétellel a korszak nádorai alig bíráskodtak, és aktív vagy passzív tevékenységük szinte soha nem mutatott túl egyetlen régió határain".[33] A királyi udvar országjárásának végével, és a budai állandó udvartartással párhuzamosan jelenik meg az 1270-es évek elején a generalis congregatio intézménye, az egy-egy, vagy akár több vármegye számára tartott nádori közgyűlés.[34] "Ha a nádor országunkban az igazság szolgáltatására indul, minden megyében négy kiküldött bíró és a megyei ispán tartoznak vele menni és bíráskodni" (1291:14. tc.). A közgyűlésen azonban az 1320-as évekig a nádorok csak ritkaságszámban jelentek meg,[35] ekkoriban alakul ki a nádori curia, élén a nádort helyettesítő -általában a nádor familiárisai közül kikerülő -ítélőmesterrel és a jegyzőkkel.[36] "A közgyűléseket eredetileg csak királyi parancs alapján tarthatták, a formulává merevedett szóhasználattal a király felhatalmazásából (regia auctoritate). A 14. század első felétől alakult ki az a szokás, hogy a nádor, az erdélyi vajda és a bánok saját elhatározásukból is tarthattak ilyeneket. A többi gyűlésen a bírói hatalom a király képében érvényesült, még akkor is, ha az országbíró a maga ítélőmesterét és írnokait elvitte e gyűlésekre, és ilyenkor az általa vezetett

- 914/915 -

kúriai bíróság, a királyi jelenlét személyzete szolgáltatott igazságot".[37] A 14-15. században rendes gyakorlat volt, hogy a nádor vidéken közgyűlést tartott, ahol a pert megkezdték, de azt már a nádor curiájában fejezték be.[38] Hunyadi Mátyás több dekrétuma[39] tett kísérletet a nádori közgyűlés megszüntetésére, amit később II. Ulászló is megismételt,[40] Werbőczy Tripartitumában az már csak, mint egykori intézmény szerepel (HK II. 2. 5. §). A nádori cikkelyek - amelyeket a (korábbi) történetírás Hunyadi Mátyáshoz köt(ött), azonban az újabb kutatások azt a Négyeskönyv (Quadripartitum) időszakához (1540-es, 1550-es évek) kapcsolják[41] - a nádort az ország főbírájának (judicum regni maximus) mondják (1485:9. tc.).

A nádor helyét az udvarban tartózkodók feletti joghatóság tekintetében a 12. század elején megjelenő udvarispánból (comes curiae) a 13. század elejére udvarbíróvá (judex curiae) váló személy vette át, akit később országbírónak ismert a (jog)történetírás.[42] Az udvarbíró/országbíró, ellentétben az ország nádorával, végig a király által - értsd: jogi értelemben annak tetszése szerint -kinevezett bíró maradt, abba az országgyűlésnek soha nem volt "beleszólása", a tisztség betöltésének szabályaira - azon túl, hogy a király jogában áll a kinevezés, és hogy magyaroknak kell adni - nem is találunk érdemi rendelkezést a Corpus Jurisban. Az országos méltóságok betöltése persze a valóságban politikai alkuk eredménye volt, informálisan (!) tehát a királyi tanácsnak, esetleg az országgyűlésnek döntő súlya lehetett személyi kérdésekben, az nem is lehetett máshogy a politikai realitásokat figyelembe véve. Az országbíró a királyt helyettesítette az udvarban az ítélkezésben, ebből alakul ki a királyi jelenlét (praesentia regia) bírósága, ahol a király pecsétje alatt folyt a törvénykezés. Az 1351:9. tc. már a nádorral egyenrangú bíróként említi az udvarbírót/országbírót, akit Hunyadi Mátyás híres Decretum Maiusa (1486) - az ország rendes bíráinak felsorolásánál - a nádor utáni első helyen említ (1486:68. tc.). Az országbíró tehát a nádorhoz hasonló országos jurisdictiót gyakorolt, azonban a nádorral ellentétben közgyűléseket (vidéken) nem tartott, csak kivételesen, ad hoc jelleggel, külön uralkodói felkérésre.[43]

A szabad királyi városok számának 14. századi jelentős növekedése miatt az - addig e városok fellebbviteli bíróságaként működő - országbíró átadta törvénykezési jogát (1379) a kuriális bíróságtól ezzel elkülönülő tárnokmesteri széknek (sedes tavernicalis), amely így a szabad királyi városok önálló felsőbírósága lett polgári ügyekben, büntetőügyekben nem, hiszen ezek a városok pallosjogot (ius gladii) kaptak az uralkodótól.[44] A 15. században gazdaságilag megerősödő, immáron az országos politikában is szerepet vállaló, sőt országrendiséget is nyerő szabad királyi városok[45] felsőbírósági leterheltsége jelentősen megnőtt, ezért Hunyadi Mátyás időszakában e városok felsőbíróságát kettéosztották, egy része maradt a tárnokmester (tárnoki városok) jurisdictiója alatt, egy része pedig az akkor (1464) létrehozott személynöki méltóság joghatósága (személynöki városok) alá került.[46]

Az uralkodó személyes bíráskodására igény volt, a király azonban ezekről az újonnan létrehozott bírói fórumokról - még az utolsó Árpádok alatt kialakított királyi jelenlét (praesentia regia), az Anjouk idején felállított királyi különös jelenlét[47] (specialis praesentia regia), illetve a Zsigmond által életre hívott királyi személyes jelenlét[48] (personalis praesentia regia) - is kivonult, átadva azokat az országbírónak, a (fő)kancellárnak, majd a személynöknek.[49] A személynök körül kialakult bíróságot már a 15. században királyi táblának (tabula regia judiciaria) hívták, ahol az ítélőmesterek mellett az országgyűlés által választott (nemesi) ülnökök vettek részt bírótársként, de volt, hogy a király személyesen is megjelent.[50] Hunyadi Mátyás kancellári reformja keretében pedig össze is vonta az utóbbi két bíróságot, a személynököt téve meg e fórum vezetőjének, ami beleillett a már Zsigmond király idejében megkezdődött központosítási törekvések folytatásába.[51]

- 915/916 -

A 15. század második felében az állandó bíráskodás kérdésével többször foglalkozik az országgyűlés. Habsburg V. László király (1440-1457) dekrétuma (1454:10. tc.) kimondja, hogy a háború idején a bíróságok szüneteljenek, de Szilágyi Mihály kormányzó (1458:4. tc.) törvénykönyvében már azt olvashatjuk, hogy "a négy nyolczados törvényszéket minden esztendőben meg kell tartani, és soha semmi fontos ügy miatt se maradjanak el, kivéve közönséges hadjárat idején; de más okból ne halaszszák el". A kuriális bíróságok nem folytattak állandó jelleggel ítélkezést, azok csak a nagyobb és a kisebb oktávákon (bizonyos nagy ünnepek nyolcadik napján) hosszabb (40 nap) vagy rövidebb (25 nap) időre összeülő bíróságok voltak.[52] A horvát-, dalmát-, szlavón báni széktől, illetve az erdélyi vajdai bíróságtól a királyi curiába fellebbezett ügyek kapcsán már a 15-16. század fordulóján négy nappal meghosszabbítani rendelik az ítélkezést.[53] A jogélet fejlődése, az ügyek gyors szaporodása miatt a felsőbíráskodás folyamatossága kapcsán a 15. században megfogalmazott igényt a 16. század elején részben siker koronázta, a királyi tábla vonatkozásában II. Ulászló utolsó törvénykönyve (1514:55. tc.) már az állandó és folyamatos bíráskodást mondta ki,[54] amit azonban Mohács utáni hódoltság időszaka megtört, és csak az 1723. évi (felső)bírósági reform keretében sikerült helyreállítani a középkor végén megindult folyamatot.

Nagyon érdekes története van az országgyűlési ítélkezés létrejöttének. Amíg a 13. században (az Aranybulla szerint) a legsúlyosabb bűncselekmény, a hűtlenség - amely fő- és jószágvesztéssel is járt -tekintetében még a király tudta nélkül nem ítélhetett a nádor, addig Hunyadi Mátyás időszakára megfordul a dolog, ilyen ügyekben már a király nem ítélhet a főpapok és a bárók tanácsa (királyi tanács) nélkül.[55] A II. Ulászló uralmával szembeszálló bárók,[56] különösen Újlaki Lőrinc herceg lázadása és megbüntetése[57] után úgy határoznak a rendek, hogy az országgyűlés nélkül hűtlenségben a király senkit se marasztalhasson el. (1495:3. tc.) "Itt a személynök vádjára az országgyűlés mondta ki az elmarasztaló ítéletet, és az ítéletlevél is az országgyűlésen jelen volt főpapok, bárók, előkelők és az összes nemesség nevében kelt, mégpedig az ország mind a három nagybírájának pecsétje alatt".[58] Ekkor kerül be a hűtlenség tényállásai közé a végvárak feladása is (1495:33. tc.),[59] amely az oszmán hódítás veszélye miatt kiemelt fontosságú tétellé vált, Werbőczy Tripartituma (HK I. 14. 16. §) is említi. Nándorfehérvár eleste (1521) talán a leghíresebb eset, sor is került a tényállás alkalmazására.[60] Mohács előtt a király (egyébként korlátlan és feltétlen) kegyelmezési jogát is megvonták (!) e tekintetben, "a királyi felség a végvárak elvesztőinek a decretum tartalma ellenére meg ne kegyelmezhessen, vagy ha ezt megtette volna, annak semmi ereje se legyen". (1526:15. tc.) Az uralkodó kegyelmezési jogát egyébként sem előtte sem utána nem korlátozta törvény, amely az államfőnek sajátos jogosítványt biztosított az igazságszolgáltatásban.

II.3. A 16-17. század igazságszolgáltatása és a felsőbírósági reform (1723)

A Mohács (1526) utáni időszak jelentős átalakulást hoz az igazságszolgáltatás középkor végére kialakult felsőbírósági rendszerében. A Mohács után ketté-, a Buda elfoglalása (1541) után az oszmán hódítás következtében pedig háromfelé szakított ország erdélyi és oszmán fennhatóság alatt álló részek igazságszolgáltatásával nem foglalkozom. Az ország megmaradó nyugati-északi része Mohács után a Habsburgok uralma alatt alá került. A Habsburg-magyar kapcsolatok egészen a 13. század második feléig, a dinasztiaalapító Habsburg Rudolf időszakára[61] (1273-1291) nyúlnak vissza, a középkor folyamán rövid időre - két évtizeden át (1437-1457) - uralták is az országot, Mohácsot követően azonban egészen az első világháború végéig (1918) az ország élén állhattak.[62] A hazai és nemzetközi (jog)történetírás ugyan használja a "Habsburg Monarchia" (15261848) kifejezést, ilyen politikai entitás azonban jogilag soha nem létezett. Azt soha nem hozták létre, következésképpen annak nem volt közös területe, közös törvényhozása, végrehajtó vagy bírói hatalma, közös állampolgársága, közös hadserege, pénze, még uralkodója sem közös, csupán azonos. A Magyar Királyság szuverén ország (maradt) a Habsburgok uralma alatt is, és a bírósági rendszer is a magyar szuverenitás alatt marad. Érdemes idézni I. Ferdinánd 1527. évi székesfehérvári koronázása előtt a budai országgyűlésen tartott - stratégiát vázoló - beszédét, amelyben az ország alkotmányos rendjéről és az igazságszolgáltatásról is szól: "Tehetségünk- és erőinkhez képest, mit sem fogunk elmulasztani, mit igazságos, kegyes, jóakaratú uralkodótól az alattvalók várhatnak. Ne tartsatok attól, hogy megszüntetni fogjuk az elődeink által alkotott törvényeket. Mindenkor épségben

- 916/917 -

megőrizzük jogaitokat és kiváltságaitokat. Bármely ügyben bizalommal fordulhattok hozzánk. Buzgón fogunk igyekezni, hogy mindnyájatok igazságos, kegyes és jóságos uralkodónak tartsatok minket; az előkelők és alacsony sorsúak között nem teszünk különbséget; mindenkinek egyformán szolgáltatjuk ki az igazságot".[63]

A Habsburgok azonban nem tudták/akarták betartani a ferdinándi ígéretet, és részben Bécs sokszor törvénysértő politikája, részben pedig az ország jelentős részének oszmán hódoltság alá kerülése következtében a kuriális törvénykezési szervezet jelentős sérelmet szenvedett. A nádori és az országbírói ítélkező fórum idővel összeolvadt, és a Hétszemélyes Tábla (Tabulae septemviralis) keretében rögzült, négy világi és három egyházi főméltóság, amelynek élén - "papíron" - a nádor állott.[64] A nádorválasztást a bécsi udvar igyekezett megakadályozni, és helyette a király tetszése szerint kinevezett királyi helytartóra[65] kívánta a nádor törvénykezési jogát is testálni - 1530 és 1554 között nem volt betöltve a méltóság -, az országgyűlés azonban elérte azt, hogy nádor nemlétében a nádori helytartó bíráskodjon,[66] aki mellé tanácsosnak/ülnöknek ugyancsak az országgyűlés választott bírótársakat.[67] A kuriális bíróság másik fóruma a személynöki szék volt, amely a korábbi formában (királyi tábla) maradt meg.[68]

