1997. május 20-án fogadta el az Európai Unió Tanácsa az 1997/7/EK (9. cikk) számú irányelvet a távollévők között szerződésekről. Ebben arra kötelezte a tagállamokat, hogy unió szerte egységes szabályozást alakítsanak ki a távollévők között kötött értékesítési szerződéseket érintő fogyasztóvédelmi kérdésekkel kapcsolatban. Olyan szerződésekről van szó, amelyet a fogyasztó és a szállító telekommunikációs eszközön keresztül kötnek.
Az irányelvben található speciális fogyasztóvédelmi rendelkezés az ún. nem kért értékesítés esetén úgy rendelkezik, hogy a tagállamok meghozzák a szükséges rendelkezéseket azért, hogy
- megtiltsák olyan áru szállítását, illetve szolgáltatás nyújtását, amely a fogyasztó számára fizetési kötelezettséggel jár és ő előzetesen nem rendelte meg;
- mentesítsék a fogyasztót minden ellenszolgáltatás alól, amennyiben kérése nélkül szállítanak számára árut, illetve nyújtanak szolgáltatást, illetve hogy a válasz hiánya nem jelent beleegyezést.
Nyilvánvalóan felmerül a kérdés, hogy ez milyen kapcsolatban lehet a büntetőjoggal úgy általában, illetve különösen a vagyon elleni bűncselekmények tényállásaival. Első ránézésére azt mondhatjuk, hogy az említett uniós irányelvnek a büntetőjog egyáltalán nem volt a látókörében. Sokkal inkább arról van szó, hogy a vállalkozások versenyt sértő magatartásait kellett szankcionálni.
- 222/223 -
Ennek megfelelően, az irányelv idézett 9. cikkét 2000-ben implementálta a német jogalkotó, és a polgári törvénykönyvbe, a BGB 241a. §-ba a következő rendelkezés került:
Nem rendelt szolgáltatások
(1) Ha a vállalkozó nem megrendelt dolgokat szállít vagy nem megrendelt egyéb szolgáltatást nyújt a fogyasztónak, akkor a fogyasztóval szemben semmilyen követeléssel nem léphet fel a szállítással összefüggésben.
(2) Ezen követelések azonban nem kizártak, ha a szolgáltatást nem az átvevőnek szánták, vagy arra a megrendelés téves feltételezése alapján került sor, és az átvevő ezt felismerte vagy a forgalomban szokásos gondosság mellett felismerhette volna.
(3) Nem minősül nem megrendelt szolgáltatásnak, ha a fogyasztónak a megrendelt helyett egy minőségében és árában azonos szintű szolgáltatást kínálnak fel és kijelentik, hogy annak átvételére nem köteles és visszaküldés költségeit sem viseli.
Magyarországon az irányelvet és különösen annak 9. cikkét a távollévők között kötött szerződésekről szóló 17/1999. (II. 5.) Korm. rendelet implementálta. A 8. § szerint:
(1) A gazdálkodó szervezet nem követelhet a fogyasztótól ellenszolgáltatást, ha olyan árut értékesít, illetve olyan szolgáltatást nyújt, amelyet a fogyasztó korábban nem rendelt meg.
(2) A fogyasztó nyilatkozatának elmaradása esetén sem lehet vélelmezni a gazdálkodó szervezet ajánlatának - hallgatólagos - elfogadását.
A német és a magyar jogi helyzet tehát ennyiben megegyezik. A következőkben megvizsgáljuk, hogy milyen következményekkel jár a BGB és a magyar kormányrendelet idézett szakaszainak beiktatása a büntetőjogi felelősségre.
Kiindulásként vegyük a következő esetet! X, aki a jó magyar Tokaji rajongója, kéretlenül, megtekintésre kap a borkereskedő A-tól egy üveg olcsó Tokaji utánzatot, amely EU-importból és nem Magyarországról származik. Ha X meg akarná tartani ezt a bort, akkor kényelmesen átutalhatná a pénzt A-nak, ellenkező esetben pedig csak egyszerűen vissza kellene küldenie az üveget. X azonban megsértődik, hogy neki mint a borok ismerőjének egy ilyen olcsó lőrét küldenek, kiveszi az üveget a csomagolásból,
- 223/224 -
és a dobozt a szemétbe dobja. A Tokaji utánzatot pedig elajándékozza. Követett-e el X bűncselekményt?
