A közjegyzői és az azokhoz hasonló okiratok nemzetközi forgalma felvet egy nagyon fontos problémát: az okiratok hitelességének kérdését.
Képzeljünk el a következő helyzetet: egy személy megjelenik egy francia, német, olasz vagy magyar közjegyzőnél és bemutat egy olyan okiratot, amelyet egy algériai közjegyző készített arab nyelven, vagy egy tokiói közjegyző japán nyelven esetleg a helsinkii bíróság törvényszéki írnoka állított ki finn nyelven. Az illető azt állítja, hogy ezen okirat alapján jogosult az örökös képviseletére és pénz átvételére is a közjegyző előtt folyamatban lévő hagyatéki eljárás során.
Valószínűleg a szóban forgó közjegyző még abban az esetben is "aggályosnak" fogja tartani ezt az okiratot, ha az le lett fordítva arra a nyelvre melyet ő ismer. Biztosan elgondolkozna, hogy felelősséget vállaljon-e a meghatalmazás érvényességéért anélkül, hogy előtte ennek alátámasztására más bizonyítékot is beszerezne. Ugyanez a helyzet abban az esetben is, ha a meghatalmazott e meghatalmazását egy bankban mutatja be azért, hogy pénzt vegyen fel vagy a közigazgatásban szeretné azt felhasználni.
Még akkor sem lehetünk bizonyosak abban, hogy az adott okirat ténylegesen valódi, ha annak tartalma - például egy hivatalos fordítás alapján - ismert. Ilyen helyzetben nem jelenthetjük ki róla, hogy hamis, de talán gondolkodóba esnénk erről.
Melyek a bizonyítás különleges szabályai a francia eljárásjog szerint, amelyek lehetővé teszik, hogy elfogadható legyen egy külföldi közokirat Franciaországban? Melyek azok a problémák, melyek előállhatnak, és hogyan lehetne azokat megoldani?
A megfogalmazott kérdések két újabb problémát vetnek fel a külföldön kiállított okiratokkal kapcsolatban:
- bizonyító erejük az eredetiségük és
- bizonyító erejük a tartalmuk tekintetében.
Munkám vázát a külföldi okiratok e kettős megközelítése adja, de mindenek előtt tisztázni kell a közokirat fogalmát, mert annak meghatározó szerepe lesz a továbbiakban.
A francia Code civil1 1317. cikke szerint: "egy olyan közhivatalnok által elkészített okirat minősül közokiratnak, aki jogosult az adott helyen - ahol az készült - ilyen okiratot kiállítani és az okirat rendelkezik mindazokkal az alaki kellékekkel, amelyek vele szemben megkívántatnak2".
Franciaországban a közokiratok klasszikus formája a közjegyzői okirat, de számos más okirati típus is megfelel a fenti meghatározásnak. Ilyenek a bíróságok által meghozott határozatok, az általuk vagy a rendőrség által eljárásuk során kiállított jegyzőkönyvek, meghatározott keretek között a szakértői jelentések, az állami aktusok, a prefektus, az alprefektus, a polgármester vagy az alpolgármester által kiállított közokiratok, illetve a huissier3 által eljárása során elkészített okiratok.
Az elméleti megközelítés szerint a lex fori4 elve jelöli ki azt a jogrendszert, ami meghatározza, hogy milyen okiratok minősülnek közokiratnak. A francia jogászok számára ezért a francia jog az irányadó ebben a kérdésben.
A Code civil 1317. cikkéből kiindulva megállapítható, hogy a közokirat meghatározásánál, az okiratot kiállító hatóságnak van elsődleges jelentősége és nem az okirat által kiváltott joghatásnak. A törvényi rendelkezés semmilyen célzást nem tesz az okirat bizonyító vagy végrehajtó erejére. Ennek az oka az, hogy a közokiratot a kiállító közhivatalnok ruházza fel megerősített hatással, ami azonban nem más, mint közreműködésének csak egyik következménye. A közokiratokat így nem a joghatásuk, hanem a szerkesztő közhivatalnok személyéhez kell kapcsolni.
Számos problémát vet fel a Francia Külügyminisztérium 2004. december 6-án kibocsátott rendelete, melynek hatálya kiterjed az Európai Unió tagállamaiban, az Európai Gazdasági Térség tagállamaiban, Andorrán, Monacóban, a Szentszéknél és Svájcban szolgálatot teljesítő francia diplomaták és konzulok közjegyző jellegű tevékenységére.
A megjelölt országokban a francia konzulátusok közjegyzői jogosítványainak eltörlése a gyakorlatban nehézségeket okozhat. Problémaként merülhet fel, hogy milyen módon kell kiállítani egy meghatalmazást külföldön, hogy az alapján egy szabályszerű eljárás megindítható legyen Franciaországban. A megoldás könnyűnek tűnhet, ha a meghatalmazás elkészítésére egy olyan államban kerül sor, mely tagja a latin típusú Közjegyzők Nemzetközi Uniójának5 (U.I.N.L.). Ilyen esetben a közjegyző által elkészített okirat Franciaországban is hitelesnek minősül. Nincs másra szükség csak, hogy az adott állam az U.I.N.L. tagja legyen, az okiratot közhivatalnok állítsa ki és a meghatalmazás tartalmazza mindazokat a jogszabály által előírt kellékeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy okirat megfelelő bizonyító erővel rendelkezzen és végrehajtható legyen.
