A válás, a családok szétesése még a legkevésbé konfliktusokkal terhelt formájában is traumatikus élményt jelent valamennyi résztvevő számára. A kutatások azt igazolják, hogy ennél fájdalmasabb csak egy gyermek halála lehet. Amikor az emberek házasságot kötnek, azt - akár vallásosak, akár nem -általában örökérvényűnek gondolják. Annak belátása vagy kényszerű elfogadása, hogy családi problémáiknak a válás az egyetlen kiútja, okozhat némi megkönnyebbülést, de mindig erősebbnek mutatkozik a döntéssel együtt járó negatív érzés: "kudarcot vallottam, csődöt mondtam, nem feleltem meg". Az úgynevezett "önhibájukon kívül elvált" emberek szenvednek talán legjobban. Általában ők azok, akiknek évek, sok esetben évtizedek elmúlása sem hoz gyógyulást, helyette egyre sérültebbekké válnak, és szinte életprogramjukká válik házasságuk megromlásának elemzése és volt párjuk gyalázása. Bízom benne, hogy a bírák és ügyvédek sem gondolják, hogy a jogi procedúra befejezése egyenlő a válással, az érzelmi válásra ugyanis sokszor egy emberöltő is kevésnek bizonyul.
Mi történik ehhez képest a gyermek-elhelyezési perekben? Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a negatívumok meghatványozódnak. Ádáz, hosszantartó küzdelem alakul ki két ember között, akik valaha szerették egymást. Húsz éve vizsgálok családokat és érdekes módon minden esetben szerelmi házasságot kötöttek a felek egykoron. A válási küzdelemben mégis a legdrágább kincsüket, a gyermeküket is felhasználják a győzelem reményében. Kizárólag a végeredményre koncentrálnak, így észre sem veszik azokat a veszteségeket, amelyeket gyermekeiknek kell elszenvedniük a családi háborúskodás során. Tapasztalataim birtokában ki merem jelenteni, hogy a gyermek-elhelyezési perekben egy valakinek a sorsa nem számít igazán, az pedig éppen a gyermek. Az ő érdekei, egészsége háttérbe szorulnak. Akkor mi számít hát? Nos, mindenekelőtt az, hogy a kudarcok, sérelmek, elrontott vagy annak vélt életek miatt az apa és az anya megbüntessék egymást, méghozzá azzal, ami a legjobban fáj, ami a legfontosabb a másiknak - tehát a gyermekkel. A gyermektől való megfosztás az egyik leggyakoribb és egyben leghatékonyabb bosszú. A gyermek belebetegszik, netán belehal (mert utóbbira is akad példa), de a gyermek-elhelyezési perekben ez sokadrendű szempont.
Sajnálatos módon a perek befejeződése gyakran csak átmeneti tűzszünetet hoz, amelyben a felek erőt gyűjtenek. A különélő szülővel való kapcsolattartást akadályozzák, helyzeti előnyüket igyekeznek a maguk javára fordítani, elidegeníteni a gyermeket a másiktól, ugyanakkor önmaguktól maximálisan függővé tenni, kisajátítani. Csak mi, naiv szakemberek - bírák, ügyvédek, igazságügyi szakértők - hisszük, hogy abban a kérdésben kell megalapozott döntést hozni, hogy a gyermek érdekét melyik szülőnél való elhelyezés szolgálja leginkább. A kérdés kicsit sarkítva tulajdonképpen az, hogy két veszélyes hely közül melyik a kevésbé veszélyes. Néhányszor előfordult már az évek során általam vizsgált több száz családban, hogy a jogi procedúra lezárulása után a gyermeknek szabad volt szeretni "vesztes" szülőjét is, és vele a kapcsolatot megfelelően tartani, de az esetek többségében az ítélet megszületése nem jelenti a harcok során szerzett sebek begyógyulását, csak időleges visszavonulást. Két év múlva azután újult erővel lehet folytatni a harcot, vagy éppen egykét év elegendő ahhoz, hogy a gyermek környezetében élő felnőttek teljesen elidegenítsék a gyermeket a különélő szülőtől. A gyermekek gyakran meg is fogalmazzák: "Ő már nekem nem létezik. A születésnapomra egy lapot sem küldött" (Vagy ami sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen nem kapta meg.)