A jogi helyzet áttekintését a polgári joggal kezdjük. Polgári jogi szempontból mind a BGB, mind pedig a magyar kormányrendelet rendelkezései azt eredményezik, hogy a fogyasztó oldalán fő szabály szerint semmilyen ellenszolgáltatási kötelezettség nem keletkezik, és a küldőnek a szerződésből semmilyen követelése nem származik, nem követelheti sem a dolog, sem annak hasznai kiadását, sem pedig kártérítést.
Büntetőjogi szemszögből nézve két bűncselekmény merülhet fel X felelősségével kapcsolatban. Egyrészt a német Btk., az StGB 303 § szerinti és a magyar Btk. 324. § szerinti rongálás, tekintettel arra, hogy X eldobta a csomagoló dobozt. Emellett pedig még elajándékozta a bort, ami mindkét kódex szerint sikkasztás lehetne.
A rongálás magyar és német szabályozása csak annyiban különbözik, hogy a magyar Btk. megköveteli, hogy a dolog megrongálása vagy megsemmisítése kárt okozzon, míg az StGB a kárt mint tényállásszerű eredményt nem tartalmazza.
A sikkasztás tényállásait összehasonlítva jelentősebb különbségnek az mutatkozik, hogy a Btk. szerint az elkövetési tárgy a tettesre rábízott dolog, míg a rábízás az StGB szerint csak minősítő körülmény, tehát rábízás hiányában is elkövethető a sikkasztás.
Mind a sikkasztás, mind a rongálás törvényi tényállásaiban, mindkét állam szabályozása szerint közös, hogy a dolog idegen mivolta tényállási elem.
Elérkeztünk a büntetőjogi kérdésfeltevéshez: Azok a dolgok, amelyeket a BGB és a magyar kormányrendelt ismertetett rendelkezési alapján a fogyasztónak küldenek, idegen dolgok maradnak-e a fogyasztó számára? A magyar szabályozás szerint továbbá azt is meg kell vizsgálni, hogy ez a küldő által a fogyasztóra bízott dolognak tekinthető-e.
Kezdjük azzal a kérdéssel, hogy elkövette-e X a rongálás bűncselekményét, ami attól függ, hogy X idegen dolgot rongált-e meg.
Az idegenség kérdése némi zavart okozott Németországban, mert mindezidáig egyhangú volt az a vélemény, hogy a bűncselekményi tényállásokban található idegen jelzőt a polgári jog szabályai szerint kell értelmezni, tehát az az anyagi jogi tulajdoni helyzettől függ.
Tehát felmerülhetne a kérdés, hogy a magyar és a német szabályozás nem vezet-e a tulajdonjog tényleges átruházásához, és így a fogyasztó oldalán a tulajdonjog ex lege megszerzéséhez. Ebben az esetben a küldött dolog ugyanis a fogyasztó tulajdonába kerülne, számára nem lenne többé
- 224/225 -
idegen. Ezt az álláspontot a képviselői azzal indokolják, hogy a fogyasztó joghelyzete ténylegesen a tulajdonos joghelyzetének felel meg, hiszen valamennyi tulajdonosi jogosítvány megilleti. Ezért joghelyzetét formálisan is tulajdonjognak kellene tekinteni a dogmatikai következetesség érdekében.
A BGB indokolása és az uralkodó nézet ugyanakkor elutasítja ezt a felfogást, mert a BGB idézett rendelkezéséből nem következik az, hogy a tulajdonjog a tulajdonos akarata ellenére átszáll, mindössze arról van szó, hogy a tulajdonos nem léphet fel követeléssel az átvevővel szemben.