Mi történjék azokban az országokban, ahol a francia konzulátusok közjegyzői hatáskörrel is rendelkeznek vagy amelyek nem tagjai az U.I.N.L.-nek? E kérdésnek különös jelentősége lehet például az Egyesült Királyságban.
Abból a megállapításból kiindulva, hogy egy közokirat megfelelő bizonyító erővel rendelkezik és végrehajtható, a Nagy-Britanniában kiállított meghatalmazás soha nem lesz hiteles. Ennek oka egyrészről, hogy Angliában csak a bíróságok jogosultak okiratot végrehajthatóvá nyilvánítani, másrészt a törvényes bizonyító erő fogalma ebben az országban nem ismert.
Ellenben, ha a közokiratot, a kiállító közhivatalnok személyéhez kapcsoljuk, arra a következtetésre juthatunk, hogy Nagy-Britanniában is beszerezhető Franciaországban hitelesnek minősülő meghatalmazás. Erre akkor kerülhet sor, ha az okiratot egy Public Notary vagy egy Scrivener Notary készíti, akik valóban hatósági jogkörrel rendelkező közhivatalnoknak minősülnek és kinevezésüket Canterbury érsekétől kapják. Egy Solicitor által elkészített meghatalmazás ugyanakkor soha nem minősül hitelesnek Franciaországban.
A közhitelesség a francia jog szerint kapcsolódik a "tanácsadói" szerepkörhöz is, ami Angliában tradicionálisan a Solicitorhoz köthető. Mivel a francia jog szerint az Egyesült Királyságban csak a Public Notary és a Scrivener Notary által kiállított okiratok lesznek hitelesek, ezért kétségeket támaszthat, hogy az általuk készített meghatalmazás aláírása előtt a meghatalmazó megfelelő tanácsadásban részesül-e az okirat joghatásairól.
Lehetséges megoldás erre a helyzetre, ha a meghatalmazásból kitűnik, hogy elkészítője azt felolvasta és az aláírókat tájékoztatta az általuk is értett nyelven az okirat tartalmáról és joghatásairól. Másrészt az is elképzelhető, hogy az okiratot olyan Public Notary vagy Scrivener Notary készítse el, aki egyben Solicitor is.
Vita folyik arról, hogy mi az a minimális szerep, ami a hatóságtól megkövetelhető egy okirat elkészítése során. A hitelességnek csak a felek aláírására vagy az okirat teljes tartamára kell-e vonatkoznia? Erre a kérdésre a közösségi jog és a francia jog nem ugyanazt a választ adja.
a) A közösségi jog koncepciója
Az Európai Bíróság 1999. június 17-i ún. Unibank ügyben hozott döntésében pontosította a közokiratokkal kapcsolatos koncepcióját, felhasználva ehhez a Jenard-Möller jelentést is.
A szóban forgó jelentés három együttes ismérvet követel meg a közokiratoktól: az okiratot egy hatóságnak kell kiállítania; e tevékenységnek mind az aláírásra, mind az okirat tartalmára vonatkoznia kell; és az okiratnak végrehajthatónak kell lennie abban az országban ahol kiállították.
A Bíróság e döntésében egyértelművé tette, hogy számára az okirat hitelessége azt jelenti, hogy hitelesítés mind a felek aláírására, mind az okirat tartamára vonatkozik.
A bírósági döntés alapjául szolgáló ügyben egy dán állampolgár, Christensen úr 1990 és 1992 között három követelés elismeréséről szóló okiratot (Gaeldsbrev) írt alá a dán jog hatálya alá tartozó Unibank részére, mely alapján többszázezer koronához jutott. A három okirat nyomdai úton készült és magán hordozta egy harmadik személy, mint tanú kézjegyét is. Tartalmazták továbbá azt a kikötést is, hogy a Retsplejelov6 478. cikkének megfelelően végrehajtható okiratnak minősülnek.
Az aláírást követően az adós Németországban telepedett le. A visszafizetés határidejének eredménytelen lejártát követően, az Unibank érvényesíteni kívánta a követelését és a Darmstadti Landgericht7 engedélyezte is a végrehajtást. Az adós fellebbezett a döntés ellen a Bundesgerichsthof8-hoz tudakolva, hogy az elismeréséről szóló okiratok, melyek kifejezetten tartalmazták, hogy közvetlenül végrehajthatóak a Brüsszeli Egyezmény9 50. cikke szerinti közokiratnak minősülnek-e.
A bíróság az ítélet indokolásában kifejtette ahhoz, hogy az okirat a közokiratoknak megfelelően végrehajtható legyen az is szükséges, hogy megfeleljen mindazoknak a követelményeknek, amelyet az adott állam jogszabályai az ilyen típusú okiratokkal szemben támasztanak. Noha a felek egymás között készítették el az okiratot, de az nem rendelkezett egy olyan sajátos karakterrel, amelyet a közokiratok a hatósági szerv vagy a származási állam által ilyen okiratok elkészítésére feljogosított személy közreműködése során nyernek el. Mivel a követelést elismerő okiratok nem feleltek meg ennek a követelménynek, így azok az 1968. évi szeptember 27-i Brüsszeli Egyezmény 50. cikke szerint nem minősültek közokiratnak.