Az igazságügyi pszichológus szakértőnek lehetősége lehet arra, hogy a diszfunkcionálisan működő családi rendszer egészét lássa és e működés dinamikáját feltárva segítse a bíróság munkáját a legkevésbé negatív hatású döntés meghozatalában. A bíróságon szerencsére nem mindig hallgatják meg a gyermekeket, így ők nem kényszerülnek arra, hogy "nyílt színen", védtelenül kelljen választaniuk a szüleik között. Ok ugyanis a számukra szétválaszthatatlan egységet jelentenek, és szerencsés esetben mindkettőjükhöz hasonló intenzitással kötődnek. Az igazságügyi pszichológus szakértőre éppen akkor van szüksége igazán egy bírónak, ha ez a helyzet áll fenn. Minél ideálisabb a gyermek helyzete, mert mindkét szülő szereti, ragaszkodik hozzá, küzd érte, annál nehezebb lenne a döntés? Igen. Könnyű egy gyermek sorsát eldönteni, ha azt egyik szülője elhanyagolja vagy káros szenvedélyek rabja, esetleg gondoskodásra képtelenné tevő betegségben szenved. Ott viszont, ahol két személy is akad, aki gyermeknevelésre alkalmas, aki a szülői felelősséget vállalja, aki gyermeke érzelmi és biztonságigényét kielégítené, már nehéz a döntés. Ezekben a "szerencsés" helyzetekben vetik be a szülők minden eszközüket, sajnos a tisztességteleneket is. Hiszen céljuk, hogy bebizonyíthassák, a másik rosszabb náluk. Ebben a jogi képviselők lelkes együttműködésére, eredeti ötleteire maximálisan számíthatnak. Nagyon gyakran kell azzal szembesülnöm, hogy volt két normális, egészséges, szülői szerepre tökéletesen alkalmas ember, akik a gyermek-elhelyezési perük során minden pozitívumtól sikeresen megfosztották egymást. Miközben látszólag csupán egymás tekintélyét, érdekeit tiporták sárba, akit igazán kifosztottak, az a gyermekük. Ennyire embertelen szörnyetegek lennének a gyermekükért pereskedő párok? Az esetek jelentős részében az élet minden más területén sikeresen helytálló, felelősséget vállaló, sőt empatikus, toleráns emberek ők. Amikor azonban házastársuk és a "PER" kerül előtérbe, mintha a jó tulajdonságok eltűnnének, és tudatszűkült állapotukban szeretett gyermekükkel szemben anélkül követnek el bűnöket, hogy ennek belátására képesek lennének.
Az amúgyis megoldhatatlannak tűnő helyzeteket tovább bonyolítja, hogy a felek mellett harcba szállnak szüleik, újdonsült partnereik is. Vizsgáltam olyan családot, ahol hat felnőtt (szülők, nagyszülők, szülők partnerei) jutott egy szerencsétlen 5 éves gyermekre. Hogy miért szerencsétlen egy gyermek, akinek a kegyeiért ennyien küzdenek? Mert nem volt számára egyetlen biztonságot jelentő személy sem. A vizsgálat előtti várakozás ideje alatt a kisgyermek szabályosan szétszedte, romba döntötte a váróhelyiséget. Senki nem próbálta kontrollálni attól való félelmében, hátha ezáltal népszerűtlen lesz a gyermek előtt. A kisfiú 5 évesen a családi hierarchia csúcsán állt. Ő irányította a felnőtteket, gyakorolta a hatalmat és a legvégső határokig elment. Ettől azután betegesen szorongott, körmét véresre rágta, gyermekközösségben a sarokban kucorogva rettegett. A gyermek számára a legbarátibb válás is trauma, ami veszteségélményt jelent a számára, és ezt a traumát gyászmunkával dolgozza fel (ha tudja). Szinte minden gyermek bűntudatos a válás miatt. Úgy éli meg, hogy ő követett el valami rosszat, ami miatt a család szétesett. A gyermekek kisebb hányada képes ezt a bűntudatot verbálisan megfogalmazni, a többség érzései csak a szakemberek számára hozzáférhetőek. Ha a hétköznapi válás ilyen bűntudatot vált ki a gyermekből, akkor mit élhet át egy évekig tartó gyermek-elhelyezési perben? Ott, ahol nap, mint nap azt várják el tőle, hogy foglaljon állást valakivel szemben, akit szeret és valaki mellett, akit szintén szeret. Aztán fordítva.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