A jogalkotó ezzel kapcsolatban kiemeli, hogy a tulajdon és a birtok egymástól való tartós elkülönülését a norma védelmi célja igazolja. E szétválasztásnak értelme az lehet, hogy a BGB 241a. § védelmi célja csak fogyasztóra vonatkozik. Amennyiben a fogyasztó a dolgot továbbadja egy harmadik személynek, a feladó ettől a személytől azonnal követelheti a dolog kiadását (kivéve, ha a harmadik személy a dolgot jóhiszeműen szerezte meg; lásd BGB 929, 932. §§). Ez a lehetőség kizárt lenne akkor, ha a fogyasztó a dolog tulajdonosává válna, mert ebben az esetben arra jogosultként rendelkezne a dolog felett, és a harmadik személy tulajdonossá válna. Ebből a példából látható, hogy a fogyasztót azért mégsem illeti meg minden a tulajdonból folyó jogosítvány. Ezért a 241a. § nem tekinthető törvényi alapú tulajdonszerzést eredményező tényállásnak.
Köztes eredményként tehát a következőt állapíthatjuk meg: A tulajdonjog ex lege megszerzésére sem a német, sem a magyar polgári jogi szabályok alapján nem kerül sor. Esetünkben tehát a csomagolás és Tokaji utánzat idegen dolgok maradnak.
Erre az eredményre tekintettel a német büntetőjogban más lehetőségeket keresnek, hogy a büntetőjogi felelősség körét szűkítsék. Különösen Otto javasolja ezért, hogy az "idegen" tényállási elemnek önálló büntetőjogi értékelést adjunk, és ezáltal végezzük el a törvényi tényállás korrigálását. Nézete szerint a dolog a tettes számára akkor tekinthető idegennek, ha másnak arra nézve erősebb vagyoni joga van, a dologgal kapcsolatban átfogóbb vagyoni pozícióban van a tetteshez képest. Mivel a BGB idézett rendelkezezésével a jogalkotó valamennyi tulajdonosi jogosítvány gyakorlását kizárta, ezért a tulajdonosnak már semmiféle uralmi pozíciót nem biztosít dolog felett. A legerősebb uralmi pozícióban tehát a fogyasztó van, így a dolog az ő számára már nem lehet idegen. Ezzel Otto feloldja az "idegen" fogalom polgári jogi függőségét.
A többségi vélemény szerint azonban a dolog idegen mivolta kizárólag a polgári jogtól függ, tehát egy a polgári jog alapján megválaszolandó
- 225/226 -
előzetes kérdés függvénye. A "tényállás korrekciója" ez esetben azt jelenté, hogy az "idegen" büntetőjogi fogalmát feloldanánk a polgári jog szerinti, formális tulajdoni helyzettől való erős függése alól. A büntetőjognak ki kellene alakítania az idegenség saját értelmezését. Megfontolandó volna, hogy a formális tulajdonosi pozíció helyett a "gazdasági tulajdont" vegyük alapul. Egy ilyen megközelítés szerint a dolog akkor nem lenne idegen a tettes számára, ha a polgári jog neki egy olyan joghelyzetet biztosít, amely alapján ő a tulajdonost kizárhatja a jogai gyakorlásából és a dolgot a tulajdonos akarata ellenére is tetszőleges módon használhatja vagy értékesítheti.
Ez az értelmezés elképzelhető a BGB 241a. § esetében, ugyanakkor helytállónak kellene lennie más büntetőjogilag releváns helyzetekben is, például a kézizálog esetén. A kézizálog esetén ez a gazdasági szemléletmód azonban nem vezet értelmes eredményre. Ezért kellene megmaradnunk a "idegenség" hagyományos értelmezésénél.
Egy másik felfogás szerint a BGB idézett rendelkezése jogellenességet kizáró oknak tekinthető. Mivel e rendelkezésből a megrongálás vagy az eltulajdonítás megengedése közvetlenül nem olvasható ki, ezért a rendelkezés célját és értelmét kell górcső alá vennünk.
A jogellenességet kizáró okokat a német büntetőjog nem taxatíve szabályozza, nincsen tehát numerus clausus. Ezért általánosan elfogadott, hogy akár a BGB előírásainak is lehet jogellenességet kizáró hatása a büntetőjogban. Ezt a jogrendszer egységének elve és az ultima ratio elv támasztják alá, hiszen ha egy cselekményt a civiljog megenged, akkor azt büntetőjogilag nem lehet szankcionálni. A büntetőjog csak a magánjogi viszonyok súlyos megsértését büntetheti.