E koncepció megjelenik a 2004. évi április 21-én kibocsátott 805/2004/EK rendeletben10 is, kiegészülve azzal, hogy a hitelesítésnek az aláírásra és az okirat tartamára is vonatkoznia kell.
Összefoglalva: három feltétel szükséges ahhoz, hogy egy okirat a közösségi jog szerint közhiteles és végrehajtható legyen:
- az okiratot egy hatóságnak kell kiállítania,
- a hitelesítésnek a felek aláírására és az okirat tartamára is vonatkoznia kell,
- az okiratnak végrehajthatónak kell lennie abban az államban, ahol elkészítették.
b) A francia jog koncepciója
Az Európai Bírósággal szemben a Cour de Cassation11 sokkal rugalmasabban értelmezi a közhitelesség követelményeit 2000. október 17-én meghozott döntésében, végrehajthatónak nyilvánítva azt az okiratot, amelyre a bíró vagy a greffier12 rávezeti az aláírását a tartalom vizsgálata nélkül.
Döntése szerint bárminemű okirat, amely akár közvetlenül, akár közvetve joghatás kiváltására alkalmas végrehajtható lehet. Ugyanakkor további követelmény az okirattal szemben - az Európai Bíróság döntésével egyezően -, hogy abban az országban, ahol kiállításra került végrehajthatónak kell lennie. Jelenleg is vita zajlik arról, hogy e követelmény az igény érvényesítésének vagy az okirat érvényességének feltétele.
Azok a magánokiratok, amelyeken a felek aláírását valamely hatóság hitelesítette, a francia jog szerint végrehajtható közokiratoknak minősülnek, szemben a közösségi joggal.
Egy ilyen eltérés nehezen igazolható, mert egy egységes gyakorlat kialakulása lenne kívánatos. Talán a közösségi jog által kínált megoldás követése lenne hasznosabb, amely szerint ahhoz, hogy a külföldön kiállított okirat az adott államban is végrehajtható legyen szükséges, hogy a hitelesség az okirat tartalmára is vonatkozzon és a kiállítás helye szerinti országban is végrehajthatónak kell lennie. Mindennek kettős célja van, egyrészt megkönnyíteni a közokiratok nemzetközi forgalmát, másrész eleget kell tenni azoknak a minimális biztonsági követelményeknek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy egy okirat valóban végrehajtható legyen.
E kérdéskör vizsgálata elvezethet bennünket egy másik területre is, nevezetesen a végrehajthatóság kérdéséhez, de maradjunk mégis az eredeti témánknál, a külföldi közokiratok bizonyító erejénél. Kérdésként merülhet fel, hogy a külföldi közjegyző előtt megtett végrendelet vagy apai elismerő nyilatkozat alkalmas-e arra, hogy az alapján hagyatékot adjanak át vagy tartásdíjat állapítsanak meg Franciaországban?
Milyen bizonyító erővel rendelkezik egy külföldön kiállított közokirat? Az ilyen okirat milyen eljárásokban használható fel? Valóban attól a személytől származik-e, aki azt aláírta és tartalma nem került-e módosításra? Egyáltalán milyen joghatásai vannak a külföldön kiállított közokiratnak?
A francia jog szerint több esetben is a közokiratoknak pusztán külső megjelenésük által bizonyító erejük van. Ennek megfelelően mentesül a bizonyítási kötelezettség alól az eljárás során az a fél, aki olyan okiratot mutat be, amely külsőleg a közokirat jegyeit hordozza. Charles Dumoulin13 szavaival élve: "Scripta publica se ipsa"14. A bélyeg, a pecsét, a fejléc, az aláírások, a vízjeles papír, mint tárgyi jelek formálisan tanúsítják az okirat eredetét és elegendőek lehetnek ahhoz, hogy az okirat hiteles jellegét igazolják. Franciaországban a formailag szabályosan kiállított közokiratot a közhitelesség vélelme illeti meg. Az a fél, aki esetlegesen vitatja az okirat hitelességét jogosult bizonyítani, hogy az nem eredeti, és az okirat érvénytelenségének megállapítása iránt eljárást kezdeményezhet a polgári eljárásjog szabályai szerint.
Fontos szabály, hogy a közhitelesség vélelme nem minden esetben illeti meg a külföldi okiratokat. Nem várható el ugyanis egy francia bírótól, hogy ismerje azokat a külső, formális jeleket, amelyeket egy állam megkíván a saját területén kiállított közokiratoktól. A francia jog ezért - sok más jogrendszerhez hasonlóan - meghatározza azokat a formalitásokat, amelyekkel egy külföldi közokiratnak rendelkeznie kell.
Az első szabályokat ezen a területen XIV. Lajos minisztere Colbert hozta a tengeri kereskedelemmel kapcsolatos rendeletében. A szabályos formában kiállított okiratoknak soha nem volt olyan jelentőségük, mint abban korban, amikor a nemzetközi kommunikáció szinte lehetetlen elvárásnak bizonyult. Napjainkban egy amszterdami közjegyző egyszerűen küld egy angol vagy francia nyelvű faxot vagy e-mailt a chilei vagy algériai kollegájának, és gyorsan leegyeztethető, hogy egy okirata megfelelő formában lett-e kiállítva.