Az ország középső részének az 1540-es években oszmán megszállás alá kerülése következtében a kuriális bíróságok Budáról Pozsonyba kerültek, de az állandó bíráskodás megszűnt, bár az igénye tovább élt; "a törvényszékeken ezután, az ország rendes biráin kivül, folytonosan és kivétel nélkül két főpap és ugyanannyi báró, vagy legalább a főpapok közül egy és a bárók közül is egy jelen legyen".[69] Eredetileg eltérő időszakban, de Pozsonyban kívánták megtartani a felsőbíróságot minden vármegye számára.[70] Az egykori, viszonylag középponti helyet elfoglaló Buda-Pest helyett a földrajzi elhelyezkedése miatt igencsak távoli pozsonyi székhely miatt már a 16. század második felében arról születik döntés, hogy a felsőmagyarországi vármegyéknek Kassán - majd később Eperjesen -, az alsó részek számára pedig Pozsonyban legyen a felsőbíróság.[71] A horvátszlavón részekben évente két nyolcados törvényszéket rendeltek, felsőbíróságát pedig Pozsonyba jelölve ki,[72] a báni szék működése azonban akadozott, bár annak évenkénti összehívását többször is követelték az országgyűlésen.[73]

A 16-17. század során jelentős fennakadások és szünetek jellemezték a kuriális törvénykezést, hiába követelte az országgyűlés, hogy a bíráskodás folyamatos legyen[74] - Várday Pál érsek-helytartó[75] (1542-1548) ugyan állandóan ítélkezett, de már Nádasdy Tamás nádor (1554-1562) sem folytatta azt,[76] utána pedig évtizedekig (1562-1608) üresedésben állt a méltóság, törvények sora rendelkezett az időszakos jellegű törvénykezésről.[77] A tizenötéves háború (1591-1606) idején szünetelt a kuriális bíróságok működése,[78] az országgyűlés határozott fellépése[79] nyomán 1609-ben ugyan összeült a nagyoktáván, de utána a felsőmagyarországi részeken csak 1650-ben - hiába követelték a diétán a törvények betartását[80] -legközelebb pedig csak 1700-ban. Az alsó részek esetében 1635-ig viszonylag rendesen működött a felsőbíróság. 1622-ben Habsburg II. Ferdinánd király (1619-1637), 1626-ban pedig Esterházy Miklós nádor (1625-1645) értesíti Zala vármegyét a nyolcados törvényszék megtartásának idejéről.[81] 1635-től egészen 1650-ig azonban egyetlen egyszer sem ült össze a felsőbíróság - Esterházy Miklós nádor hiába próbálkozott a helyzet orvoslásával[82] -majd 1650 után csak újabb fél évszázad múlva, 1700-ban hívták össze.[83] Az országgyűlés eredmény nélkül próbált fellépni a rendes bíróságok működésének helyreállítása és biztosítása érdekében.[84] E két évszázad folyamán a nagybírák helyett az ítélőmesterek folytattak állandó bíráskodást - többnyire vidéken -, amely már a 15. század közepétől fogva gyakorlatban volt, később ebből alakultak ki a kerületi táblák, amit formálisan majd csak a 18. század eleji bírósági reform (1723) keretében "hoznak létre".[85]

Az udvar (a törvényes magyar felsőbíróságokat mellőzve) felelevenítette a kora középkori kiküldött bírák intézményét, de most idegenekből összeállított ún. delegált bírákat alkalmazott, illetve egyre nagyobb szerepet kapott a törvénykezésben a kamara (azaz egy pénzügyigazgatási szerv), amelyet a nem feltétlenül udvarhű magyar nemesség ellen használt Bécs. A törvénytelen gyakorlat ellen a rendek már a kezdetektől fogva

- 917/918 -

tiltakoztak,[86] nem túl sok sikerrel, hiszen az továbbra is megmaradt, ami ellen a magyar országgyűlés újra és újra kénytelen volt felemelni a szavát.[87] Az egri hős, Dobó István és sógora, Balassi János - összeesküvés vádjával - pozsonyi diétán (1569) történt törvénytelen letartóztatása[88] és évekig való fogva tartása a leglátványosabb visszaélés volt az udvar részéről a 16. században, amit a tizenötéves háború vége felé azonban koncepciós perek sora követett, köztük legnagyobb súllyal és politikai következménnyel az Illésházy-per (1603) járt.[89] A Bocskay-felkelés (1604-1606) legfőbb okai között a törvénytelen ítélkezési gyakorlat is ott volt, a felkelést lezáró bécsi békességet (1606) becikkelyező 1608. évi országgyűlés ki is mondta, hogy "a törvénytelen parancsokat megtartani nem kell",[90] amely igényt a század folyamán még többször megerősítenek.[91] A 17. századi uralkodói (alkotmánybiztosító) hitlevelek mindegyike - a korábbi törvényekre hivatkozva - hangsúlyosan tartalmazta azt, hogy a király "az ország határain belülről hozzáforduló kérelmezőket és peres feleket pedig, a kik hazafiak, [...] külföldi kormányhoz és törvényekhez utasitani, hurczolni és küldeni nem engedi".[92] Ehhez képest az udvar továbbra is élt ezzel a praxissal, sőt a 17. század második felében az csak felerősödött, a Wesselényi-összeesküvés lebukását követően pedig a bécsi udvar nyíltan felrúgta[93] (1673) a magyar alkotmányos berendezkedést, amely törvénytelenségnek csak a Thököly-felkelés[94] (1679-1681) vetett véget. Buda felszabadítása (1686) és a pozsonyi diéta (1687/8) után azonban az udvar újra a rendeleti kormányzás és az abszolutizmus felé mozdult el, a magyar alkotmányos rendet (köztük az igazságszolgáltatás rendszerét is) semmibe vette,[95] az újabb törvénytelen abszolutista kísérletnek a Rákóczy-szabadságharcot lezáró szatmári békesség[96] (1711) vetett véget.[97] A 17. század végén az oszmánok kiűzése után a Habsburgok, a magyarság és a magyar rendiség megosztása, gyengítése érdekében Erdélyt nem csatolták vissza Magyarországhoz[98]

(Diploma Leopoldinum, 1691). Bár az országgyűlésen (1741) rögzítették, hogy Erdély a Magyar Királyság Szent Koronájához tartozik,[99] azt mégis külön fejedelemségként - a 18. század második felétől (1765) nagyfejedelemségként - egészen 1848-ig külön kormányozták a Habsburgok - mint Magyarország királyai -, az újraegyesítést csak az áprilisi törvények mondták ki.[100]

A horvát-, szlavón-, dalmát báni méltóság a középkori kormányzatban is fontos helyet foglalt el,[101] az oszmánokkal szembeni küzdelem és védelem tekintetében azonban a 15. századra kiemelt fontosságúvá vált. A Hunyadi- és Jagelló-korszakban a három méltóságot - az erdélyi vajdai és a székelyispáni méltóság egyesítésének mintájára - össze is vonták a katonai szempontokat előtérbe helyezve.[102] Mohács után a báni hatalom jelentős sérelmet szenvedett az új (Habsburg) kormányzati szervek javára, a báni joghatóság helyreállítása érdekében az országgyűlés számos alkalommal[103] lépett fel, nem sok eredménnyel.[104] Az oszmánok kiűzése után sem állították helyre a báni joghatóságot, sőt a déli vármegyék helyébe katonai határőrvidéket alakított ki (1699, 1718) a bécsi udvar, zárójelbe téve az érintett (egykori) vármegyék joghatóságát. A területet közvetlenül az Udvari Haditanács alá rendelték, bár a diéta többször felemelte szavát a törvénysértés ellen,[105] az oszmán fenyegetettség miatt a katonai határőrvidéket csak a 19. század második felében számolták fel.

A Rákóczy-szabadságharcot lezáró szatmári békességet (1711) követően a békés építkezés időszaka következett Magyarországon, amelyet az alkotmányos rend (részbeni) helyreállítása mellett a központi kormányzati struktúra újra-rendezése[106] (Magyar Királyi Helytartótanács) és a (felső)bírósági reform (Magyar Királyi Curia, kerületi táblák) fémjelzett leginkább. A Mohács utáni két évszázad időszakának kaotikus állapotát felszámolandó már az 1712-1715. évi országgyűlésen megindult a folyamat,[107] de csak az 1722-1723. évi diétán sikerült keresztülvinni, és így létrehozták az állandóan működő, rögzített

- 918/919 -

hatáskörű felsőbíróságot, a Magyar Királyi Curiát.[108] A Curia a - már Mohács előtt kialakult -Királyi Táblát, illetve a 16-17. században kialakult Hétszemélyes Táblát foglalta magába, utóbbit a törvény 1723-ban nyolc fővel (két püspök, két báró, négy nemesi ülnök), 1741 -ben pedig újabb négy fővel (egy püspök, egy báró, két nemes) egészítette ki.[109] A Curia ügyterhe a 18. század végén jelentősen megnőtt, a szabad királyi városoktól a polgárok, a vármegyék törvényszékétől és a pallosjoggal rendelkező úriszékektől a jobbágyok súlyosabb büntetőügyeiben a Királyi Táblához lehetett fellebbezni.[110] Nem véletlen, hogy 1792-ben a törvény az igazságszolgáltatás gyorsítása érdekében már úgy rendelkezett, hogy "a hétszemélyes tábla ugyanazon törvénykezési szakokban üljön össze a perekben való biráskodás végett, mint a királyi tábla, kivéve a husvétutáni törvényszakot".[111] A 19. században a hatékonyság érdekében jelentős reformokat hoztak, míg a Curia felállítása után a horvát-dalmát-szlavón részeken a vármegyéktől - a középkori gyakorlatot folytatva -a báni székhez lehetett fellebbezni, onnan a Királyi Táblához, a Királyi Táblától pedig a Hétszemélyes Táblához lehetett felülvizsgálatért folyamodni.[112] A felülvizsgálatért 1807-től kezdve a Királyi Tábla megkerülésével közvetlenül a Hétszemélyes Táblához lehetett folyamodni mind a báni szék, mind pedig a tárnoki szék joghatósága alá tartozó városok esetében is.[113] A törvénykezési szüneteket is tovább csökkentik, korábban az országgyűlés ideje alatt nem folytattak ítélkezést, az 1811/12. évi diéta azonban már szokatlan módon elhúzódott, amit a reformkor - addig példátlan - rekordhosszú (1825/27., 1832/36. évi) országgyűlései követtek. Ezért a régi szabályt most (1830) eltörlik,[114] sőt később (1844) a már megszűnt ünnepnapok kapcsán is rendelkeznek, "a hétszemélyes Tábla ezentúl a husvétutáni törvényszakban is összeülni és biráskodni fog. Azon decretalis napokon, mellyek már ünnepek lenni megszüntek, eddig tartatni szokott törvénykezési szünet jövőre az ország minden biróságaira nézve eltöröltetik, s ezeken is itéletek kihirdettethetnek és végrehajtathatnak".[115]

A Curia elnöke a nádor volt, azonban részben annak egyéb (politikai, közigazgatási stb.) elfoglaltsága miatt, részben pedig azért, mert a 18. században többször évtized(ek)ig (1732 és 1741, majd 1765 és 1790 között)[116] betöltetlen volt a nádori szék, volt, hogy a (papíron) másodelnök országbíró - amely hivatal az 1848 előtti időszakot tekintve mindig be volt töltve - vezetése alatt folytatta igazságszolgáltatási tevékenységét. Az országgyűlések mellett a 18. század elején kialakuló kerületi ülések[117] mintájára a bírósági reform keretében (1723) intézményes keretek közé terelték az ítélőmesterek 15. század óta gyakorlatban lévő vidéki ítélkezését, és formálisan is megalakították a kerületi táblákat,[118] így tehermentesítendő a felsőbíróságot. A Curia joghatósága nem terjedt ki az egész országra, sem a (déli) katonai határőrvidékre, sem pedig Erdélyre, utóbbit a Habsburgok Magyarországtól különálló fejedelemségként tartottak meg, amint azt fentebb már említettem.