A BGB idézett 241a. §-nak a jogellenességet kizáró okként történő felfogása mellett szólhat, hogy ez a rendelkezés az ún. "túlnyomó érdek elvét", illetve az "ütköző érdekek társadalmilag helyes szabályozását" követi. Esetünkben a feladónak az áru épségéhez, valamint annak visszaadásához fűződő érdeke ütközik a fogyasztó azon érdekével, hogy kéretlen szállításokkal ne zavarják, ettől óvva legyen. Az irányelv következtében mind a német, mind a magyar szabályozás egyértelműen a fogyasztó érdekeit helyezi előtérbe. Máskülönben hogyan lehetne az, hogy a feladó semmilyen követelést nem támaszthat a fogyasztóval szemben? Az érdekviszonyok ilyen módon történő szabályozását a büntetőjognak is figyelembe kell vennie. Ezért a BGB 241a. §-át az áru, esetünkben a csomagolás megrongálása esetén jogellenességet kizáró oknak tekinthetjük.
- 226/227 -
Magyar szempontból azonban akár másként is kinézhet a megoldás. Elképzelhető, hogy nem is kell jogellenességet kizáró okra hivatkoznunk, hiszen Btk. 324. §-a megköveteli a rongálási kár bekövetkeztét. A rongálási cselekmény következtében pedig ez a kár nem következik be, hiszen a kormányrendelet 8. §-a, a Ptk. általános előírásaival összhangban, kizárja a feladó kártérítési igényét. A feladó kárát tehát a törvény erejénél fogva figyelmen kívül kell hagyni, és ezért a büntetőjog számára is figyelmen kívül kell maradnia.
Tehát sem Magyarországon, sem Németországban nem büntethető X rongálás miatt.
De akkor mi is a helyzet az üveg Tokaji utánzat elajándékozásával? Az elajándékozással megvalósulhat a Tokaji elsajátítása vagy a Btk. 317. §-a szerinti sajátjaként rendelkezés. És ha Otto nézetét nem fogadjuk el, akkor mindehhez hozzá kell tennünk, hogy az üveg X számára idegen.
Kezdjük a magyar jogi helyzettel! A Btk. 317. §-a feltételezi, hogy a dolgot a tettesre rábízták. A német értelmezés szerint a rábízás azt jelenti, hogy a tettes azzal a kötelezettséggel szerezte meg a dolog őrizetét, hogy a dolgot majd visszaadja, illetve meghatározott célokra használja. Mivel azonban az irányelvet implementáló Korm. rendelet 8. §-a a fogyasztónak a feladóval szembeni mindenféle kötelezettségét kizárja, így rábízásról nem beszélhetünk. A magyar büntetőjog alapján tehát kizárt a felelősség.
A német jogi helyzet némileg bonyolultabb, hiszen a német büntetőjog alapján a nem rábízott dolgot is el lehet sikkasztani. Németországban lényegében arról folyik a vita, hogy vajon azok az esetek, amikor a fogyasztó a dolgot használja vagy elidegeníti, jogtalan eltulajdonításnak tekinthetők-e. Mivel az eltulajdonítás jogtalansága a német felfogás szerint is a tényállás eleme, ezért a használat vagy az elidegenítés problémája a tényállásszerűség kérdését érinti. Ez azt eredményezi, hogy a fogyasztónak az eltulajdonítás jogtalanságát érintő releváns tévedése a szándékosságot kizárná.
Azokban az esetekben, amikor a fogyasztó a dolgot használja, a feladó mindenféle jogának kizárásából a fogyasztó használati jogosultságát vezetik le, s ezért a dolgot a használattal nem lehet jogtalanul eltulajdonítani. Az uralkodó vélemény azt hozza fel ennek alátámasztására, hogy a fogyasztónak joga van a dolog kiadásának megtagadására. Ennek csak akkor lehet értelme, ha ez egyben megfelel a saját használat jogának, mert enélkül arra az értelmetlen eredményre jutnánk, hogy többé senki sem használhatná a dolgot. Ez az értelmezés a BGB idézett rendelkezéséből kiolvasható védelmi célnak is megfelel. Mert a törvény indokolásának tanulsága
- 227/228 -
szerint a jogalkotó abból indult ki, hogy az átvevő a dolgot ingyenesen megtarthatja, amely végeredményében az ajándékozással egyenértékű. Következésképpen, a feladó kiadás iránti igényének kizárása folytán a fogyasztót megilleti a dolog használatának joga. Ezzel a BGB 241 a §-a kizárja az eltulajdonítás jogtalanságát, hiszen a használattal megvalósuló eltulajdonítás összhangban van a magánjoggal.
