A magyar Alkotmánybíróság elmúlt időszakban folytatott ítélkezési tevékenységének anomáliái jól tükröződek az ún. "semmisségi törvény" alkotmányosságát megállapító határozat indokolásában. A testület által felhozott érvek vagy ésszerűtlenek, vagy az empirikusan megállapítható tényekkel állnak szemben. A döntés akár lehetne a racionálisan igazolható bírói önkorlátozás ("judicial deference") egyik megnyilvánulása, vagy egy átgondolt intézményi stratégia következménye is. Az Alkotmánybíróság által vizsgált semmisségi törvény születésének körülményei és a testület más, közelmúltbeli határozatai ugyanakkor azt mutatják, hogy a bíróság elmúlt években követett gyakorlata ezekből a nézőpontokból sem védhető, működése nem értelmezhető úgy, mint egy hatalmi-politikai szférától elválasztható jogi aktoré.
2011 végén a Fundamentum című folyóirat Fórum rovatában[1] az alkotmánybíráskodás jövőjével kapcsolatban a jelen cikk egyik szerzője azt az állítást tette, hogy az ún. semmisségi törvény (a 2006 őszi tömegoszlatásokkal összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 2011. évi XVI. törvény) elbírálása lesz a próbája annak, vajon sikerül-e az alapvetően megváltozott politikai környezetben működő bíróságnak a kormányzati hatalom valódi ellensúlyának maradnia.[2] Nem sikerült.
A semmisségi törvény alkotmányosságát vizsgáló 24/2013. (X. 4.) AB határozat elemzése így egyúttal egy kudarc anatómiája is. Tanulmányunk ezért nem alkotmányjogi-dogmatikai értelemben vett kritikája a döntésnek. Az említett korábbi írás már hangsúlyozta: alkotmányos szempontból "könnyű esetről" van szó, a törvény alkotmányosságát deklaráló határozathoz nem lehet alkotmányjogilag védhető indokolást fűzni, egy ilyen döntés mögött jogon kívüli tényezők húzódnak meg, és az elemzésnek is ezek feltárására kell koncentrálnia.[3] A dogmatikai kritika bármennyire élesen és megalapozottan fogalmaz meg ellenvéleményt a döntéssel kapcsolatban, azt a látszatot kelti, hogy érdemi vitára alkalmas határozatról van szó, mely immár részét képezi az alkotmányjogi diskurzusnak. Ennélfogva még egy megsemmisítő erejű alkotmányjogi bírálat is hordoz magában bizonyos mértékű legitimáló potenciált. A döntéssel szemben eddig napvilágot látott, jelentős számú kritikai elemzés többsége is jelezte, hogy nem egyszerűen csak egy hibás döntésről van szó, hanem a kormányzati politika előtti behódolásról.[4]
A határozat elemzése során elsősorban arra fókuszálunk, hogy milyen hatással van a direkt hatalmi-politikai szándékok érvényesítése a jogi érvelésre, és milyen politikai kontextusba ágyazódik a testület határozata. Tartalmi ellenvetéseinkre csak annyiban utalunk,
- 273/274 -
amennyiben azok illusztrálják a más irányú gondolatmenetünk következtetéseit.
Álláspontunk szerint a döntésről szociológiai értelemben elmondhatjuk azt, hogy "koncepciós"[5] eljárás eredményeként született meg: egy olyan koncepció részeként, amely egy jobboldali politikai mítosz megerősítését szolgálta, és amely mítosz érdekében feláldozhatók voltak az alkotmányos demokrácia alapértékei. Ebben a játszmában az Alkotmánybíróságra csupán statisztaszerepet osztottak, amelyet a testület vonakodva ugyan, de el is játszott. A szerepe az volt, hogy alkotmányjogi érveléssel próbálja alátámasztani a jogállam elleni támadást. A vonakodás pedig abban nyilvánult meg, hogy a bírák a kormányzati politika kiszolgálásával egyidejűleg a jogászi szakma és a kritikusok felé igyekeztek azt is megmutatni: hivatásukat komolyan vevő jogászként pontosan látják döntésük abszurditását, de a "politika körülményei" miatt nem dönthetnek másképp. Ezek erős állítások, ám jó érvekkel támaszthatók alá. Mint látni fogjuk, az indokolás érvelési technikájának elemzésén keresztül jól megvilágítható a döntés megalapozatlansága. Bármilyen rugalmas is az "alkotmányjogi nyelv", amikor a döntést nyers politikai érdekek határozzák meg, lehetetlen vállalkozás tartható indokolással ellátni a határozatot.
