A tanulmány az óvadék hazai fejlődéstörténetét mutatja be az Árpád-házi királyok korától a legutóbbi törvényi szabályozásig. Megírásának apropóját a 2018. évben hatályba lépett büntetőeljárási törvény adta, mellyel e jogintézmény új szabályozást nyert. A kutatás célja a Budapest Környéki Törvényszék óvadéki tárgyú büntető ügyeinek bemutatásán keresztül a jelenlegi bírói gyakorlat ismertetése, egyúttal az óvadék alkalmazása során fellépő nehézségeken keresztül a jelenlegi szabályozás hiányosságainak feltárása volt.
A 2018. július 1-én hatályba lépett 2017. évi XC. törvény a büntetőeljárásról az óvadéki szabályozást egészen új alapokra helyezte, a jogintézmény a korábbi szabályozástól eltérő funkciót kapott, mindez pedig a gyakorlatban történő alkalmazhatóságát is jelentős mértékben befolyásolja.
Az elmúlt évszázadok során az óvadék, illetve az ahhoz hasonlatos, a büntetőeljárás sikeres lefolytatását szolgáló biztosítékok majdnem minden jogrendszerben jelen voltak, ugyanakkor céljuk, rendeltetésük, alkalmazhatóságuk meglehetős eltéréseket mutat. Az óvadék- vagy annak hiánya ekként lenyomata az adott kor szabadságról alkotott fogalmának is, hiszen a szabadlábon való védekezés lehetőségét jelenti a mindenáron való letartóztatás szélsőséges igényével szemben. Az, hogy a két véglet közötti zsinórmértéket az adott jogrend milyen szűkre szabja, és annak okai milyen társadalmi-ideológiai háttérre vezethetőek vissza, széles körű vizsgálat tárgyát, egyszersmind sokrétű következtetés alapjait képezheti. Éppen ezért nem lehet eltekinteni a jogintézmény messzire nyúló gyökereinek feltárásától, mert csak így érthető meg, és helyezhető el a jelenleg hatályos eljárási koncepció.
A XIX. századi kontinentális jogfejlődést követően az óvadék intézménye egész Európában ismertté és elismertté vált. Előzményei már a római jogban és az azt követő jogi kultúrákban felfedezhetőek, igaz, a maihoz képest sokszor egészen más képet mutattak, végső céljuk ugyanakkor mindvégig közös maradt: a büntetőeljárásban a fogva tartás kiküszöbölésének eszközeként szolgáltak.
A magyar államalapítás utáni korai évszázadokban a germán peres eljárás, míg vegyesházi királyaink alatt a norman perjog - melyet Anjou királyaink honosítottak meg - gyakorolt befolyást a magyar büntetőjogra. Árpád-házi királyaink idején az eljárás vádrendszerű volt, amely főszabály szerint a sértett vádjára indult meg. A vádat szigorú formákhoz kötött idézés követte. A terhelt szabadlábon védekezhetett, a védelem is szabad volt. E korban a tárgyalásokat a nyilvánosság, közvetlenség és szóbeliség jellemezte. A vegyesházi királyok korában a súlyosabb bűncselekmények esetén (pl. rablás, gyújtogatás) már megjelent a hivatalbóli eljárás is, amely egyre inkább elterjedtté vált. A tettesek rendi hovatartozása ekkor vált a védekezés szabadságának fokmérőjévé. A nemesség szabad védekezéshez való jogát, személyes szabadságát a kezdetben az Aranybulla, a későbbi évszázadokban Werbőczy 1514. évben befejezett Hármaskönyve garantálta, kimondva, hogy nemes ember csak törvényes idézés és törvényes bíróság ítélete alapján fosztható meg szabadságától. Ez alól csak tettenérés és felségsértés esetén tettek kivételt: ezekben az esetekben a nemes embert is fogságban tarthatták. A nem nemes és jobbágy ilyen védelemben nem részesült: őket a gyanúsítás alkalmával azonnal le is tartóztatták, és velük szemben a beismerés, mint elsődleges bizonyíték kicsikarása érdekében kínvallatás alkalmazásának egészen a XIX. század első feléig helye volt.[2],[3] E korai időszakban a biztosíték jellegű jogintézményeknek a magyar büntetőeljárásban nincs nyoma.