A magyar bíróságok középkor végére kialakult és évszázadokig működő rendszerébe elsőként a bitorló II. József császár avatkozott bele úgy, hogy azt teljességgel felforgatta, a Novus Ordo (1785) értelmében eltörölte az összes rendi jellegű bíróságot.[119] (Korábban a 16-17. században a bécsi udvar nem számolta fel a magyar felsőbíróságokat, azok működése azonban jelentős fennakadásokat mutatott) A törvénytelen józsefi önkényuralom időszakát követően az 1790/91. évi diétán helyreállították a törvényes régi bírósági struktúrát, amely a polgári átalakulásig meg is őrizte alkotmányos működését. A Curiát 1790-ben Budáról átköltöztették Pestre, amely ezután véglegesen ott is maradt.[120] Habsburg Ferenc király (1792-1835) a napóleoni háborúk során az 1808-as pozsonyi országgyűlésen elmondott beszédében kiemelte, hogy mennyire fontos a magyar alkotmányos rend fenntartása: "Magyarok! Minden népek és egész Európa szemei rátok figyelnek. Ti alkotmányotokban látjátok minden dicsőségteket és boldogságtokat, én meg nem kevésbé dicsekszem, hogy királyotok vagyok. Legyetek továbbra is magyarok és hogy mentől tovább örvendhessetek e nemes névnek és nemzeti erényeiteknek, fordítsátok minden gondotokat arra, hogy hazátok boldogságát örökre biztosítsátok".[121]

A "világjobbító" politikájáról ismert I. Napóleon francia császár 1809-ben Schönbrunnból egy kiáltványt intézett a magyarsághoz, amellyel a Habsburgoktól való elszakadást akarta kiprovokálni, de az alkotmányos berendezkedést illetően meglepő kitételt tett: "Magyarok! Eljött a szempillantás, melylyben viszszanyerhetitek régi függetlenségteket. Fogadgyátok el a békességet, mellyet ajánlok: maradgyon-fenn Hazátoknak

- 919/920 -

Constitutiója, akár azon állapottyában, a mint eddig vala, akár pedig azon változtatásokkal, amellyeket abban Ti magatok tellyes tetszésetek, s kényetek szerént, az időknek mostani környülállásaihoz képest jóknak, s saját polgártársaitok hasznára nézve talán szükségesnek ítélni fogtok. [...] Gyülekezzetek azért öszve Rákos mezejére, régi Őseitek szokása szerént, tartsatok ott igazi Nemzeti Gyűlést, és adjátok tudtomra végzésiteket".[122]

A napóleoni háborúk után ugyan a király egy évtizedig (1812-1825) sem hívta össze az országgyűlést - a történetírás ezen időszakot nevezi ferenci vagy kabineti abszolutizmusnak -, és a vármegyei bíróságok működésébe is belenyúlt azáltal, hogy főispánokat császári adminisztrátorokra cserélték le, de az 1825. évi diétán az alkotmányosság helyreállítása során a törvénykönyvben megerősítette, hogy: "Ő szent felsége teljesen meggyőződvén a felől, hogy a király és az ország boldogsága a törvények pontos tiszteletben tartásán és sértetlenségén nyugszik, és hogy ha akár a királynak, akár az ország karainak jogaiból valami elvétetik, a törvényeknek és az ország törvényes rendszerének századok gyakorlata által megszilárditott szerkezete romba dől, kegyesen kijelenteni méltóztatott, hogy az országnak a fölavatási esküvel megerősitett alkotmányát minden időben védelmezni és föntartani kiváló gondjai közé sorozza".[123]

A kabineti abszolutizmust követő reformkor (18251848) politikai törekvései lényegében előkészítették a polgári átalakulást, kulcsfontosságú állomásnak bizonyult a váltójog és a váltó-törvényszékek felállítása.[124] A polgári jogrendszer kiépítése részben az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, részben az önkényuralom időszaka (Ideiglenes Törvénykezési Szabályok, 1861 stb.), nagyrészt azonban a kiegyezést (1867) követő évtizedek során történt meg, amely elhozta az egységes jogrendszert is, ekkor nyílt lehetőség arra, hogy a bírósági rendszert és a bírák jogállását egységesen lehessen rendezni.

II.4. A vidéki bíráskodás

Az ítélkezési tevékenység döntő része a középkorban, de a kora újkorra is igaz ez, vidéken zajlott, a városokban, a falvakban, az úriszéken, a tisztiszéken, de főként a vármegyékben. A városi bíráskodás a rendi kor döntő részében személyileg és intézményileg nem különült el a magisztrátustól, azaz a bíró vezette városi tanácstól. A nádori közgyűlésekből kialakuló vármegyei közgyűlés/törvényszék is átfedést mutat úgy személyileg mint intézményileg, az elkülönülésre csak a 17. században került sor, de a közigazgatás és a bíráskodás (személyi) elválasztására majd csak a polgári időszakban, a 19. század utolsó harmadában kerül sor.[125] A vármegyei tisztikarra -és egyben bírói karra - vonatkozóan sokkal részletesebb szabályozást találunk, mint a kuriális bíróságok tekintetében. A falusi önkormányzat és falusi bíráskodás kapcsán a törvényekben nem igazán találunk rendelkezést, azokról Werbőczy is csak szűkszavúan szól a Tripartitum harmadik részében.

II.4.1. A nemesi vármegye

A Szent István király által kialakított királyi vármegyék a 13. század folyamán jelentősen átalakultak, a 13-14. század fordulóján az egész országban létrejöttek a nemesi vármegyék, amelyek autonómiájuk végleges formáját csak a 15-16. század fordulóján érték el, hogy aztán a polgári átalakulásig az alkotmányos berendezkedés védőbástyái lehessenek. Az Aranybulla még úgy fogalmazott, hogy a "megyei várispánok egyáltalában senkit ne itéljenek, hanem csak a magok vára népét".[126] A 11-12. században a vármegyében az ispán a királyi várnépek felett ítélkezett két királybíró (billogosok) társaságában,[127] vidéki gyűlésekről (congregationes particulares, provinciales) azonban már Szent László és Könyves Kálmán dekrétumai is beszélnek.[128] A vármegye közönségének 13. században megjelenő ítélkezési igénye és megszerzett jogosítványa - első forrását a kehidai oklevélhez (1232) kötjük; "királyi felségünktől alázatosan kértük, adna nékünk szabadságot, hogy ítélkezhessünk"[129] - mentén fejlődött ki később a nemesi vármegye önkormányzata.[130] "A midőn a megye megszűnt királyi közigazgatási kerület lenni, s a nemesek közönségévé vált, t. i. a XIII. századtól kezdve, a megyében fejlődő autonóm bírói szervezetben új alakban ismét megjelennek a választott bírák, és így a királyi bíróságok mellett külön bírói szervezet keletkezik, mely hatalmának forrását nem a királyban bírja. Mindazonáltal minden bírói hatalom forrása ezentúl is a szent korona, illetőleg annak birtokosa, a király marad, mert a fellebbviteli bíróságok továbbra is a királyi bíróságok voltak".[131] Az önkormányzatiság ezen - kifejezetten sajátos magyar - változata egészen a kora rendiségtől a polgári átalakulásig a magyar alkotmányos berendezkedés része maradt. A vármegyei hatóságot a 13-14. század fordulójától legtöbb esetben a főispán mellett az alispán és a választott szolgabírák teszik ki, a király, a nádor, az országbíró, (esetleg az országnagyok)[132] leginkább nekik írják a mandátumaikat, azaz valamely eljárási

- 920/921 -

cselekmény elvégzését, attól való eltiltást. Zsigmond király utolsó dekrétuma a nemesség részvételét a vármegye gyűlésén pénzbüntetés terhe alatt követeli meg,[133] ami ugyancsak a nemesi vármegyék (önkormányzatának/közösségének) erősödését segítette, ennek következtében jön használatba a hatósági okleveleken az alispán és szolgabírák megnevezés mellett a "vármegye közössége" formula, amely már az 1450-es években is előfordult; "universitas nobilium comitatus Zathmariensis",[134] "nos universitas nobilium comitatus de Zabolch".[135] A vármegyei nemesi közönség jelentőségének emelkedését a II. Ulászló-kori vármegyei hatósági források már egyértelműen alátámasztják, az 1491-ben kelt ugocsai hatósági oklevélen a "fideles universitas nobilium comitatus de Wgocha" ,[136] 1495-ben kelt beregin az "universitas nobilium comitatus de Bereg" fordulat olvasható.[137] Az universalis congregatiók természetesen a vagyoni viszonyra való tekintet nélkül az egész vármegyei nemességet magukban foglalták.[138] A főispánok, alispánok és szolgabírák pecséthasználatát már Zsigmond király utolsó dekrétuma[139] (1435) említi, de az autonómia erőteljesebb kifejezésére a Jagelló-korban terjed el a vármegyei címer- és pecséthasználat; egy 1498-ban kelt Szatmár vármegyei oklevél kifejezetten említi is azt, mint a vármegye saját használatú pecsétjét, amellyel az okleveleket megerősítik.[140] A pecséthasználat elterjedése mentén az országos gyakorlat alapján a 16. század derekán már törvény kötelezi a vármegyéket, hogy mindenki mástól jól megkülönböztethető, saját pecsétet használjanak.[141] Az örökletes főispánságok elterjedésével párhuzamban - annak ellenére, hogy korábban a vármegyék hevesen tiltakoztak a tisztség örökletessé tétele ellen a diétákon - a vármegyei nemesség és a főispáni méltóságot örökösen viselő család között a Habsburg-korban több esetben látványosan harmonikus viszony alakult ki. "A főispánság örökös volta végre oly szorosra fűzte a viszonyt a megye és a főispáni család között, hogy emennek czímere igen gyakran majd egészben, majd csak részben a megyéé is lett. Pozsony és Varasdmegyék czímerei egészen azonosak a Pálffy és Erdődy grófi családok czímereivel, mely utóbbinak használata Varasdmegyének 1763-ban újból biztosíttatott. Sopronmegye 1693-ban királyi engedélyt nyert, hogy azon pajzsra, melyet a czímerében jelentkező vitézi alak tart, az Esterházyak berezegi czimerét vésethesse és Liptó s Trencsénmegyék is felvették czímerökbe az Illésházyak teljes czimerét".[142]

A közhatalom részéről elsősorban a főispán volt hivatott biztosítani a vármegyei nemesség birtok- és egyéb jogainak védelmét, amelybe az igazságszolgáltatáshoz való jog védelme is beletartozott; Szapolyai Imre főkincstartó 1462-ben levélben hívja fel erre a közjogi kötelezettségükre a szatmári főispánt.[143] A főispánok mellett természetesen az alispán(ok) és a szolgabírák is ellátták ezt a kötelességet, nem egyszer külön királyi utasításra[144] (commissio domini regis), sőt volt, hogy az egész vármegye közönségét hívták fel a jogosultak védelmére.[145] Szapolyai István nádor 1495-ben Turóc vármegyét szólítja fel, hogy a két megyebeli nemes közötti ellentétet tűzzék napirendre és rendezzék el.[146] 1499-ben II. Ulászló - az eljárás elhúzódásáról az egyik peres féltől értesülve - szólítja fel Szatmár vármegyét, hogy ne halogassák tovább az ítélethozatalt, mert az igazság senkitől sem tagadható meg.[147] Érdemes kiemelni, hogy a törvényszékre menőket, ott megjelenőket, onnan távozókat ért bántalmazás hűtlenséget (!) vont maga után.[148]

Amint arra fentebb utaltam, Magyarországon a bírói hatalom származtatott hatalom úgy a kuriális, mint a vármegyék esetében is, látványosan megjelenik ez az ítéletek végrehajtásánál, ami a korai időszakban (11-12. század) még a poroszló, majd a 13. századtól[149] (1231) a hiteleshely képviselője, a 15. század végétől fogva pedig már a vármegye tisztikara közreműködése mellett zajlik.[150] A vármegyei autonómia megerősödésének, illetve az ügyteher számottevő növekedésének

következménye, hogy Habsburg V. László király (1440-1457) dekrétuma (1454) felhatalmazza a vármegyét arra, hogy saját hatáskörben (azaz külön királyi, nagybírói mandátum nélkül is) ítélhessen,[151] amit a Jagelló-korban megerősítenek.[152] A végrehajtásnál a tisztikar a vármegyék felhatalmazása nélkül - hivatalvesztés terhe mellett (!) - azonban nem járhatott el.[153] A vármegyék gyakorlatában ez világosan vissza is köszön; Szabolcs vármegye[154] statútuma (1593) egyértelműen a tisztikar közreműködéséről beszél

- 921/922 -

csak, a végrehajtás a pernyertes felet illette/terhelte. Máramaros vármegye[155] statútuma (1630) a törvénnyel összhangban fogalmazza, hogy "se viceispán, se szolgabirák vármegye exmissionalisa nélkül, semmi executióra ki ne menjenek sub amissione officii", amely praxis egészen a 19. század elejéig megmarad, akkor azonban az eljárás egyszerűsítése érdekében ezt a felhatalmazási kikötést eltörlik.[156]

II.4.2. A vármegye tisztikara, a vármegyei törvényszék bírái

A történettudomány az elmúlt években kulcsfontosságú középkori alapkutatások eredményeit adta közre - bár még nem teljes az adattár -, a Mohács előtti egyházi és világi archontológia jó része már rendelkezésre áll, köztük a középkori vármegyékre vonatkozó adatok is.[157] Mivel a vármegyék tisztikarára vonatkozó törvényi szabályozás a Mohács előtti időszakból a legmeghatározóbb, így itt van leginkább értelme a szabályozás és a gyakorlat összevetésének. A 1619. századi egyházi és világi archontológiai kutatások még javában folynak, bár már több vármegye közgyűlési jegyzőkönyvének forráskiadása,[158] illetve a korszak meghatározó családjainak levéltárával kapcsolatos adattárak rendelkezésünkre állnak.[159]

A vármegye élén álló (fő)ispánt (supremus comes)[160] jó ideig tetszése szerint - nyilván a királyi tanáccsal egyeztetve, véleményét kikérve/meghallgatva - nevezte ki a király. A főispánok a vármegyék előkelőbb, tekintélyesebb nemesi (bárói) családjaiból kerültek ki,[161] aminek részben az volt az oka, hogy személyükben a királyt képviselték a vármegyében, részben pedig ők bírtak olyan tekintéllyel, hogy a királyi akaratnak, a törvényeknek érvényt tudjanak szerezni. Hunyadi Mátyás Decretum Maiusa kötötte elsőként a királyi tanács hozzájárulásához a főispán kinevezését,[162] ez azonban a Mohács utáni időben a királyi tanács megszűnésével elveszett, és a Habsburgok újfent szabadon - de a valóságban a régi királyi tanács helyébe lépő magyar tanáccsal (Consilium Hungaricum) egyeztetve - nevezték ki a főispánokat.