Korunkban a hitelesítés egy olyan formalitás, amelyet az okirat kiállításának helye szerinti országban egy, az okirat felhasználása szerinti ország hatósága végez. A legtöbb jogrendszer alapján e tevékenységet végző személy nem más, mint az adott állam konzulja. Visszatérve ezért a korábbi példánkhoz, ha egy francia, olasz vagy magyar közjegyző egy japán, arab vagy finn nyelvű okirat kap és az általa ismert nyelven abból megállapítja, hogy saját állama konzulja az azon szereplő aláírást vagy az aláíró minőségét hitelesítette, nyugodtan felhasználhatja az okiratot.
A hitelesítés a francia jog szerint egy olyan művelet, amellyel egy közhivatalnok igazolja a köz- vagy magánokiraton az aláírások valódiságát. Közokiratok esetén tanúsítja az aláíró minőségét, adott esetben a bélyeg vagy pecsét eredetét, azért hogy azt bárhol fel lehessen használni.
Napjainkban a belső jogrendből eltűnt, ugyanakkor a nemzetközi kapcsolatokban fontos szerepet játszik a hitelesítés. Alkalmazása a gyakorlatban főszabálynak tekinthető, de egyre gyakoribbak a kivételek, amikor nincs szükség rá ahhoz, hogy az okirat elfogadható legyen.
A közösségi jogrendszer szerint azokat az okiratokat, amelyeket külföldön abból a célból állítottak ki, hogy valamely francia hatóság előtt felhasználásra kerüljenek - miután az arra jogosult hatóság láttamozta - a konzul vagy az erre a feladatra delegált személy által hitelesíttetni kell. Az ilyen okiratokat a francia jog szerint megilleti a közhitelesség vélelme.
Főszabály szerint valamennyi közokiratot - legyen az közjegyzői, állami, bírósági okirat - hitelesíttetni kell, mielőtt az bírósági vagy közigazgatási úton végrehajtásra kerül.
A hitelesítésnek csak deklaratív hatása van, mert kizárólag kiállítóját vagy aláíróját bizonyítja.15 A joggyakorlat - számos szerző véleményével ellentétben - nem fosztja meg a teljes bizonyító erőtől azokat a külföldi közokiratokat, amelyek nem lettek hitelesítve. A bíróság közhitelesnek fogadhat el egy olyan okiratot is, amelynek minőségét nem a hitelesítés, hanem egy másik bizonyíték igazolja.
A hitelesítés hiánya így nem vezethet az okirat érvénytelenségének megállapításához, számos nemzetközi megállapodás is igazolja, hogy jelentőségét nem kell túlértékelni.
André Huet professzor megállapításával élve: "A hitelesítés intézménye lassúsága és bonyolultsága miatt a mai kor igényeit nem elégíti ki és gátat szab a nemzetközi kapcsolatok jó működésének.16". Franciaország is arra kényszerült, hogy más külföldi államokkal multilaterális vagy bilaterális egyezményeket kössön abból a célból, hogy leegyszerűsítsék vagy teljesen mentesítsék az okiratokat a hitelesítés kötelezettsége alól.
Az 1961. október 6-i Hágai Egyezmény17 eltörölte a külföldi közokiratok hitelesítésének kötelezettségét, felváltva azt az apostille intézményével. Az egyezményt aláíró államok megszabadultak a hitelesítés nehézségétől anélkül, hogy a külföldi okiratot felhasználó személyt megfosztanák eredetiség garanciájától.
A hitelesítéssel ellentétben, az apostille-t nem az okirat felhasználása hanem a kiállítása szerinti állam hatósága készíti, az aláíró vagy felhasználó személy kérésére. Az apostille tanúsítja az aláírás valódiságát, hogy az aláíró milyen minőségben jár el, és adott esetben az okiraton lévő pecsét vagy a bélyeg valódiságát. Az ilyen okirat mentes minden további igazolási kötelezettség alól.
Természetesen számos más európai közösségi egyezmény és Franciaország által megkötött bilaterális szerződés is foglalkozik a hitelesítés kérdéséről és annak eltörléséről.18
Teljesen érthető, hogy azokban az államokban, ahol ugyanazt az államnyelvet használják, ahol megegyezik a jogszokás és a közjogi berendezkedés, igyekeznek megszabadulni minden formalitástól, mert könnyedén ellenőrizhető az okiratok eredetisége. A nemzetközi egyezmények hatására a belföldi közokiratokat megillető közhitelesség vélelme kiterjed a látszólag szabályosan kiállított külföldi közokiratokra is anélkül, hogy a külföldi jogrendszerekre kellene hivatkozni.
A főszabály szerint a külföldi közokiratot érvényesnek kell vélelmezni, ezért mindaddig, míg az okirat érvénytelensége bizonyítást nem nyer a közokirat joghatásait váltja ki.
Az valódiság vélelmezése nem jelenti ugyanakkor azt, hogy az okirat minden körülmények között érvényes.
A fenti elv egy egyszerű megállapításon alapul: a külföldi közokiratot érvényesnek kell vélelmezni Franciaországban. E szabály természetesen csak bizonyos korlátok között helytálló.
a) Az érvényesség vélelme
Ugyanúgy, ahogy egy szerződés érvényessége vélelmezett, amíg az érvénytelenségét nem állapítják meg, úgy a közokirat is érvényesnek vélelmezett mindaddig, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik.