Ugyanakkor a kiinduló jogesetünkben X nem használta, hanem elajándékozta a Tokaji utánzatot. Kérdéses tehát, hogy a fenti érvelés vonatkoztatható-e a dolog elidegenítésére, azaz hogy a fogyasztót megilleti-e az elidegenítés joga.
A rendelkezési jogosultság elfogadása mellett szólhat, hogy a feladó a dolog eladásával ugyanazt a gazdasági értéket sajátítja el, mint a használattal vagy a felhasználással. Ezt a felfogást támasztja alá a jogalkotónak a már említett nézete is, miszerint a BGB szabályozása - eredményét tekintve - egyfajta ajándékozáshoz vezet.
Bár a jogalkotó a kizárt követelések sorában nem nevesíti kifejezetten a BGB 816. §-a szerinti megváltással történő kiadás iránti igényt, az indokolásban mindenesetre kifejti, hogy az átvevőt semmiféle kötelezettség nem terhelheti, és különösen nem a feladó kártérítési, valamint a hasznok és a dolog kiadása iránti követelései. A tudatosan zaklatott fogyasztó érdekében kellett azt a rendelkezést megalkotni, amely a fogyasztót mentesíti a hasznok kiadása iránti és a kártérítési igények alól. Az elidegenítést a használat egy formájának tekinthetjük, így a megváltással történő kiadás iránti igény is kizárt.
Ez a normatív tartalom az irányelvnek megfelelő jogértelmezésből is fakad. Az irányelv 9. cikke alapján meg kell tiltani, hogy a fogyasztónak kéretlen árut fizetési felszólítással szállítsanak; és a fogyasztót mindenféle ellenszolgáltatás alól mentesíteni kell. Ellenszolgáltatás alatt a fogyasztó minden aszinalagmatikus kötelezettségét is érteni kell. A jogalkotó az irányelv fogyasztóvédelmi intenciói alapján a fogalom tág felfogásából indult ki. A BGB 241a. §-ában szabályozott jogkövetkezmények tág értelmezése ennyiben az irányelvvel konform implementációnak tekinthető.
(A követelések kizárása azonban csak a fogyasztóval szemben foghat helyt, harmadik személlyel szemben nem. A dolgot a fogyasztótól rosszhiszeműen megvásárló harmadik személynek a BGB 985. § alapján vissza
- 228/229 -
kell azt adnia, a dolgot ajándékozással megszerző harmadik személynek pedig a BGB 816. § (1) bek. alapján ki kell azt adnia.)
A rendelkezési jogosultságnak ellentmond az a tény, hogy a törvény indokolása abból indul ki, hogy a feladó tulajdonos marad. Ehhez még hozzátartozik, hogy a BGB idézett §-ának versenyjogi célja pusztán annyiban merül ki, hogy a fogyasztót a kéretlen árukkal történő zaklatástól megóvja, és hogy kiküszöbölje az esetleges fizetési és megőrzési kötelezettségekkel kapcsolatos bizonytalanságot.
Az átvevő követelések alóli mentesítése így a fogyasztói magánszférába történő behatolás kiegyenlítésként fogható fel. Ezen az egyensúlyon túllépne már az, ha az átvevőnek biztosítanánk azt a jogot, hogy a dolgot harmadik személynek eladja. Mert ha a fogyasztó a dolgot eladja, akkor ez már az ő szabad döntése, amely során már nincsen versenyellenes zaklatásnak kitéve.
Ezt a felfogást a rendelkezés szó szerinti értelmezése is alátámasztja. Eszerint a feladónak a fogyasztóval szemben minden olyan igénye lesz kizárt, amely "a szállítással összefüggésben" keletkezik. A BGB 985. § alapján a harmadik személlyel szembeni vagy a 816. § (1) bek. alapján a fogyasztóval szembeni követelések nem a szállítással összefüggésben, hanem a fogyasztó szabad döntésének a következtében keletkeznek.