A középkori forrásokból megállapítható, hogy a főispán helyetteseként szolgáló alispán (vicecomes) eredetileg rendre a főispán familiárisai közül került ki.[163] A 14-15. századra a főispánok számos közjogi feladatukat - köztük az ítélkezést is -átengedték helyetteseiknek, mivel más vármegyéikben tartózkodtak, vagy egyéb viselt országos tisztségük miatt voltak távol. "A megyésispán, ha nem maga tartotta székét, eleinte a várispánként őt a királyi várban (várszervezetben) helyettesítő udvarbírót (comes curialis), utóbb familiáris lekötelezettjét rendelte ki helyettesének, albírójának (vices gerens, vicejudex, vicejudex comitis). A familiáris lekötelezett helyettesek között az ispán várnagya, valamint birtokait kezelő tisztjei tűnnek fel. Az alispán tisztét egyszerre 2-3, sőt 3-4 familiáris is betölthette".[164] Sok esetben éppen a familiáris alispánságából lehet tudni, hogy ura mikor kaphatta meg a méltóságot, mint ahogyan a történetírás Corvin János herceg baranyai, Guthy

- 922/923 -

Országh Mihály nádor barsi, Szapolyai Imre gömöri, vagy Dengelegi Pongrác János középszolnoki, Ernuszt Zsigmond tolnai familiárisainak szerepléséből következtet vissza uraik hivatali idejének kezdetére az adott vármegyében.[165] "Minthogy az alispánt a tisztán magánjogi természetű familiárisi szerződés fűzte csak a főispánhoz, a közhatalom birtokosához, s ennek alapján végzett közjogi jellegű funkciókat, kétségtelenül korán megnyilvánult a vármegye közönségének az a törekvése, hogy a főispán helyettese is, - aki tulajdonkép a vármegye legfontosabb ügyeit intézte - széke elfoglalásakor a vármegye színe előtt tegyen esküt".[166] A 15-16. század fordulóján az alispán a vármegye által választott tisztségviselő lett.

A 13. század óta a vármegyéknél a főispánok mellett a választott szolgabírákat (iudex nobilium) találjuk.[167] Szatmár vármegyében még az 1280-as években a kiküldött (király)bírákkal, 1299-től már bizonyíthatóan a szolgabírákkal,[168] Szabolcs vármegyében már az 1280-as években szolgabírákkal együtt ítélkeztek a főispánok.[169] Az 1290-es években Ugocsa vármegyében a főispán még a kiküldött (király)bírákkal "Nos Ladislaus comes de Vgacha et quatuor iudices in provincia eadem deputati",[170] 1299 után már kizárólag a négy szolgabíróval[171] ítélkezett, ahogyan Bereg[172] vagy Győr ("Nos magister Symon comes Iauriensis et quatuor iudices nobilium eiusdem comitatus") és Tolna vármegyében is.[173] Az ország különböző részeiből származó források alapján bizonyítható, hogy a 14. század elejére országszerte elterjedt gyakorlattá vált III. András törvénykönyve, miszerint "az ispán négy választott nemes nélkül ne merjen ítéletet hozni vagy bíráskodni".[174] A módosabb nemesek ugyan kiváltságokat kaptak a királyoktól, amely mentesítette őket a vármegye joghatósága alól; Hunyadi János kormányzó 1447-ben eltiltja Szabolcs vármegyét egy nemes - egy a közte és egykori familiárisa között a megyegyűlésen kitört viszály kapcsán való -megbüntetésétől, és felkéri az ügyet az ő bírósága elé.[175] Hunyadi Mátyás maga is adományozott ilyen privilégiumokat,[176] azonban később az örökös grófokra vonatkozók kivételével eltörölte e kiváltságokat, elősegítve ezzel a vármegye autonómiájának szélesítését.[177] Mátyás halála után a bárók megerősödését adja vissza, hogy az 1492. évi országgyűlésen elérték, hogy újra mentesek legyenek a vármegye joghatósága alól, a három évvel későbbi országgyűlésen azonban a köznemesség felülkerekedését tükrözi az a tény, hogy ismét a vármegye joghatósága alá kényszerítették a bárókat, ahová nemes és nem nemes is perbe hívhatta őket.[178] Az uralkodók ennek ellenére később is adományoztak ilyen kiváltságokat, 1495-ben II. Ulászló király terebesi Perényi Gábort mentesíti a vármegye joghatósága alól.[179] Később minden, ez irányú privilégium eltörlésének, és valamennyi nemes vármegyei joghatósága alá kényszerítése óhajának is hangot adtak a rendek,[180] ami mind a vármegye hatalmának bővítését célozta.

A szolgabírák (iudex nobilium) a vármegye első választott tisztviselői, a vármegye tisztikarának többi tagja (a főispán kivételével) a későbbi évszázadokban követi csak őket. Ők foganatosították többnyire a nagybírák (nádor, országbíró stb.) által elrendelt eljárási cselekményeket, közreműködtek az adószedésben, felügyeletet gyakoroltak az úriszék működése felett, ítélkeztek.[181] A jogélet 14. századi fellendülése és a hatósági (bírósági) teendők mennyiségének növekedése szükségessé tette a megyei ember (homo noster) tisztségének életre hívását, bár nem minden vármegyében alkalmaztak ilyet, de ahol igen, ott bírótársakként is a szolgabírák segítségére voltak.[182] A 14. század közepéig többségében várjobbágyok közül kerültek ki, utána a kisebb birtokos nemesség köréből, befolyásos atyafisággal rendelkező családok tagjaiból. Hatáskörükbe tartozott a tanúkihallgatás, helyszíni szemle lefolytatása, peres felek eskütétele és a vármegyénél kezdeményezett idézés kibocsátása.[183] Az esküdtek (iurati assessores) a 15. század végéig nem tartoztak a vármegye állandó tisztviselői közé, csupán a nádori közgyűlések idejére megválasztott

- 923/924 -

személyek voltak, akik a nádor mellett a közgyűlésen bírótársakként vettek részt.[184] Anjou Károly (1308-1342) Tolna megyének írott levelében (1319) a szolgabírákat és a nyolc esküdtet szólítja fel az eljárás lefolytatására.[185] Az okleveles forrásokból arra a következtetésre juthatunk, hogy a Luxemburgi Zsigmond utáni polgárháborús és zavaros időkben elszaporodott hatalmaskodási és birtokfoglalási ügyek növekvő terheit nem tudták kellően koordinálni a vármegyék. A 15. század derekán négy esküdt választását rendelték el minden vármegye számára, az 1444-ben kelt hatósági oklevelek tanúsága szerint már viselték a hivatalt, azonban azt követően újra csak ad hoc jelleggel fordulnak elő a korabeli dokumentumokban.[186] "Néhány intenzívebb periódust követően a 15. század elejétől a köztörvényszékek mindinkább esetlegessé váltak, részint annak is betudhatóan, hogy a 15. század második évtizedében, átvéve a megyei közgyűlések szerepét, szokásossá váltak az ún. kikiáltott gyűlések (proclamatae congregationes), amiknek hatalmaskodási, elsősorban birtokfoglalási ügyekben a megye lakosságának összehívásával az volt a céljuk, hogy kivizsgálják, helyesebben megállapítsák a jogellenes magatartás tényét az eljáró kúriai bíróság előtt folyó perben. A 15. század második felétől a megyék már megváltással törekedtek szabadulni a nádori közgyűléstől, amelyet végül Hunyadi Mátyás 1486. évi dekrétuma számolt fel".[187]

II.4.3. Az úriszék

Az úriszék (sedes dominalis) mint a nemesi birtokkal járó közjogi jogosítvány és kötelezettség már a késő Árpád-korban kialakult,[188] de azt csak Anjou Lajos 91342-1382) foglalja (1351) törvénykönyvbe.[189] Az úriszéken a földbirtokos (nemes) a környékbeli nemesek, saját familiárisai, esetleg jobbágyülnökei, és a vármegyei hiteles tanúbizonyság (szolgabíró, esküdt ülnök) társaságában folytatott törvénykezést.[190] A jobbágyok felett polgári ügyekben ítélt az úriszék, büntetőügyek tekintetében csak az ún. magánbűncselekmények esetében járhatott el, közbűncselekményeket nem ítélhetett, utóbbiakat a vármegyei törvényszék volt jogosult elbírálni. (HK III. 32.) A földesúr köteles volt jobbágyának igazságot szolgáltatni, ezt már Zsigmond király törvénykönyve (1405) kimondta,[191] és innen vette át Werbőczy is. (HK III. 25. 3. §) Ha jogellenesen nem teljesítette e közjogi kötelezettségét, akkor a vármegye folytathatta le az eljárást; a "földesúr akármely jobbágyai, parasztjai és nem nemes cselédei részéről egyszerű megkeresésre és panasztételre legott minden panaszos is megsértett vagy kárvallott embernek azonnal tartozik törvényt és igazságot tenni és szolgáltatni". (HK III. 26.)[192] Ha a földbirtokos megkapta a pallosjogot, akkor az ún. közbűncselekmények tekintetében is igazságszolgáltatási jogosultsággal (és kötelezettséggel) bírt jobbágyai, illetve a birtokán bármely nem nemes által elkövetett közbűncselekmény felett, ekkor a vármegyéhez nem lehetett fellebbezni.[193] Az úriszék felett a vármegye felügyeleti jogot gyakorolt, az úriszék eljárásában a vármegye részéről két hiteles bizonyságnak (testimonium legale) kellett jelen lennie, akiknek jelentést kellett tenniük a vármegyének az úriszék eljárásáról.[194] 1512-ben Batthyány Boldizsár horvát vicebán és zágrábi (fő)ispán tanúsítja, hogy Frangepán Mátyás úriszékén a saját jobbágyai dolgában nem szolgáltatott igazságot a felperesnek.[195] 1522-ben kelt oklevél tanúsága szerint Tolna vármegyében a szolgabíró úriszéki eljárásról a vármegyének írott jelentése alapján az ügyet áttették a vármegye elé, mert a földesúr részéről az igazság kiszolgálása nem történt meg.[196] 1505-ből ismerünk egy Tolna vármegyei jogesetet, amelyben az alperes jobbágyfamiliárisai (iobbagio et familiares) a törvényesen eljáró, adót szedő alispánokat és kíséretüket megverték, és mivel az ország régi szokása ("iuxta regni consuetudinem") szerint a földesúr nem szolgáltatott igazságot - nem ítélkezett úriszékén a jobbágyfamiliárisai felett -, a vármegye közönsége (universitas comitatus) tette azt meg.[197] Az úriszékek eljárásával behatóan foglalkozott a korábbi történetírás.[198]

- 924/925 -

A vármegye egyben fellebbviteli fóruma is volt az úriszéknek, hiszen a jobbágy az úriszéktől a vármegyéhez fellebbezhetett. (HK III. 25. 5. §) A nemesség sok esetben a költséges - vadászattal, vendéglátással, mulatsággal stb. egybekötött - úriszéket átengedte tisztjének (udvarispán) vagy a falusi bírónak. A falusi bírótól az úriszékhez (tisztiszékhez) lehetett fellebbezni; a püspök joghatósága alatt álló Eger - lévén püspöki (mező)város[199] - Oláh Miklóstól jóváhagyott (1552), később pedig Verancsics Antaltól megerősített (1560) statútuma szerint: "ha a város vagy az egri völgy falujának birói széke előtt intézett ügygyel valaki nincs megelégedve, felebbezhet a vár gondnokának uri székéhez; ha ennek eljárásával sincs megelégedve, a főtisztelendő püspök ur tulajdon vagy helytartójának személyéhez felebbezhet, honnan tovább nincs appellata".[200]

