A kérdés, bármennyire is jogelméleti szőrszálhasogatásnak tűnhet, valójában a demokratikus rendszer egyik megkerülhetetlen problémájával szembesít. Nem vitás, hogy az a technikai civilizáció, amelyben élünk, súlyos és sokszor visszafordíthatatlan hatást gyakorol természeti környezetünkre. Döntéseink, amelyeket infrastrukturális beruházásokról, energetikai rendszerünk felépítéséről, gazdasági-társadalmi berendezkedésünkről hozunk, vagy akár azok a viselkedési minták, amelyeket fogyasztóként megvalósítunk, környezetünk állapotát erőteljesen és tartósan képesek befolyásolni. Közhely, hogy ezek a hatások nem ismernek országhatárokat. A levegő- és vízszennyezés, a globális klímaváltozás, az ózonréteg ritkulása nem ismer közigazgatási és politikai választóvonalakat. Kevésbé tudatosult azonban, hogy időbeli határok sem jelentenek gátat. Az általunk kibocsátott üvegházgázok évszázadok múlva is a légkörben lehetnek. Az ózonréteg regenerációjához évtizedek kellenek.
Az aszályos, forró nyár, amely mögöttünk van, széles tömegek számára bizonyította, hogy a klímaváltozás nem elméleti lehetőség, hanem valóság, amellyel már ma együtt kell élnünk. A globális természeti rendszert ért károk hatásainak többsége azonban csak késleltetve jelentkezik, az igazán súlyos gondokkal nem mi fogunk szembenézni, hanem az unokáink. Mai döntéseink az ő életlehetőségeiket és kilátásaikat is befolyásolják - és ritkán jó irányba, Mostani cselekedeteink árát ötven-száz év múlva élő utódainknak kell majd megfizetniük. Ha komolyan vesszük azt a demokratikus alapelvet, mely szerint mindazok a csoportok, amelyekre egy döntés hatást gyakorol, jogosultak a döntésbe való beleszólásra, arra, hogy érdekeik megjelenjenek a döntéshozatali mechanizmusokban, óhatatlanul felvetődik a kérdés, miért nem biztosítjuk ezt a jogot annak a nálunk jóval nagyobb számú csoportnak, amelynek életfeltételeit épp most tesszük tönkre. Tönkretehetjük-e létalapjaikat úgy, hogy érdekei-
- 206/207 -
ker, nem is artikulálhatják, hogy a participáció, a részvétel jogát sem biztosítjuk nekik? Aligha,
A természeti környezet pusztításával nem csak természeti értékek, ritka, fajok, életformák tűnnek el. A globális természeti rendszer kiegyensúlyozott működése nélkül társadalmi rendszereink sem életképesek. Megsebzésével, tönkretételével megfosztjuk a jövő nemzedékeket is az egészséges környezethez, az emberhez méltó léthez - és végső soron az élethez fűződő alapvető jogaiktól. Megsérthetjük-e az utánunk jövők emberi jogait, pusztán azért, mert nincs, aki szót emeljen értük? A válasz ismét csak: aligha.
De vajon tudjuk-e, hogy mit is kell biztosítanunk a jövő generációknak? Hogy mire lesz szükségük és mire nem? Nem láthatjuk a jövőt elég biztosan ahhoz, hogy mi dönthessünk arról, mit juttatunk nekik és mit nem. Egyetlen dolgot biztosíthatunk, azt a lehetőséget, hogy maguk dönthessenek erről. A választás szabadságának jogát. Ebből fakadóan tartózkodnunk kell minden olyan döntéstől és cselekedettől, amely csorbítja a jövő nemzedékek választási szabadságát. Ez a szabadság pedig mindenekelőtt azt jelenti, hogy lehetőségük legyen annak a biológiai és kulturális sokféleségnek a megismerésére, amellyel mi rendelkezünk, és maguk dönthessék el, hogy ebből a sokszínűségből mit választanak saját maguk számára, szem előtt tartva természetesen az utánuk következő nemzedékek jogát ugyanehhez a sokféleséghez.
Nem kérdés, hogy morális felelősségünk van az utánunk jövőkkel, a jövő nemzedékekkel szemben. Hogy ez az erkölcsi imperatívusz ne csak lelkiismeret-furdaláshoz, hanem konkrét tettekhez is vezessen, le kell fordítanunk a társadalmi cselekvés kódjára, azaz a jog és a politika nyelvére. Ha ők maguk nem emelhetik fel szavukat saját érdekükben, biztosítani kell, hogy valaki más tegye meg helyettük. Az az intézmény, amely képviselheti a jövő nemzedékeket a közösségi döntéshozatalban, a politikában, a már említett három pilléren kell hogy nyugodjon; a jövő nemzedékek alapvető emberi jogain, a participáció jogán és a választás szabadságához fűződő jogon. Mert nem létező személyeknek is lehetnek jogai.
Ezek a jogok természetesen inkább szimbolikusak, a jogról való beszéd pedig velük kapcsolatban inkább metafora. Ahogy Sólyom László írja: "A majd egykor megszületendők jogaiból ma és a mi számunkra, csak kötelességek léteznek velük szemben. A nemzetközi jog azért teszi fel, hogy a jövő nemzedékeknek jogai vannak, hogy ebből a mi kötelességeinket meg lehessen konstruálni, hiszen a joggal a kötelesség áll szemben" (Sólyom László: A jövő nemzedékek jogai, és ezek képviselete a jelenben, in A jövő nemzedékek jogai, Budapest, Védegylet, 2000, 37-46). Ezek a jogok léteznek, bármennyire is metaforikusak. A belőlük származó kötelességeink pedig nagyon is kézzel foghatók.■
Visszaugrás