A közokirat érvényességének vélelme egy nemzetközi alkalmazhatósági lehetőséggel ruházza fel a benne foglalt negotium19-ot, például a hagyaték átadása Franciaországban történhet egy külföldön készített végrendelet alapján.
A közjegyző a közokirat elkészítésekor a bírósági ítélet meghozatalától teljesen eltérő eljárást követ, mert nem rendelkezik döntéshozatali jogosultsággal. "Ünnepélyes keretek között" befogad egy magánjogi jogügyletet, azt közokirati minősséggel látja el és ha az okirat érvényességét senki sem vitatja, akkor az minden további eljárás nélkül alkalmas arra, hogy joghatást váltson ki Franciaországban.
A francia Legfelsőbb Bíróság egy 1994. január 12-én meghozott döntésében a fenti megállapítással megegyező következtetésre jutott. A tényállás szerint egy Németországban megtett apai elismerő nyilatkozat alapján végrehajthatóvá nyilvánítási eljárást kezdeményeztek. Az egyik fél fellebbezésére a Cour d'Appel20 megállapította, hogy a végrehajtási eljárás nem szabályos. Az ügyben végül a Cour de Cassation kimondta: "minden külföldön megtett apai elismerő nyilatkozat, anélkül hogy ez alapján külön végrehajtási eljárást kellene kezdeményezni teljes joghatás kiváltására alkalmas mindaddig, míg az elismerést tartalmazó okirat érvénytelenségét valamely érdekelt által kezdeményezett bírósági eljárás során meg nem állapították".
A bíróság lényegében ebben a döntésében megállapította, hogy a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás egyetlen célja, hogy az okiratot végrehajtási erővel ruházza fel. A negotium érvényességének megítéléséhez arra lenne szükség, hogy az apai elismerésre vonatkozó jog szabályait ismerjük.
A hatályos francia jogszabályok ugyanakkor nem tartalmaznak rendelkezéseket a külföldi közokiratok érvényességéről, mert arra nincs is igény.
Az európai közösségi jog szabályaiban is hasonló megoldásokat találunk. A Brüsszel-I. rendelet21 csak a közokiratok végrehajthatóvá nyilvánításának előfeltételeit szabályozza, de nem foglalkozik az okiratban foglalt negotium érvényességének kérdésével, mert ez egyet jelente a közokiratban foglalt magánjogi jogügylet érvényességének és joghatásának megítélésével.
A fenti rendelet megkülönbözteti a határozatok elismerésének és végrehajthatóságának feltételeit a közokiratok végrehajthatóságának feltételeitől. A különbség csak akkor érthető meg, ha a közokiratok végrehajthatóvá nyilvánítási eljárásának tárgya kizárólag az okirat végrehajtási erővel való felruházása és az nem terjed ki a jogügylet jogkövetkezményeire.
Ugyanilyen elkülönítést végzett a 805/2004/EK rendelet22, amely létrehozta az európai végrehajtási jogcímet. Az 5. cikk szerint "az európai végrehajtható okiratként hitelesített határozat a többi tagállamban is elismert és végrehajtható anélkül, hogy szükség lenne külön végrehajthatóvá nyilvánításra és lehetőség lenne az elismerés megtámadhatóságának".
Máshogy fogalmaz a rendelet 25. cikk 2. §-a, ami a közokiratokra vonatkozik, és amely szerint "az európai végrehajtható okiratként hitelesített közokiratot a többi tagállamban is végre kell hajtani anélkül, hogy szükség lenne külön végrehajthatóvá nyilvánításra és lehetőség lenne végrehajthatósága megtámadásának".
Az okiratok e két típusára vonatkozó eltérő szabályozás oka a közjegyzői közokiratok természetében keresendők, mert azok nem egy döntés eredményei, így a bírósági határozatokkal szemben elismerést sem igényelnek. A közjegyzői okiratot, mint egy eredeti kézzel írt magánokiratot az ellenkező bizonyításáig érvényes.
A fenti helyes elgondolásból kiindulva a 2201/2003/EK rendelet23 - amelyet Brüsszel II. rendeletnek neveznek - megérdemli a kritikát. A 46. cikke szerint "...valamely tagállamban végrehajtható közokirat a határozatokkal azonos feltételekkel elismert és végrehajtható". Szó szerint értelmezve a szöveget, a rendelet azt állítja, hogy a bírósági határozatokhoz hasonlóan kereset indítható a közokirat joghatásának elismerése iránti is. Ebben az esetben a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás során a közokirat joghatása elismerést és végrehajtási erőt nyerne.
Nem szerencsés a közjegyzői okiratokat és a bírósági határozatokat azonos megítélés alá vonni, mert az elismerésnek csak a döntéshozatal esetén van értelme, és egy közjegyzői által készített okirat ilyet nem tartalmaz.
A közjegyzői okirat mindaddig érvényes, míg az ellenkezőjét nem bizonyítják. E vélelem az ilyen okiratoknak egy "nemzetközi kisugárzást" biztosít, amely független bármiféle elismeréstől.