A falusi bírák jogállásáról a középkorban és a kora újkorban nem találunk törvényi rendelkezést, azt leginkább a helyi szokás, a földesúr és a falu közötti szerződés határozta meg, töltötte ki tartalommal. Az újkorban a vármegyék gyakorlatában egyre inkább statútumok rendeztek el (nyilván a gyakrabban) felmerülő kérdéseket; Abaúj vármegyében[201] (1612) azt, hogy ha a falusiak nem tudnak bírót választani, akkor azt a szolgabíró és egy esküdt jelölheti ki, Borsod vármegyében[202] (16 1 3) az úriszéken megítélt bírság megoszlásának kérdését, Komárom vármegyében[203] (1646) azt, hogy a nemesnek nem kellett elvállalnia a falusi bíróságot, ha nem akarta. A 18. század második felében - a törvények hiányában/hézagaiban - rendeleti úton erősen beavatkozott a földesúr-jobbágy viszonyba, II. József törvénytelenül eltörölte még az úriszéket is, amit utána az 1790/91. évi diétán visszaállítottak.[204] A reformkorban már az országgyűlés részletesen foglalkozott a falu önkormányzatával - nyilván a régi szokást beépítve úgy szabályozta a törvény, hogy a földesúr három jelöltje közül választhatták a falusi bírót, a falusi esküdtek személyére azonban még jelölési joga sem volt a földesúrnak[205] -, és az úriszéki joghatósággal is,[206] utóbbit a polgári átalakulás (1848) során megszüntették.[207]

Záró gondolatok

A kuriális bíróságok a középkorban ugyan csak időszakosan (kisebb és nagyobb oktávák) működtek, de már a középkor végén megjelenik az igény a folyamatos, zavartalan működésre (1514). A Mohács utáni két évszázadban a kuriális bíróságok működése jelentős fennakadásokat mutatott, majd csak az ország felszabadítását követő békés építkezés és újjászületés évszázadában sikerült megteremteni az állandóan működő, rögzített hatáskörű felsőbíróságot, a Magyar Királyi Curiát (1723) amelynek idén ünnepeljük a 300. évfordulóját, bár valójában annak előzményei - a már Szent László dekrétumaiban és az 1222-es Aranybullában is emlegetett "curia" - egészen Szent István koráig, a keresztény államalapításig nyúlik vissza.

- 925/926 -

A magyar bírósági rendszer (részleges ábra)

- 926/927 -

- 927/928 -

Felhasznált irodalom

Monográfiák, tanulmányok

[1] A Thököly-felkelés és kora (szerk.: Benczédi László), Akadémiai Kiadó, Budapest,1983.

[2] Bató Szilvia: A Helytartótanács bírósági igazgatási tevékenysége a 18-19. század fordulóján, Acta Universitatis Szegediensis: forum: acta juridica et politica 1, 2011, 55-88.

[3] Béli Gábor: A nemesek négy bírója - A szolgabírók működésének első korszaka (1268-1351), Dialóg Campus, Pécs, 2008.

[4] Béli Gábor: A vármegyei nemesi bíráskodás szervezete 1723-ig, Jogtörténeti Szemle 2017/1-2, 21-31.

[5] Bónis György: A bírósági szervezet megújítása III. Károly korában (Systematica Comissio), Sárkány Nyomda, Budapest, 1935.

[6] Bónis György: A személynök és bírótársai a Jagellók korában, Századok 1969/1, 5-29.

[7] Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, Budapest, 1948.

[8] Bónis György-Degré Alajos-Varga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története, Zalaegerszeg, 1996.

[9] Boreczky Elemér: A királyi tárnokmester hivatala 1405-ig, Országos, Központi Községi Nyomda Részv.-társ., Budapest, 1904.

[10] C. Tóth Norbert: A Magyar Királyság nádora. A nádori és a helytartói intézmény története (1342-1562), MTA-BTK TTI, Budapest, 2020.

[11] Dobszay Tamás: A rendi országgyűlés utolsó évtizedei (1790-1848), Országgyűlés Hivatala, Budapest, 2019.

[12] Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI-XVII. században, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1954.

[13] Ember Győző: A M. Kir. Helytartótanács ügyintézésének története 1724-1848, M. Kir. Országos Levéltár, Budapest, 1940.

[14] Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig, Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1, Budapest, 1946.

[15] Ereky István: Tanulmányok a vármegyei önkormányzat köréből, Grill, Budapest, 1908.

[16] Fedeles Tamás: A király és a lázadó herceg - Az Újlaki Lőrinc és szövetségesei elleni királyi hadjárat (1494-1495), Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2012.

[17] Ferdinandy Gejza: A királyi hatalom és méltóság Magyarországon, Kilián Frigyes M. K. Egyetemi Könyvárus kiadása, Budapest, 1895.

[18] Ferdinandy Gejza: A koronázás és közjogi jelentősége, Athenaeum, 1893/3, 212-234.

[19] Fraknói Vilmos: A Habsburg-ház első érintkezési Magyarországgal (1269-1274), In: Értekezések a Történeti Tudományok köréből (szerk.: Fejérpataky László), 24. kötet, MTA, Budapest, 1918.

[20] Fraknói Vilmos: Werbőczi István életrajza, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1899.

[21] Frankl Vilmos: A nádori és országbírói hivatal eredete és hatáskörének története és kifejlődése, Pfeifer Ferdinánd, Pest, 1863.

[22] Gerics József: A magyar királyi kuriai biráskodás és központi igazgatás Anjou-kori történetéhez, Jogtörténeti Tanulmányok I., Budapest, 1966.

[23] H. Németh István: Az archontológia és a várostörténet. Karrierek és hatalmi csoportok a városokban (XVI-XVII. század), Fons, 2004/2, 197-218.

[24] Hajnik Imre: A királyi bíróság személyes jelenléte és ennek helytartója a vegyesházakbeli királyok korszakában, MTA, Budapest, 1892.

[25] Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Arpád- és a vegyes házbeli királyok alatt, MTA, Budapest, 1899.

[26] Hajnik Imre: Az örökös főispánság a magyar alkotmánytörténetben, MTA, Budapest, 1888.

[27] Holub József: A főispán és alispán viszonyának jogi természete, In: Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik évfordulója ünnepére (szerk.: Szentpétery Imre), Budapest, 1917, 186-211.

[28] Istványi Géza: A generalis congregatio: első közlemény, Levéltári közlemények 17, 1939, 50-83.

[29] Istványi Géza: A generalis congregatio (Második és befejező közlemény), Levéltári Közlemények 18-19, 1940-1941, 179-207.

[30] Janits Iván: Az erdélyi vajdák igazságszolgáltató és oklevéladó működése 1526-ig, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1940.

[31] Kádas István: Az Abaúj megyei szolgabírói társadalom a Zsigmond-korban, Korall, 2014/57, 110-132.

[32] Kádas István: Megyei emberek az északkeletmagyarországi megyei oklevelekben, In: Micae Mediaevales IV. (szerk.: Gál JuditKádas István-Rózsa Márton-Tarján Eszter), ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest, 2015, 107-122.

[33] Kádas István: Sárvári László és az 1444. évi X. törvénycikk, In: Opuscula historica I. Történeti tanulmányok a XIV. és a XV. Eötvös Konferenciáról, (szerk.: Ternovácz Bálint), ELTE Eötvös József Kollégium, Budapest, 2015, 45-57.

[34] Kállay István: Meghívott bírák az úriszéken a XVIII-XIX. században, Jogtörténeti Szemle, 1990/3, 91-96.

[35] Kállay István: Úriszéki bíráskodás a XVIII-XIX. században, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985.

[36] Kállay István: Városi bíráskodás Magyarországon 1686-1848, Osiris Kiadó, Budapest, 1996.

[37] Károlyi Árpád: A Dobó-Balassa féle összeesküvés történetéhez (1569-72), Athenaeum, Budapest, 1879.

[38] Károlyi Árpád: A magyar alkotmány felfüggesztése 1673-ban, MTA, Budapest, 1883.

[39] Károlyi Árpád: Illésházy István hütlenségi pöre, MTA, Budapest, 1883.

[40] Kondor Márta: A királyi kúria bíróságaitól a kancelláriáig. A központi kormányzat és adminisztráció Zsigmond-kori történetéhez, Századok, 2008/2, 403-436.

[41] Kubinyi András: A magyar országgyűlések tárgyalási rendje (1445-1526), Jogtörténeti Szemle, 2006/2, 3-11.

- 928/929 -

[42] Kubinyi András: A magyarországi városok országrendiségének kérdéséhez (különös tekintettel az 1458-1526 közötti időre), Tanulmányok Budapest múltjából 21, Budapest, 1979, 7-48.

[43] Kubinyi András: Adatok a Mátyás-kori királyi kancellária és az 1464-es kancellári reform történetéhez, Publicationes Universitatis Miskolciensis Sectio Philosophica 9, 2004, 25-58.

[44] Kubinyi András: Középkori országgyűléseink és a városok: válasz Gerics József professzor tanulmányára, Századok, 2007/2, 471 -492.

[45] Kulcsár Krisztina: Idegenként a Hétszemélyes Tábla élén. Albert szász-tescheni herceg elnöksége (1766-1781), A Kúria és elnökei I. (szerk. Bódiné Beliznai Kinga), Bibliotheca Curiae, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2014.

[46] Laczlavik György: A központi bíráskodás szervezetének vázlata a Magyar Királyságban a 16. század első felében, Jogtörténeti Szemle, 2015/2, 16-19.

[47] Mályusz Elemér: Zsigmond király központosítási törekvései Magyarországon, Történelmi Szemle, 1960/2-3, 162-192.

[48] Miljan, Suzana: Zágráb vármegye nemességének viszonya a királyi és a báni hatalomhoz Zsigmond király korában (1387-1437), In: A horvát-magyar együttélés fordulópontjai (szerk.: Fodor Pár -Soksevits Dénes), MTA BTK TTI, Budapest, 2015, 137-145.

[49] Neumann Tibor: II. Ulászló király délvidéki utazásai (1494-1496), Bácsország, 2014, 49-56.

[50] Neumann Tibor: II. Ulászló koronázása és első rendeletei (Egy ismeretlen országgyűlésről és koronázási dekrétumról), Századok, 2008/2, 324-325.

[51] Neumann Tibor: Werbőczy István származása és pályakezdése, In: A magyar jog fejlődésének fél évezrede: Werbőczy és a Hármaskönyv 500 esztendő múltán (szerk.: Máthé Gábor), Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, Budapest, 2014, 31-53.

[52] Paczolay Péter: A király igazsága, In: A magyar jog fejlődésének fél évezrede: Werbőczy és a Hármaskönyv 500 esztendő múltán (szerk.: Máthé Gábor), Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, Budapest, 2014, 371-391.

[53] Pálffy Géza: A Magyar Királyság új fővárosa: Pozsony a XVI. században, Fons, 2013/1, 3-76.

[54] Pálffy Géza: A magyar országgyűlések helyszínei a 16-17. században. A szimbolikus politikai kommunikáció kora új történetéhez, In: Rendiség és parlamentarizmus Magyarországon a kezdetektől 1918-ig (szerk.: Dobszay Tamás et al.), Országgyűlés Hivatala, Budapest, 2013, 65-87.

[55] Pálffy Géza: Egy elbukott, mégis sikeres függetlenségi mozgalom - A Rákócziszabadságharcról hosszabb történelmi távlatban, In: Rákóczi Emlékkönyv, Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Budapest, 2021, 1429.

[56] Pálffy Géza: Várfeladók feletti ítélkezés a 16-17. századi Magyarországon: a magyar rendek hadügyi jogkörének kérdéséhez, Levéltári Közlemények, 1997/1-2, 199-221.

[57] Pálosfalvi Tamás: A bánok helye a királyság kormányzati struktúrájában. Királyi hatalom és területi különkormányzat 1435-1526, In: A horvát-magyar együttélés fordulópontjai (szerk.: Fodor Pár-Soksevits Dénes), MTA BTK TTI, Budapest, 2015, 146-153.

[58] Péter Ágnes: A Diploma Leopoldinum tartalmi módosulásai, Belvedere, 2005/5-6, 3-22.

[59] Porubszky József: Az egri megye főpásztorainak különös jogairól, kiváltságairól s különféle kitüntetéseiről, In: Emlékkönyv Kis-Apponyi Bartakovics Béla egri érsek aranymiséjének ünnepére, Eger, 1865, 173 -198.

[60] R. Várkonyi Ágnes: A Habsburgabszolutizmus a XVII. század második felében és Magyarország, Történelmi Szemle, 1965/1, 14-22.

[61] Rady, Martyn: Customary Law in Hungary. Courts, texts and the Tripartitum, Oxford University Press, Oxford, 2015.

[62] Rendi országgyűlés - polgári parlament. Érdekképviselet és törvényhozás Magyarországon a 15. századtól 1918-ig, (szerk.: Dobszay Tamás-H. Németh István-Pap József-Szijártó M. István) Magyar Nemzeti Levéltár - Eszterházy Károly Egyetem, Budapest-Eger, 2020.