A magyar jogrendben a büntetőeljárás szabályait évszázadokon át nem foglalták egységes törvénybe, az 1896-os kodifikáció előtti büntetőeljárási jogot a szórványos törvényi rendelkezések, feljegyzett jogesetek, okmányok alapján ismerhetjük meg. Ezen anyagokból jól látható, hogy a nem nemesek, jobbágyok számára is a szabadlábon védekezés lehetősége a XVII. századi magyar úriszéki joggyakorlatban már ismert volt, a gyanúsított ugyanis - bizonyos feltételek fennállása esetén - az előzetes fogva tartásból szabadulhatott. A szabadon bocsátást kezesség állításához kötötték, ami az anyagi természetű óvadékhoz képest egyfajta erkölcsi jellegű helytállási kötelezettséget is rótt a kezesre[4], tekintve, hogy a kezes az a személy volt, aki a vád terhét magára véve, mintegy szavatolt a szabadon bocsátott gyanúsított magatartásáért, vállalva annak
- 23/24 -
hatóság elé állítását. Ha a kezes vagy kezesek az elbocsátott személyt az úriszék felhívására vagy a jelzett ülésre nem tudták előállítani, a kezeslevélben vállalt összegben marasztalták el őket, vagy büntetést kaptak.[5]
A panasz, jelentés vagy hír alapján elfogott gyanúsítottat a legközelebbi uradalmi tömlöcbe kísérték. A fogva tartás már csak a magas rabtartási költségek miatt sem tartott sokáig, a büntetőeljárás általában viszonylag gyorsan lezajlott. A kezesség elfogadását ekként financiális okok is indokolták. Nem minden esetben vetették tömlöcbe a delikvenst, előfordult, hogy eleve szabadlábon védekezett, ez esetben idézték, melyről az idézést végző személy jelentést tett. A meg nem jelenés makacsságnak minősült, melyet a perbe idézett vagyoni viszonyai alapján kiszabott bírsággal, áristommal vagy testi büntetéssel szankcionáltak. Ha ezt háromszor egymás után tette, akkor háromszoros bírságot számoltak, de volt olyan úriszék, ahol ennél szigorúbban jártak el, az ilyen személyt elfogták és még kezességre sem engedték szabadon.[6]
A kezesség elfogadásánál szerepet játszott az is, ha a gyanúsítottat a munkavégzés során nehezen tudták volna nélkülözni. Ilyen esetekben előfordult, hogy a dologidőre hivatkozással az úriszék üléséig kezeslevélre kiengedték a rabot.[7]
A kezesség vállalását elsősorban kisebb bűncselekmények esetén engedélyezték, de előfordult nagyobb súlyú delictum gyanúsítottjának kezességre való kiengedése is, bár e tekintetben az úriszék gyakorlata nem volt egységes. A vármegyei statútumok és a Praxis Criminalis is kimondta, hogy a főbenjáró bűntettel vádolt foglyokat nem lehet kezesség ellenében sem szabadlábra helyezni. Ezt a városi gyakorlat is követte, néhány ismert esetben azonban az úriszék főbenjáró cselekménnyel vádolt rabokat helyezett kezesség mellett szabadlábra. 1808-ban pl. a Lónyay-úriszék egy állattolvaj banda egyik tagját szabadította négy lónyai lakos kezeslevelére, amelyben 500 Rft fizetésére kötelezték magukat, ha nem tudják az úriszéki ülésre előállítani. Vagy: a nyíregyházi uradalmi számtartóság kérelmére - kezeslevél mellett - kiengedett a nyírbátori úriszék 1813-ban egy gyermekgyilkos nőt a következő ülésig.[8]
A kezesség nem ritkán - a vállalt kötelezettség nem teljesítése esetén - tényleges vagyoni helytállási kötelezettségbe is fordult, ekként például amikor 1775. évben a hódmezővásárhelyi úriszék a gonosztevő vérdíjában marasztalta el a kezest, aki őt nem tudta előállítani.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