A hivatkozott rendelet 46. cikke egy helytelen megfogalmazást tartalmaz és nem kellene eltérnie a Brüsszel I. rendelet 57. cikk rendelkezéseitől, amely csak a közokiratok végrehajtásáról szól.
Szükséges lenne, hogy a joggyakorlat megfelelően egyesítve értelmezze jogszabályok szövegét, meghagyva közokiratok érvénytelenségének megállapítása iránt indított eljárás lehetőségét.
b) A külföldi okiratok érvényességének korlátjai Franciaországban
Az érvényesség korlátjai két csoportba sorolhatók: a francia jog vagy kizárólagos eljárási jogosultságot biztosít a francia közjegyzőknek vagy azért utasítja vissza külföldi hatóság közreműködését, mert azzal nem egyenértékű a francia közjegyző munkája.
ba) A francia közjegyzők monopóliuma
Abban az esetben, ha francia jog kizárólagos eljárási lehetőséget biztosít a francia közjegyzőknek, akkor a külföldi okirat nem vált ki joghatást Franciaországban. Ilyen jogosultságot ad a Code civil 2417. cikke a szerződésen alapuló zálogjog létesítéséről, amely szerint: "A külföldön készített szerződések alapján nem lehet zálogjogot alapítani egy olyan dolgon, ami Franciaországban található, kivéve ha ezzel ellentétes szabályok találhatóak a politikai szabályokban24 vagy a nemzetközi szerződésekben."
A törvényi rendelkezésnek megfelelően - a kivételektől eltekintve - egy külföldi közjegyző nem fogadhat el egy olyan szerződést, amely egy franciaországi ingatlanon zálogjogot alapít. Ilyen okirat elkészítésére csak egy francia közjegyző jogosult.
A szabály alól csak két kivétel létezik. Az egyik esetben a nemzetközi szerződések biztosítanak eljárási jogosultságot a külföldi közjegyzőknek. A másik esetben a francia felek a közjegyzői hatáskörrel rendelkező francia konzulhoz fordulhatnak Franciaországban is érvényes okirat megszerkesztése céljából.
Megállapítható e törvényi rendelkezésről, hogy egy meghaladott territórializmust képvisel és emellett nem is hasznos. Meghaladott, mert sejtetni engedi, hogy a külföldi közjegyző nem jelent ugyanolyan garanciát az ügyfélnek, mint a francia. Nem hasznos, mert arra kényszeríti azokat a külföldi lakosokat, akik egy francia ingatlanon zálogjogot szeretnének alapítani, hogy kizárólag ebből a célból - akár egy egészen rövid időre is - Franciaországba utazzanak. Egyfajta fék ez a nemzetközi kapcsolatok fejlődésében, ami megalapozatlan, mert egy ilyen zálogjogot alapító jogügylethez nincs másra szükség, mint a klasszikus dologi jogi szabályok betartására.
A zálogjognak, mint dologi jognak az alapításakor a lex rei sitae25 elve lesz irányadó a jogügyletre, vagyis a Franciaországban fekvő ingatlanokra a francia jog vonatkozik, ahogy azt a Code civil 2416. cikke is előírja.
A francia jog alkalmazásának kötelezettsége a zálogjogot alapító szerződésre nem jelenti azt, hogy a külföldi közjegyzőket ki kellene zárni ezekből az ügyletekből. Minden olyan külföldi közjegyzői okirat, amely eleget tesz a francia jog elvárásainak alkalmas lehet arra is, hogy az alapján záloggal terheljenek egy francia ingatlant. Különösen igaz lehet ez, ha egy latin típusú közjegyzőről van szó.
bb) A közokiratok egyenértékűségének hiánya
Ahhoz, hogy egy külföldi közokirat joghatásokat váltson ki Franciaországban szükséges, hogy megfeleljen az alkalmazandó jog előírásainak. Másképp fogalmazva, meg kell védeni a közhitelesség követelményeit és feltételeit.
Nem okoz ez különösebb nehézséget, ha az okirat elkészítésénél közreműködő hatóság ugyanazon jogrendhez tartozik, mint az okiratra alkalmazandó jog. Ellenkező esetben be kell helyettesíteni az okiratot abba a környezetbe, ahol felhasználásra kerül, megvizsgálva hogy megfelel-e az adott jogrendszer által támasztott előírásoknak.
Tökéletesen tükrözi a fentieket a Szajnai Tribunal de Grande Instance26 1960. október 24-én kelt ítélete. A tényállás szerint Németországban, egy német közjegyző előtt tettek meg egy természetes gyermek elismeréséről szóló nyilatkozatot, de az eljárás során alkalmazandó jog a francia volt. A bíróság megállapította, hogy a nyilatkozatról kiállított okirat megfelel azoknak a követelményeknek, amelyeket egy ilyen közhiteles okirattal szemben a francia jog megkíván. Így a német okirat joghatásaként érvényes francia szülői elismerés jött létre. A döntés azért is nagyon érdekes, mert a két jogrendszernek eltérő joghatásai vannak. A német elismerő nyilatkozat csak tartási kötelezettséget keletkeztet, míg a francia családi jogállást is. Ettől függetlenül a jogi megoldás megalapozottnak tűnik, mert az adott ügyben a francia jog hatásai nem sérültek. Ha az elismerés megfelel a francia jog szabályainak, akkor az érvényességen az sem változtat, hogy a jognyilatkozat megtételének helye külföldön volt. A nyilatkozattevő személy akarata sem sérült, mert kijelentette: "Elismerem, hogy a nevezett gyermek apja én vagyok...". Ha e mondat hiányozna, akkor a nyilatkozat nem felelne meg a francia apai elismerés jogkövetelményeinek.