[63] Rendi országgyűlések a Magyar Királyságban a 18. század elejéig (szerk.: Fazekas IstvánGebei Sándor-Pálosfalvi Tamás), Országgyűlés Hivatala, Budapest, 2020.

[64] Sára János: A Habsburgok és Magyarország 950-1918, Budapest, 2001. Athenaeum 2000 Kiadó.

[65] Szabó Dezső: A magyar országgyűlések története II. Lajos korában, Hornyánszky, Budapest, 1909.

[66] Szederkényi Nándor: Heves vármegye története II. (1526-1596), Érseki Lyceumi Könyvnyomda, Eger, 1890.

[67] Szentpétery Imre: A tárnoki ítélőszék kialakulása, Századok, 1934/pótfüzet, 510590.

[68] Szoika Kamill: A földesúri bíráskodás az Árpádkori Magyarországon, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1944.

[69] Szőcs Tibor: A nádori intézmény korai története 1000-1342, Kódex Könyvgyártó Kft., Budapest, 2014.

[70] Szőcs Tibor: Miből lett az országbíró? Az udvarispáni tisztségek kialakulása, Századok, 2017/5, 1063-1088.

[71] Timon Ákos: A Szent Korona elmélete és a koronázás, Stephaneum, Budapest, 1920.

[72] Timon Ákos: A Szent Korona és a koronázás közjogi jelentősége, Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata, Budapest, 1907.

[73] Tokay Lajos: Magyarország kormányzata a Jagelló-korban, Petőfi Nyomda, Békés, 1932.

[74] Tringli István: Két szokásjogi norma a közgyűlések működéséről, Történelmi Szemle, 1997/3-4, 387-400.

[75] Tringli István: Megyék a középkori Magyarországon, In: Honoris Causa: Tanulmányok Engel Pál tiszteletére (szerk.: Neumann Tibor-Rácz György), BudapestPiliscsaba, 2009.

- 929/930 -

[76] Váczy Péter: A magyar igazságszolgáltatás szervezete a XI-XII. században, Ludvig-Janovits Nyomda, Miskolc, 1930.

[77] Varga Csaba: Jogállamiság - viták közegében, Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2022.

[78] Varga Endre: Úriszék XVI-XVII. századi perszövegek, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958.

[79] Varga J. János: Államhatalmi és rendi kísérletek a közigazgatás és az igazságszolgáltatás reformjára a török kiűzésének időszakában. 1688-1723, In: A magyar államiság első ezer éve, PTE BTK-PTE ÁJK, Pécs, 2000, 147-159.

[80] Varga Szabolcs: Bán vagy alkirály? A horvát-szlavón báni hatalom változása a 16-17. században, In: A horvát-magyar együttélés fordulópontjai (szerk.: Fodor Pár-Soksevits Dénes), MTA BTK TTI, Budapest, 2015, 160-167.

[81] Varga Zs. András: Eszményből bálvány? - A joguralom dogmatikája, Századvég Kiadó, Budapest, 2015.

[82] Vinkler János: A magyar igazságszolgáltatási szervezet és polgári peres eljárás a mohácsi vésztől 1848-ig. I-II. kötet, Dunántúl Egyetemi Nyomdája, Pécs, 1927.

[83] Zlinszky János: Mit jelképez ma Werbőczy?, In: A Hármaskönyv 500. évfordulóján (szerk.: Csehi Zoltán-Szabó István-Schanda BalázsVarga Zs. András), Pázmány Press, Budapest, 2015, 13-19.

[84] Zsoldos Attila: A királyi hatalom és Szlavónia a 14. század első negyedében, In: A horvát-magyar együtt élés fordulópontjai (szerk.: Fodor Pár-Soksevits Dénes), MTA BTK TTI, Budapest, 2015, 126-136.

(Jog)források

[1] A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. I-V. kötet (szerk.: Kolosvári Sándor-Óvári Kelemen),Budapest, 18851904.

[2] Anonymus: Gesta Hungarorum (szerk.: Juhász, Ladislaus, ford. Pais Dezső), Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1932.

[3] Árpádkori új okmánytár (szerk.: Wenzel Gusztáv), Eggenberger, Budapest, 1873.

[4] Bakács István: A Károlyi család nemzetségi és fóti levéltára. Repertórium, Levéltári leltárak 33, Budapest, 1965.

[5] Bakács István: A Zichy család levéltára: Repertórium, Levéltári leltárak 22, Budapest, 1963.

[6] Bakács István: Az Esterházy család hercegi ágának levéltára, Levéltári leltárak 2, Budapest, 1956.

[7] Borosy András: Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlési iratainak regesztái. Igazságszolgáltatási iratok I. 1589-1660, Pest Megyei Levéltári Füzetek 27, Budapest, 1998.

[8] Borsa Iván: A Balassa család levéltára 1193-1526, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.

[9] C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatóságának oklevelei II. (1367-1526) (szerk.: C. Tóth Norbert), Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, BudapestNyíregyháza, 2002.

[10] C. Tóth Norbert: Ugocsa megye hatóságának oklevelei. 1290-1526, MTA, Budapest, 2006.

[11] Corpus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár (1000-1526) (szerk.: Márkus Dezső), Franklin Társulat, Budapest, 1899.

[12] Corpus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár (1526-1608) (szerk.: Márkus Dezső), Franklin Társulat, Budapest, 1899.

[13] Corpus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár (1608-1657) (szerk.: Márkus Dezső), Franklin Társulat, Budapest, 1900.

[14] Corpus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár (1657-1740) (szerk.: Márkus Dezső), Frankli Társulat, Budapest, 1900.

[15] Corpus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár (1740-1835) (szerk.: Márkus Dezső), Franklin Társulat, Budapest, 1901.

[16] Corpus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár (1836-1868) (szerk.: Márkus Dezső), Franklin Társulat, Budapest, 1896.

[17] Diarium comitiorum regni Hungariae, Posonii, 1808.

[18] Documenta ad historiam familiae Bátori de Ecsed spectancia I. Diplomata 1393-1540, (szerk.: C. Tóth Norbert) Jósa András Múzeum Kiadványai 67, Nyíregyháza, 2011.

[19] Fraknói Vilmos: Monumenta Hungariae Historica 3. Monumenta Comitialia Regni Hungariae 1. 1526-1536, Budapest, 1874.

[20] Gecsényi Lajos: Győr vármegye nemesi közgyűlési és törvénykezési jegyzőkönyveinek regesztái II. 1617-1626, Győr, 1995.

[21] Henzsel Ágota: Szatmár vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái 1629-1634, A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 10, Nyíregyháza, 1996.

[22] Kállay István: A Balassa család levéltára. Repertórium, Levéltári leltárak 55, Budapest, 1972.

[23] Maksay Ferenc: A Csáky család levéltára. Repertórium, Levéltári leltárak 29, Budapest, 1964.

[24] Mihályi János: Máramarosi diplomák a XIV. és XV. századból, Mayer és Berger Könyvnyomdája, Máramarossziget, 1900.

[25] Neumann Tibor: A Szapolyai család oklevéltára I. Levelek és oklevelek (1458-1526), MTA BTK TTI, Budapest, 2012.

[26] Neumann Tibor: Bereg megye hatóságának oklevelei 1299-1526, A Szabolcs-szatmárberegi Szemle Füzetei 3, Nyíregyháza, 2006.

[27] Pap Gáborné: A Forgách családi levéltár, Levéltári leltárak 69, Budapest, 1977.

[28] Piti Ferenc: Szabolcs megye hatóságának oklevelei I., A Jósa András Múzeum Kiadványai, Szeged-Nyíregyháza, 2004.

[29] Piti Ferenc-Neumann Tibor-C. Tóth Norbert: Szatmár megye hatóságának oklevelei (1284-1524), Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatósága. 2010.

[30] Szakály Ferenc: Am Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt (1314-1525), Wosinszky Mór Múzeum,Szekszárd, 1998.

- 930/931 -

[31] Thallóczy Lajos-Barabás Samu: A Blagay család oklevéltára, MTA, Budapest, 1897.

[32] Thallóczy Lajos-Barabás Samu: A Frangepán család oklevéltára II. (14541527), MTA, Budapest, 1913.

[33] The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary 1301-1457. Decreta Regni Medievalis Hungariae 1301-1457, (eds.: M. Bak, János-Engel, Pál-Ross Sweeney, James), Charles Schlacks jr., Salt Lake City, 1992.

[34] Tóth Péter: Borsod vármegye közgyűlési és törvényszéki jegyzőkönyvei I. 1569-1578, Borsodi Levéltári Füzetek 51, Miskolc, 2008.

[35] Tóth Péter: Vas vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái II. 1601-1620, 1631-1641, Vas megyei levéltári füzetek 5.

[36] Tringli István: A Perényi család levéltára 1222-1526, MOL-MTA TTI, Budapest, 2008.

[37] Turbuly Éva: Zala vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái II. 1611-1655, Zalaegerszeg, 1996.

[38] Varga Endre-Veres Miklós: Bírósági levéltárak 1526-1869, Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1989.

[39] Werbőczy István: Hármaskönyv, In: Corpus Juris Hungarici (szerk.: Márkus Dezső), Franklin, Budapest, 1897.

[40] Zimányi Vera: A herceg Batthyány család levéltára. Repertórium, Levéltári leltárak 16, Budapest, 1962.

Adattárak

[1] Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301-1457 I-II., História-MTA TTI, Budapest, 1996.

[2] Magyarország főispánjainak története 10001903 (szerk.: Medgyesi Somogyi Zsigmond), Budapest, 1902.

[3] Magyarország világi archontológiája (14581526) I. Főpapok és bárók, (szerk.: C. Tóth Norbert-Horváth Richárd-Neumann TiborPálosfalvi Tamás), MTA BTK TTI, Budapest, 2016.

[4] Magyarország világi archontológiája (14581526) II. A megyék (szerk.: C. Tóth Norbert-Horváth Richárd-Neumann Tibor-Pálosfalvi Tamás-W. Kovács András), MTA BTK TTI, Budapest, 2017.

[5] Zsoldos Attila: Magyarország világi archontológiája (1000-1301), MTA TTI, Budapest, 2011. ■

JEGYZETEK

[1] A tanulmány a Kúria Werbőczy István Országbíró Kutatóintézetében folytatott "A bírói függetlenség intézményes garanciái" című részkutatási projekt keretében készült.

[2] Varga Zs. András: Eszményből bálvány? - A joguralom dogmatikája, Századvég Kiadó, Budapest, 2015; Varga Csaba: Jogállamiság -viták közegében, Ludovika Egyetemi Kiadó, Budapest, 2022.

[3] Alaptörvény B) cikk (1) bek.

[4] Fraknói Vilmos: Werbőczi István életrajza, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1899; Neumann Tibor: Werbőczy István származása és pályakezdése, In: A magyar jog fejlődésének fél évezrede. Werbőczy és a Hármaskönyv 500 esztendő múltán (szerk.: Máthé Gábor), Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, Budapest, 2014, 31 -53.

[5] Werbőczy István: Hármaskönyv, In: Corpus Juris Hungarici (szerk.: Márkus Dezső), Franklin Társulat, Budapest, 1897, Előbeszéd 13-16.

[6] 43/2012. (XII. 20.) AB határozat [49]. "Magyarország magánjogi hagyományait vizsgálva megállapítható, hogy már a középkori országos szokásjogot összefoglaló Tripartitum tartalmazta az örökléssel kapcsolatos - a maga idejében természetesen rendi jellegű - szabályokat". Az Alkotmánybíróság határozatai, 2012/13, 797.

[7] Zlinszky János: Mit jelképez ma Werbőczy?, In: A Hármaskönyv 500. évfordulóján (szerk.: Csehi Zoltán-Szabó István-Schanda Balázs-Varga Zs. András), Pázmány Press, Budapest, 2015, 14.

[8] Rady, Martyn: Customary Law in Hungary. Courts, texts and the Tripartitum, Oxford University Press, Oxford, 2015, 17.

[9] Zlinszky i.m. 19.

[10] Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1948.

[11] Timon Ákos: A Szent Korona és a koronázás közjogi jelentősége, Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata, Budapest, 1907.

[12] A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye. I-V. kötet (szerk.: Kolosvári Sándor-Óvári Kelemen), Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1885-1904. Lásd még Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyes házbeli királyok alatt, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1899; Vinkler János: A magyar igazságszolgáltatási szervezet és polgári peres eljárás a mohácsi vésztől 1848-ig. I-lI. kötet, Dunántúl Egyetemi Nyomdája, Pécs, 1927.

[13] Anonymus: Gesta Hungarorum (szerk.: Juhász, Ladislaus, ford. Pais Dezső), Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1932, 5.

[14] Corpus Juris Hungarici - Magyar Törvénytár (1000-1526) (szerk.: Márkus Dezső), Franklin Társulat, Budapest, 1899, Szent István Intelmek, 5. fejezet.

[15] Szent László Első Dekrétuma, 13. fejezet.