Ha ez elsőként ismertetett felfogást követjük, akkor a sikkasztás kizárható, mert az eltulajdonítás nem volt jogellenes. A második felfogás szerint a rendelkezési jog hiányában az eltulajdonítás jogellenes marad. Ez azonban nem jelenti azt, hogy X-nek büntetőjogi felelőssége lenne, hiszen X aligha lesz tisztában azokkal a tényekkel, amelyek a jogtalan eltulajdonítás értelmezéséhez vezetnek. Így tévesen abból fog kiindulni, hogy ő az áruval való rendelkezésre jogosult. Mivel a jogellenesség itt normatív tényállási elem, ezért X szándékossága e tekintetben nem állapítható meg. Következésképpen X tévedésben van és az StGB 16. § (1) bek 1. fordulata alapján nem büntethető.
Rövid előadásom reményeim szerint rámutatott, hogy az európai jogfejlődés befolyásától már a büntetőjog központi, klasszikus területein sem lehet eltekinteni, és hogy ott találkozhatunk ilyen hatással, ahol a leg-
- 229/230 -
kevésbé sejtenénk. Így a büntetőjog-tudomány feladat abban áll, hogy ezeket a hatásokat, befolyásokat elvek mentén orientálódva felkutassa és rendszerszerűen dolgozza be a büntetőjogba. Azt, hogy ez lehetséges, a távollévők között kötött szerződésekről szóló irányelv példáján keresztül szerettem volna bemutatni.[2]■
- 230 -
JEGYZETEK
[1] Az előadás német nyelven elhangzott Szegeden, 2006. december 1-jén az SZTE ÁJK Büntetőjogi és Büntető Eljárásjogi Tanszéke és az MTA SZAB Jogtudományi Bizottsága által Fonyó Antal professzor halálának 25. évfordulójára rendezett konferencián. Fordította: Szomora Zsolt (egyetemi tanársegéd, SZTE ÁJK Büntetőjogi és Büntető Eljárásjogi Tanszék).
[2] A témához kapcsolódó fontosabb irodalom: BERGER, Ch.: Der Ausschluss gesetzlicher Rückgewähransprüche bei der Erbringung unbestellter Leistungen nach § 241a BGB. Juristische Schulung, 2001. 649. skk.; CASPER, M.: Die Zusendung unbestellter Waren nach § 241a BGB. Zeitschrift für Wirtschaftsrecht, 2000. 1602. skk.; LINK, Ph.: Ungelöste Probleme bei der Zusendung unbestellter Sachen - Auswirkungen in Dreipersonenverhältnissen. Neue Juristische Wochenschrift, 2003. 2811. skk.; LORENZ, S.: Im BGB viel Neues: Die Umsetzung der Fernabsatzrichtlinie. Juristische Schulung, 2000. 833. skk.; MATZKY, R.: § 241a BGB - ein neuer Rechtfertigungsgrund im Strafrecht? Neue Zeitschrift für Strafrecht, 2002. 458. skk.; OTTO, H.: Konsequenzen aus § 241° BGB für das Strafrecht. Jura, 2004. 389. skk.; SCHWARZ, Ch.: § 241a BGB als Störfall für die Zivilrechtsdogmatik - Zu den systemwidrigen Folgen der Umsetzung der EG-Fernabsatz-Richtlinie. Neue Juristische Wochenschrift, 2001. 1449. skk.; SINN, A.: Der Zueignungsbegriff bei der Unterschlagung. Neue Zeitschrift für Strafrecht, 2002. 64. skk.; SOSNITZA, O.: Wettbewerbsrechtliche Sanktionen im BGB: Die Reichweite des neuen § 241a BGB. Betriebsberater, 2000. 2317. skk.
Lábjegyzetek:
[1] Arndt Sinn: PhD, habil, Privatdozent, Justus-Liebig-Universtiät Gießen/Universität Augsburg, E-mail: Arndt.Sinn@recht.uni-giessen.de
Visszaugrás