Minden esetben meg kell vizsgálni, hogy a közokirat valóban megfelel-e azoknak a követelményeknek, amelyeket az alkalmazandó jog megkíván. Ehhez az okiratok kiállítására jogosult hatóságok tevékenységének összehasonlítására van szükség. A feladat különösen akkor okoz nehézséget, ha egy francia közjegyzőt kell összehasonlítani egy angol, amerikai vagy muzulmán "közjegyzővel".
Angliában csak a scrivener notary vagy egy olyan notary public, aki egyben solicitor is készíthet Franciaországban közhitelesnek minősülő okiratot, mert így garantálható a francia jogban megkövetelt tanácsadói szerepkör megfelelő ellátása.
Az összehasonlítás még nehezebb az Amerikai Egyesült Államokban, mert ott a notary public nem jogász. Feladata kizárólag annak tanúsítása, hogy egy magánokiratot az előtte megjelent személyek egy meghatározott időben aláírtak. Esetleg pontosítja a tanúkat, de tevékenysége az okirat tartamát nem érinti.27 A notary public tanácsot sem adhat, mert nem jogász, így nem egyenértékű egy francia közjegyzővel.
A felek dönthetnek úgy is, hogy egy lawyer-t biznak meg az okirat elkészítésével. Mivel az ilyen személy jogász, így tanácsadói szerepet is betölt, de az okiraton szereplő aláírásokat végül a notary public igazolja. Egy Franciaországban is közhitelesnek minősülő okiratot Amerikában egy olyan notary public-nak kell elkészíteni, aki egyben lawyer is.
A muzulmán országokban a közjegyzői feladatokat az adoul28 végzi, kapcsolódva a bírósági kádi-hoz, akik így lényegében kiegészítik egymást. A szerződő felek megállapodásukat az adoul előtt jelentik ki, aki erről egy okiratot vesz fel és kiállít egy tanúsítványt, ami az adlya. A kádi közhitelességgel ruházza fel az adoul okiratát, azt khitab-nak minősítve. A két hivatalnok hatósági minősége elegendő lehet az ügylet biztonságához, de kételkednünk kell, hogy közreműködésükkel a felek megfelelő információhoz jutnak az okirat jelentőségéről. A kádi rendelkezik jogi ismeretekkel, de csak hitelesít, aminek nincs hatása az okirat tartamára. Az okiratot az adoul készíti, aki viszont semmilyen jogi ismerettel nem rendelkezik. Következtetésként megállapítható, hogy az adoul és kádi tevékenysége nem azonosítható a latin típusú közjegyzőkével.
A megfogalmazott kikötések mellett lehet csak a külföldi közokiratok érvényességét vélelmezni Franciaországban, ami egy újabb problémához vezet, amely nem más, mint az érvényesség kétségbevonása.
A jogügyletet nem mentesíti lehetséges hibáitól a közjegyző közreműködése sem, ezért bármikor fennáll a lehetősége annak, hogy valaki a közokiratba foglalt negotium érvénytelensége iránt pert kezdeményezzen. Az érvényesség megítélése a vonatkozó szabályok alapján történhet tartalmi és formai szempontok alapján is.
A fentieknek megfelelően a francia bíróság elbírálhatja, hogy a külföldi okirat érvényes-e, de nem jogosult döntést hozni az adott okiratot kiállító külföldi hatóság hitelességéről.
a) A francia bíróságok illetékessége a közokirat érvénytelenségének megállapítására
Aki kétségbe vonja a külföldi közokirat, pontosabban a benne foglalt jogviszony érvényességét, annak lehetősége van ebből az okból a francia bíróságok előtt eljárást kezdeményezni ugyanúgy, mint egy magánokirat érvénytelensége esetén. Az a körülmény, hogy az okiratot egy külföldi hatóság állította ki nem befolyásolja a francia fórum illetékességét.
A francia bíróság jogosult megállapítani egy külföldi közjegyző által készített végrendelet érvénytelenségét, ha a végrendelkezőnek nincs végrendelkezési képessége. Ugyanez a helyzet egy olyan okirat esetében is, ahol a közjegyző nem tartotta meg a formai szabályokat. Semmi sem tiltja meg a bíróságnak, hogy megállapítsa a tartozáselismerő okirat érvénytelenségét, ha hiányzik arról a jogszabály által megkövetelt közjegyzői aláírás.
b) A francia bíróságok illetékességének hiánya a külföldi hatóság hitelességét illetően
Ebben a tárgykörben a Cour de Cassation 2001. március 20-án egy nagyon fontos döntést hozott, amely szerint a francia bíróság nem jogosult dönteni a külföldi bíróság eljárási jogosultságáról azon az alapon, hogy a külföldi közjegyző hamisítást követett el.