[16] Könyves Kálmán Második Dekrétuma, 24. fejezet.

[17] Paczolay Péter: A király igazsága. In: A magyar jog fejlődésének fél évezrede. Werbőczy és a Hármaskönyv 500 esztendő múltán (szerk. : Máthé Gábor), Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, Budapest, 2014, 375.

[18] Ferdinandy Gejza: A koronázás és közjogi jelentősége, Athenaeum, 1893/3, 212-234.; Timon Ákos: A Szent Korona elmélete és a koronázás, Stephaneum, Budapest, 1920.

[19] Ferdinandy Gejza: A királyi hatalom és méltóság Magyarországon, Budapest, Kilián Frigyes M. K. Egyeteim Könyvárus kiadása, 1895.

[20] Tokay Lajos: Magyarország kormányzata a Jagelló-korban, Petőfi Nyomda, Békés, 1932, 13.

[21] Váczy Péter: A magyar igazságszolgáltatás szervezete a XI-XII. században, Ludvig-Janovits Nyomda, Miskolc, 1930.

[22] Szabó Dezső: A magyar országgyűlések története II. Lajos korában, Hornyánszky, Budapest, 1909; Kubinyi András: A magyar országgyűlések tárgyalási rendje (1445-1526), Jogtörténeti Szemle 2006/2, 3-11.; Rendi országgyűlések a Magyar Királyságban a 18. század elejéig (szerk.: Fazekas István-Gebei Sándor-Pálosfalvi Tamás), Országgyűlés Hivatala, Budapest, 2020.

[23] Pálffy Géza: A Magyar Királyság új fővárosa. Pozsony a XVI. században, Fons, 2013/1, 3-76.

[24] Pálffy Géza: A magyar országgyűlések helyszínei a 16-17. században. A szimbolikus politikai kommunikáció kora új történetéhez, In: Rendiség és parlamentarizmus Magyarországon a kezdetektől 1918-ig (szerk.: Dobszay Tamás et al.), Országgyűlés Hivatala, Budapest, 2013, 65-87.; Szíjártó M. István: A 18. századi Magyarország rendi országgyűlése, Országgyűlés Hivatala, Budapest, 2016; Dobszay Tamás: A rendi országgyűlés utolsó évtizedei (1790-1848), Országgyűlés Hivatala, Budapest, 2019; Rendi országgyűlés - polgári parlament. Érdekképviselet és törvényhozás Magyarországon a 15. századtól 1918-ig (szerk.: Dobszay Tamás-H. Németh István-Pap József-Szijártó M. István), Magyar Nemzeti Levéltár-Eszterházy Károly Egyetem, Budapest-Eger, 2020.

[25] Szentpétery Imre: A tárnoki ítélőszék kialakulása, Századok 1934/pótfüzet, 510-590.

[26] Hajnik i.m. 42.

[27] Neumann Tibor: II. Ulászló koronázása és első rendeletei (Egy ismeretlen országgyűlésről és koronázási dekrétumról), Századok, 2008/2, 324-325.

[28] Szőcs Tibor: A nádori intézmény korai története 1000-1342, Kódex Könyvgyártó Kft., Budapest, 2014, 183.

[29] Janits Iván: Az erdélyi vajdák igazságszolgáltató és oklevéladó működése 1526-ig, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1940.

[30] Zsoldos Attila: A királyi hatalom és Szlavónia a 14. század első negyedében, In: A horvát-magyar együttélés fordulópontjai (szerk.: Fodor Pál-Soksevits Dénes), MTA BTK TTI, Budapest, 2015, 126-136.

[31] Hajnik i.m. 119-144.

[32] Szőcs i.m. 158.

[33] Uo. 52.

[34] Istványi Géza: A generalis congregatio: első közlemény, Levéltári közlemények 17. 1939, 5083.; Istványi Géza: A generalis congregatio (Második és befejező közlemény), Levéltári Közlemények 18-19. 1940-1941, 179-207.

[35] Szőcs i.m. 52.

[36] Uo. 221.

[37] Tringli István: Két szokásjogi norma a közgyűlések működéséről, Történelmi Szemle, 1997/3-4, 390.

[38] Hajnik Imre: A királyi bíróság személyes jelenléte és ennek helytartója a vegyesházakbeli királyok korszakában, MTA, Budapest, 1892, 6.

[39] 1471:5. tc., 1478:7. tc., 1486:1. tc.

[40] 1492:35. tc.

[41] C. Tóth Norbert: A Magyar Királyság nádora. A nádori és a helytartói intézmény története (1342-1562), MTA-BTK TTI, Budapest, 2020.

[42] Szőcs Tibor: Miből lett az országbíró? Az udvarispáni tisztségek kialakulása, Századok 151. 2017/5, 1063-1088.

[43] Frankl Vilmos: A nádori és országbírói hivatal eredete és hatáskörének története és kifejlődése, Pfeifer Ferdinánd, Pest, 1863, 148.

[44] Boreczky Elemér: A királyi tárnokmester hivatala 1405-ig, Országos Központi Községi Nyomda Részv.-társ., Budapest, 1904; Weisz Boglárka: A tárnokmester jogköre az Anjou-korban, In: Pénz, posztó, piac: Gazdaságtörténeti tanulmányok a magyar középkorról (szerk.: Weisz Boglárka), MTA BTK TTI, Budapest, 2016, 181 -200.

[45] Kubinyi András: A magyarországi városok országrendiségének kérdéséhez (különös tekintettel az 1458-1526 közötti időre), Tanulmányok Budapest múltjából 21, Budapest, 1979, 7-48.; Kubinyi András: Középkori országgyűléseink és a városok: válasz Gerics József professzor tanulmányára, Századok, 2007/2, 471 -492.

[46] Hajnik [1899] i.m. 84-96.

[47] Gerics József: A magyar királyi kuriai biráskodás és központi igazgatás Anjou-kori történetéhez, Jogtörténeti Tanulmányok I. Budapest, 1966.

[48] Kondor Márta: A királyi kúria bíróságaitól a kancelláriáig. A központi kormányzat és adminisztráció Zsigmond-kori történetéhez, Századok, 2008/2, 403-436.

[49] Hajnik [1892] i.m. 8.

[50] Hajnik [1899] i.m. 55.

[51] Mályusz Elemér: Zsigmond király központosítási törekvései Magyarországon, Történelmi Szemle, 1960/2-3, 162-192., Kubinyi András: Adatok a Mátyás-kori királyi kancellária és az 1464-es kancellári reform történetéhez, Publicationes Universitatis Miskolciensis Sectio Philosophica 9. 2004, 25-58.

[52] 1446:7. tc., 1462:1. tc., 1478:13. tc., 1486:3. tc., 1492:40. tc.

[53] 1500:6. tc., 1504:30. tc.

[54] Bónis György: A személynök és bírótársai a Jagellók korában, Századok, 1969/1, 5-29.

[55] 1464:3. tc., 1478:10. tc., 1486:46. tc., 1492:13. tc.

[56] Neumann Tibor: II. Ulászló király délvidéki utazásai (1494-1496), Bácsország, 2014, 49-56.

[57] Fedeles Tamás: A király és a lázadó herceg - Az Újlaki Lőrinc és szövetségesei elleni királyi hadjárat (1494-1495), Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 2012.

[58] Hajnik [1899] i.m. 44.

[59] Pálffy Géza: Várfeladók feletti ítélkezés a 1617. századi Magyarországon: a magyar rendek hadügyi jogkörének kérdéséhez, Levéltári Közlemények, 1997/1-2, 199-221.

[60] 1522:60. tc.

[61] Fraknói Vilmos: A Habsburg-ház első érintkezési Magyarországgal (1269-1274), In: Értekezések a Történeti Tudományok köréből, 24. kötet (szerk.: Fejérpataky László), MTA, Budapest, 1918.

[62] Sára János: A Habsburgok és Magyarország 950-1918, Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest, 2001.

[63] Fraknói Vilmos: Monumenta Hungariae Historica 3. Monumenta Comitialia regni Hungariae 1. 1526-1536. Budapest, 1874, 140.

[64] Vinkler i.m. (I) 159-210.

[65] Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig, Magyar Országos Levéltár kiadványai, III. Hatóság- és hivataltörténet 1. Budapest, 1946, 102.

[66] 1542: (pozsonyi) 28. tc.

[67] 1588:30. tc.

[68] Vinkler i.m. (I) 211-232.

[69] 1559:38. tc.

[70] 1548:19. tc.

[71] 1574:16. tc.

[72] 1572: (II. decr.) 7. tc., 1575:3. tc.

[73] 1659:87. és 88. tc., 1681:28. tc., 1715:121. tc.

[74] 1543:32. tc.

[75] Laczlavik György: A központi bíráskodás szervezetének vázlata a Magyar Királyságban a 16. század első felében, Jogtörténeti Szemle, 2015/2, 16-19.

[76] Vinkler i.m. (I) 28.

[77] 1545:34. tc., 1546:33. tc., 1563:24. tc., 1566:21. tc., 1567:24. tc., 1569:39. tc.

[78] 1599:46. tc.

[79] 1609:70. tc.

[80] 1618:64. tc., 1622:43. tc., 1625:51. tc., 1635:14. tc., 1638:23. tc., 1655:51. tc., 1659:41. tc.

[81] Turbuly Éva: Zala vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái II. 1611-1655, Zalaegerszeg, 1996, 1077., 1196. oklevél.

[82] Ember [1946] i.m. 106.

[83] Varga Endre-Veres Miklós: Bírósági levéltárak 1526-1869, Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1989, 23-24.

[84] 1618:14. tc., 1622:43. tc.

[85] Vinkler i.m. (I) 30.

[86] 1536:41. tc.

[87] 1559:8. és 9. tc., 1569:38. tc., 1598:39. tc.

[88] Károlyi Árpád: A Dobó-Balassa féle összeesküvés történetéhez (1569-72), Athenaeum R. Társulat Könyvnyomdája, Budapest, 1879.

[89] Károlyi Árpád: Illésházy István hütlenségi pöre, MTA, Budapest, 1883.

[90] 1608 (k. u.):6. tc.

[91] 1635:13. tc., 1655:53. tc.

[92] 1622:2. tc. 9. §

[93] Károlyi Árpád: A magyar alkotmány felfüggesztése 1673-ban, MTA, Budapest, 1883.

[94] Benczédi László (szerk.): A Thököly-felkelés és kora, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983.

[95] R. Várkonyi Ágnes: A Habsburg-abszolutizmus a XVII. század második felében és Magyarország, Történelmi Szemle, 1965/1, 14-22.

[96] Pálffy Géza: Egy elbukott, mégis sikeres függetlenségi mozgalom - A Rákócziszabadságharcról hosszabb történelmi távlatban, In: Rákóczi Emlékkönyv. Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Budapest, 2021, 14-29.

[97] 1715:17. tc.

[98] Péter Ágnes: A Diploma Leopoldinum tartalmi módosulásai, Belvedere, 2005/5-6, 3-22.

[99] 1741:18. tc.

[100] 1848. évi VII. tc.

[101] Miljan, Suzana: Zágráb vármegye nemességének viszonya a királyi és a báni hatalomhoz Zsigmond király korában (1387-1437), In: A horvát-magyar együttélés fordulópontjai i.m. 137-145.

[102] Pálosfalvi Tamás: A bánok helye a királyság kormányzati struktúrájában. Királyi hatalom és területi különkormányzat 1435-1526, In: A horvátmagyar együttélés fordulópontjai i.m. 146-153.

[103] 1600:27. tc., 1608 (k. e.):11. tc., 1609:28. tc., 1635:32. tc., 1638:32. tc., 1647:51. tc., 1649:33. tc., 1687:22. tc., 1715:114. tc.

[104] Varga Szabolcs: Bán vagy alkirály? A horvátszlavón báni hatalom változása a 16-17. században, In: A horvát-magyar együttélés fordulópontjai i.m. 160-167.

[105] 1723:87. tc., 1741:47. tc., 1791:24. tc.

[106] 1723:97., 101., 102. tc.; Ember Győző: A M. Kir. Helytartótanács ügyintézésének története 1724-1848, M. Kir. Országos Levéltár, Budapest, 1940.

[107] 1715:28. tc.

[108] Bónis György: A bírósági szervezet megújítása III. Károly korában (Systematica Comissio), Sárkány Nyomda, Budapest, 1935.

[109] 1723:24-26. tc.; Varga J. János: Államhatalmi és rendi kísérletek a közigazgatás és az igazságszolgáltatás reformjára a török kiűzésének időszakában. 1688-1723, In: A magyar államiság első ezer éve, PTE BTK-PTE ÁJK, Pécs, 2000, 147-159.; 1741:24. tc.

[110] 1791:43. tc.

[111] 1792:16. tc.

[112] 1723:27. tc. 1. §

[113] 1807:9. tc. 2-3. §

[114] 1830:6. tc.

[115] 1844. évi VIII. tc.