Az Alkotmánybíróság "lehetetlen küldetésének" kudarcát jól mutatják az indokolás ellentmondásai. Az érvelés elején maga a testület állapítja meg, hogy "2006 őszén Magyarországon deklaráltan a jogállam keretei között, de azzal összeegyeztethetetlen események történtek" ([42] bekezdés). Rejtély marad, hogy ki deklarálta a jogállamiságot, és azt sem tudjuk meg, hogy a rendbontás volt összeegyeztethetetlen a jogállamisággal, vagy a hatóságok eljárása. Az Alkotmánybíróság a szóhasználattal azt sugallja, hogy csupán "deklarált" volt a jogállamiság, nem pedig valódi? Ebben az esetben azonban meg kellett volna indokolnia, hogy miért is volt ez a helyzet.
A [46] bekezdésben elismeri a bíróság a jogbiztonság kiemelkedő szerepét (melyet a vizsgált törvény vállaltan áttör), azonban homályban tartja, hogy milyen más, a jogbiztonsággal konkuráló alkotmányos elv teszi szükségessé a lezárt jogviszonyokba való beavatkozást. Az Alkotmánybíróság érvelése azt sejteti, hogy ahogyan a korábbi semmisségi jogalkotás esetében, úgy a jelen helyzetben is "a társadalom értékrendjében bekövetkező változás", tehát a 2006 őszén hiányzó jogállami értékrend érvényre juttatása igazolja a semmissé nyilvánítást. A jogállamiság hiányát pedig vélhetően a jogállami követelményeknek nem megfelelő büntetőjogi értékelésben látta a testület. Az érvelésből arra következtethetünk, hogy a 2006 ominózus időszakában indult ügyekben a hatóságok koholt eljárásokat folytattak le, így az ítéletek jogerejének tiszteletére szűkített jogbiztonság elve utólag igazoltan félretolható. Erre utal, hogy az Alkotmánybíróság csupán "deklaráltnak" tekintette a vizsgált időszakra nézve a jogállami kereteket ([42] bekezdés), bár azt nem tudjuk meg, hogy mit is jelent a "deklarált jogállam" kategóriája.[6]
A határozat [47] bekezdése a korábbiakhoz hasonlóan elmosódott kategóriát használ, amikor a semmisség indokaként "utólag megkérdőjelezhető valóságtartalmú rendőrségi tanúvallomásokat" említ, és nem adja annak magyarázatát, hogy a pusztán "vitatottá" és nem bizonyíthatóan hamissá vált tanúvallomások miért teszik megalapozottá azt az állítást, hogy a vizsgált eljárások nem feleltek meg a jogállami büntetőjogi értékelésnek. Az Alkotmánybíróság döntésének ténybeli alapja, illetve annak igazolása ebben a körben is hiányzik.
Az érvelés meggyőző erejét gyengíti az is, ahogyan a többségi döntés válogat a precedensek között. Már fentebb utaltunk rá, hogy a testület nem adott érdemi magyarázatot arra, hogy 2006 őszén miért hiányoztak a jogállami körülmények, ezzel pedig azt a kérdést is nyitva hagyta, hogy a vizsgált esetben miként lehet releváns a korábbi semmisségi törvényekkel összefüggő alkotmánybírósági gyakorlat. De még ha fel is tesszük, hogy a 2006-os események megalapozták a jogerő intézményét áttörő jogalkotói fellépést, akkor sem világos, hogy a testület milyen megfontolások alapján választotta meg az alkotmányos vizsgálat mércéit. A bíróság által a semmisségi jogalkotás vonatkozásában irányadóként hivatkozott 1459/B/1992. AB határozat rögzíti, hogy a bíróság érdemi közreműködése nélkül történő, ex lege semmissé nyilvánítás milyen feltételek mellett indokolható.[7] A többségi érvelés azonban nem tért ki arra, hogy az előbbi feltételek fennállásának hiányában (az elítélések nem az alkotmányos demokráciák értékrendjével ellentétes anyagi jogszabályokon alapultak, a semmisséggel érintett ügyek száma elenyésző, és a büntetőeljárás iratai is rendelke-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