[116] Batthyány Lajos nádor halála után Mária Terézia a vejét, Albert herceget királyi helytartóvá nevezte ki, aki a Curia élén is állt, lásd Kulcsár Krisztina: Idegenként a Hétszemélyes Tábla élén. Albert szász-tescheni herceg elnöksége (1766-1781), A Kúria és elnökei I. (szerk. Bódiné Beliznai Kinga), Bibliotheca Curiae, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2014, 17-32.

[117] Szijártó i.m. 260-266.

[118] 1723:31. tc.

[119] Bató Szilvia: A Helytartótanács bírósági igazgatási tevékenysége a 18-19. század fordulóján, Acta Universitatis Szegediensis: forum: acta juridica et politica 1. 2011, 55-88.

[120] 1791:39. tc.

[121] Diarium comitiorum regni Hungariae, Posonii, 1808, 39.

[122] Hadtörténelmi Levéltár, DKA-000330 Napóleon kiáltványa a magyar nemzethez (1809. május 15.).

[123] 1827:3. tc.

[124] 1840. évi XV. tc.

[125] Kállay István: Városi bíráskodás Magyarországon 1686-1848, Osiris Kiadó, Budapest, 1996.

[126] 1222:5. tc. 1. §

[127] 1222:5. tc.

[128] Szent László Harmadik Dekrétuma, 1. fejezet; Könyves Kálmán Első Dekrétuma, 2. fejezet.

[129] "a domino nostro Rege petiuimus humiliter et deuote, ut nobis daret licenciam iudicandi". Wenzel Gusztáv (szerk.): Árpádkori új okmánytár, Eggenberger, Budapest, 1873, 249.

[130] Tringli István: Megyék a középkori Magyarországon, In: Honoris Causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére (szerk. : Neumann Tibor-Rácz György), MTA Történettudományi Intézet, Budapest-Piliscsaba, 2009, 32.

[131] Ferdinandy [1895] i.m. 269.

[132] C. Tóth Norbert (szerk.): Documenta ad historiam familiae Bátori de Ecsed spectancia I. Diplomata 1393-1540, Jósa András Múzeum Kiadványai 67. Nyíregyháza, 2011, 49. oklevél.

[133] 1 43 5: (II) 7. tc.

[134] Piti Ferenc-Neumann Tibor-C. Tóth Norbert: Szatmár megye hatóságának oklevelei (1284-1524), Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Múzeumok Igazgatósága, Nyíregyháza, 2010, 405. oklevél

[135] C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatóságának oklevelei II. 1367-1526, Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága, BudapestNyíregyháza, 2002, 537. oklevél.

[136] C. Tóth Norbert: Ugocsa megye hatóságának oklevelei. 1290-1526, MTA, Budapest, 2006, 122. oklevél.

[137] Neumann Tibor: Bereg megye hatóságának oklevelei 1299-1526, A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle Füzetei 3. szám. Nyíregyháza, 2006, 242. oklevél.

[138] Ereky István: Tanulmányok a vármegyei önkormányzat köréből, Grill, Budapest, 1908, 72.

[139] 1 43 5: (II) 2. tc. 4. §

[140] Piti-Neumann-C. Tóth i.m. 441. oklevél.

[141] 1550:62. tc.

[142] Hajnik Imre: Az örökös főispánság a magyar alkotmánytörténetben, MTA, Budapest, 1888, 22.

[143] Neumann Tibor: A Szapolyai család oklevéltára I. Levelek és oklevelek (1458-1526), MTA, BTK TTI, Budapest, 2012, 32. oklevél.

[144] Mihályi János: Máramarosi diplomák a XIV. és XV. századból, Mayer és Berger Könyvnyomdája, Máramarossziget, 1900, 230., 235. oklevelek.

[145] Uo. 179. oklevél.

[146] A Szapolyai család oklevéltára i.m. 235. oklevél.

[147] Piti-Neumann-C. Tóth i.m. 444. oklevél.

[148] 1492:79. tc. 2-3. §

[149] 1231:21. tc.

[150] 1486:67. tc., 1492:73. tc., 1495:16. tc.

[151] 1454:15. tc.

[152] 1498:71. tc.

[153] 1495:16-17. tc.

[154] Kolosvári-Óvári [1892] i.m. 17.

[155] Uo. 61.

[156] 1807:8. tc. 7. §

[157] Zsoldos Attila: Magyarország világi archontológiája (1000-1301), MTA TTI, Budapest, 2011; Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301-1457, I-II. História-MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1996; Magyarország világi archontológiája (1458-1526) I. Főpapok és bárók (szerk.: C. Tóth Norbert-Horváth Richárd-Neumann Tibor-Pálosfalvi Tamás-W. Kovács András), MTA BTK TTI, Budapest, 2016; H. Németh István: Az archontológia és a várostörténet. Karrierek és hatalmi csoportok a városokban (XVI-XVII. század), Fons, 2004/2, 197-218, Magyarország világi archontológiája (1458-1526) II. A megyék (szerk.: C. Tóth Norbert-Horváth Richárd-Neumann Tibor-Pálosfalvi Tamás-W. Kovács András), MTA BTK TTI, Budapest, 2017.

[158] Henzsel Ágota: Szatmár vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái 1629-1634, A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 10. Nyíregyháza, 1996; Gecsényi Lajos: Győr vármegye nemesi közgyűlési és törvénykezési jegyzőkönyveinek regesztái II. 1617-1626, Győr, 1995; Borosy András: Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlési iratainak regesztái. Igazságszolgáltatási iratok I. 1589-1660, Pest Megyei Levéltári Füzetek 27. Budapest, 1998; Tóth Péter: Vas vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái II. 1601-1620, 1631-1641, Vas megyei levéltári füzetek 5., Tóth Péter: Borsod vármegye közgyűlési és törvényszéki jegyzőkönyvei I. 1569-1578, Borsodi Levéltári Füzetek 51. Miskolc, 2008.

[159] Maksay Ferenc: A Csáky család levéltára: Repertórium, Levéltári leltárak 29, Budapest, 1964; Bakács István: Az Esterházy család hercegi ágának levéltára, Levéltári leltárak 2, Budapest, 1956; Zimányi Vera: A herceg Batthyány család levéltára. Repertórium, Levéltári leltárak 16, Budapest, 1962; Bakács István: A Zichy család levéltára: Repertórium, Levéltári leltárak 22, Budapest, 1963; Bakács István: Károlyi család nemzetségi és fóti levéltára: Repertórium, Levéltári leltárak 33, Budapest, 1965; Kállay István: A Balassa család levéltára: Repertórium, Levéltári leltárak 55, Budapest, 1972; Pap Gáborné: A Forgách családi levéltár, Levéltári leltárak 69, Budapest, 1977.

[160] A Mohács előtti okleveles források ugyan nem használják a főispán (supremus comes), csak az ispán (comes) kifejezést, azonban már az 1504:2. tc. 1. §-a kifejezetten supremus comes azaz főispán fordulatot alkalmazza.

[161] Magyarország főispánjainak története 1000-1903 (szerk.: Medgyesi Somogyi Zsigmond), Ifj. Kellner Ernő Kő- és Könyvnyomdái Műintézete, Budapest, 1902.

[162] 1486:60. tc.

[163] Holub József: A főispán és alispán viszonyának jogi természete, In: Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik évfordulója ünnepére (szerk.: Szentpétery Imre), Budapest, 1917, 192.

[164] Béli Gábor: A vármegyei nemesi bíráskodás szervezete 1723-ig, Jogtörténeti Szemle, 2017/1-2, 23.

[165] Magyarország világi archontológiája (1458-1526) II. A megyék i.m. 44., 48., 105., 133., 271.

[166] Holub i.m. 198.

[167] Béli Gábor: A nemesek négy bírója - A szolgabírók működésének első korszaka (1268-1351), Dialóg Campus, Pécs, 2008.

[168] Piti-Neumann-C. Tóth i.m. 1-6. oklevelek.

[169] Piti Ferenc: Szabolcs megye hatóságának oklevelei I, Szeged-Nyíregyháza, Jósa András Múzeum Kiadványai, 2004, 1. oklevél.

[170] Ugocsa megye hatóságának oklevelei i.m. 2. oklevél.

[171] Uo. 5. oklevél.

[172] Bereg megye hatóságának oklevelei i.m. 1. oklevél.

[173] Szakály Ferenc: Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt (1314-1525), Wosinszky Mór Múzeum, Szekszárd, 1998, 1.

[174] 1291:3. tc.; Bónis György-Degré AlajosVarga Endre: A magyar bírósági szervezet és perjog története, Zalaegerszeg, 1996, 43. Szabolcs megye hatóságának oklevelei II. i.m. 484. oklevél

[175] Szabolcs megye hatóságának oklevelei II. i.m. 484. oklevél

[176] Máramarosi diplomák a XIV. és XV. századból i.m. 289. oklevél.

[177] 1486:21. tc.

[178] 1492:72. tc., 1495:15. tc.

[179] Tringli István: A Perényi család levéltára 1222-1526, MOL-MTA TTI, Budapest, 2008, 676. oklevél. Az 1495. évi dekrétum előbeszéde szerint Szent György napot (április 24.) követő tizenötödik napra hirdetett országgyűlés harminckét napig tartott, azaz nyár elején meghozták a vármegyei joghatóság alá kényszerítő rendelkezést, Perényi Gábornak az uralkodó 1495 decemberében adományozta a kiváltságot.

[180] 1526:33. tc.

[181] Kádas István: Az Abaúj megyei szolgabírói társadalom a Zsigmond-korban, Korall, 2014/57, 110.

[182] Kádas István: Megyei emberek az északkelet-magyarországi megyei oklevelekben, in: Micae Mediaevales IV. (szerk.: Gál Judit-Kádas István-Rózsa Márton-Tarján Eszter), ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest, 2015, 122.

[183] Kádas [2015] i.m. 114-117.

[184] Kádas István: Sárvári László és az 1444. évi X. törvénycikk. In: Opuscula historica I. Történeti tanulmányok a XIV. és a XV. Eötvös Konferenciáról (szerk.: Ternovácz Bálint), ELTE Eötvös József Kollégium, Budapest, 2015, 45.

[185] "quatuor iudicibus nobilium et octo iuratis de comitatu Tolnensi". Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt i.m. 3. oklevél.

[186] The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary 1301 -1457. Decreta Regni Medievalis Hungariae 1301-1457 (eds.: M. Bak, János-Engel, Pál-Ross Sweeney, James), Charles Schlacks jr., Salt Lake City, 1992; 1444:10. tc.; Kádas [2015] i.m. 46.

[187] Béli [2017] i.m. 23.

[188] Szoika Kamill: A földesúri bíráskodás az Árpádkori Magyarországon, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1944.

[189] 1 351:18. tc. 1. §

[190] 1609:29. tc. 9-10. §

[191] 1405:(II.) 10. tc.

[192] Később ezt megerősítik, lásd 1609:29. tc. 9-10. § 1613:23. tc. 12. §, 1635:17. tc., 1836. évi X. tc.

[193] Thallóczy Lajos-Barabás Samu: A Blagay család oklevéltára, MTA, Budapest, 1897, 121. oklevél; Borsa Iván: A Balassa család levéltára 1193-1526, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990, 106. oklevél.

[194] HK III. 25. 6. §, III. 26. 7. §; Kállay István: Meghívott bírák az úriszéken a XVIII-XIX. században, Jogtörténeti Szemle, 1990/3, 91 -96.

[195] Thallóczy Lajos-Barabás Samu: A Frangepán család oklevéltára II. (1454-1527), MTA, Budapest, 1913, 280. oklevél.

[196] Ami Tolna vármegye középkori okleveleiből megmaradt i.m. 205. oklevél.

[197] Uo. 185. oklevél. C. Tóth Norbert szerint a jobbagio et familiares jelentése nem - ahogyan korábban tévesen értelmezni szokták - jobbágyai és familiárisai, hanem összetett szó, jobbágyfamiliárisok, vagyis olyan familiárisai a nemesnek, akik jobbágyszármazásúak (jogállásúak).

[198] Eckhart Ferenc: A földesúri büntetőbíráskodás a XVI-XVII. században, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1954; Varga Endre: Úriszék XVI-XVII. századi perszövegek, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1958; Kállay István: Úriszéki bíráskodás a XVIII-XIX. században, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985.

[199] Porubszky József: Az egri megye főpásztorainak különös jogairól, kiváltságairól s különféle kitüntetéseiről, In: Emlékkönyv Kis-Apponyi Bartakovics Béla egri érsek aranymiséjének ünnepére, Eger, 1865, 173-198.

[200] Szederkényi Nándor: Heves vármegye története II. (1526-1596), Érseki Lyceumi Könyvnyomda, Eger, 1890, 217.

[201] Kolosvári-Óvári [1890] i.m. 88.

[202] Uo. 92.

[203] Kolosvári-Óvári [1904] i.m. 133.

[204] 1790/91:51. tc.

[205] 1 83 6. évi IX. tc.

[206] 1 83 6. évi X. tc.

[207] 1848. évi XI. tc.