A tényállás alapján egy francia állampolgár - akinek a felesége ugyancsak francia - elhunyt, miután egy szabályszerűen kinevezett olasz közjegyző előtt végrendeletet készített Rómában. A végrendeletben az öröklésből kizárt unokahúg kétségbe vonta az okiraton szereplő aláírások valódiságát29. Tekintettel arra, hogy a felek franciák voltak, így a Code civil 14. és 15. cikke szerint a francia bíróság illetékessége megállapítható volt. Ennek ellenére a francia Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az ügy tárgya nem az okirat formai vagy tartalmi hibája, hanem a benne foglalt jognyilatkozat valódisága, a hatóság által elkövetett hamisítás. A végrendelet valótlan állítást tartalmaz a közjegyző személyes megállapításáról és a végrendelkező végintézkedéséről. A bíróság ezért megállapította, hogy a francia bíróságoknak nincs illetékessége eljárni ebben az ügyben.
Az ország jogszabályai által megkövetelt eljárási rend betartásának garanciáját annak a szervnek a közreműködése testesíti meg, amely az adott államot szimbolizálja. Munkáját - mint hatósági eljárást - csak abban az államban lehet megítélni, mely a szóban forgó hivatal létesítésére jogosult. Egy hatóság léte és működése az állami szuverenitás részbeni delegálásán alapul. Így a francia bíróságnak nincs joga dönteni egy külföldi állami szerv szabályszerű eljárásának vélelméről, mert ha ezt megteszi, akkor az adott állam szuverenitását sérti. A nemzetközi közjog tiltja, az olyan eljárásokat, amelyek egy külföldi közhivatalnok utasítását vagy egy külföldi állami hatóság "megsemmisítését" eredményeznék. Az ilyen eljárások beavatkozást eredményeznének egy másik állam működésébe és szuverenitásába.
Összefoglalva megállítható, hogy azokban a perekben, amelyekben a felek egy látszólag érvényes okirat hitelességét vitatják, azon állam bíróságai jogosultak dönteni, ahol az okiratot kiállító hatóság működik.
Mégis milyen eljárással támadható a külföldi közokirat érvényessége?
c) A külföldi közokirat érvénytelenségének megállapítására irányuló eljárás
Úgy tűnhet, hogy a bizonyító erő az okirat természete szerint változik. Gyakori megállapítás, hogy a közokiratoknak teljes bizonyító erejük van érvénytelenségük megállapításáig, míg a magánokiratok "elbukhatnak" az ellenkező bizonyítékokkal szemben. E kijelentés azonban téves. Az igaz, hogy a felek "nem szabadulhatnak" az általuk szabályosan megkötött és elismert magánokirattól mindaddig, míg az érvénytelenséget bíróság előtt nem bizonyítják. Az azonban már pontatlan, amit a Code civil 1319. cikke állít, hogy a közokiratok a francia jog szerint teljesen bizonyítják a szerződő felek és jogutódjaik vonatkozásában a bennük foglalt megállapodást.
Egyrészt a közokirat bizonyító ereje nem csak a benne megjelölt felekre vonatkozik, másrészt az okirat egyes kitételeinek nem azonos a bizonyító ereje. Az eltérés a hatóság személyes megállapítása és az okiratban foglalt egyéb kijelentések között van.
Az első esetben a közokirat teljes bizonyító erővel rendelkezik, míg a nyilatkozatot vissza nem vonják vagy okirat érvénytelensége iránt pert nem indítanak. A második esetben - amikor a hatóság nem személyesen észlelte az okiratban foglaltakat, hanem az a felek elbeszélésén alapul - a közokirat bizonyító ereje csak az ellenkező bizonyításáig él. A bizonyító erő tehát nem annyira magához az okirathoz, hanem a benne foglalt rendelkezésekhez kapcsolódik.
A lex loci actus elv alapján érvényes jog határozza meg, hogy milyen bizonyító erő kapcsolódik az okirat azon részeihez, melyeket a hatóság tagja ex propriis sensibus30 észlel és azokhoz, amelyek a felek elmondásán alapulnak.
Ugyancsak ez a jog jelöli meg azokat az eszközöket - jogrendszerenként eltérő megoldásokkal -, amelyekkel egy közokirat érvényessége támadható.
Azokban az országokban, ahol latin típusú közjegyzők működnek, a közokiratok különleges bizonyító erővel rendelkeznek. Franciaországban, Belgiumban, Olaszországban, Hollandiában, Görögországban a közokiratok érvénytelensége megállapítására egy speciális eljárást kell kezdeményezni31, amely bonyolult és veszélyes is a kezdeményezőre, mert ha elbukik kártérítést kell fizetni az eljárással való visszaélés címén.
Más országokban sokkal egyszerűbb módon kétségbe vonható a közjegyzők vagy más hatóságok által készített közokiratok érvényessége. A jogszabály vagy kifejezetten megszabja, hogy mely bizonyítási eszközök használhatóak fel az eljárás során vagy nem. Szinte egyáltalán nem szabályozott a bizonyítás a skandináv országokban, a common law országaiban és az Amerikai Egyesült Államokban.
Nem okoz problémát a gyakorlatban, ha a kibocsátó és a felhasználás helye szerinti országban is különös bizonyító erővel rendelkezik a közjegyzői okirat, mert érvényessége az ilyen államokban csak egy különleges eljárással támadható.
Sajátos helyzetet létesít, ha a kibocsátó és a felhasználás országában eltérő bizonyító erő kapcsolódik a közokiratokhoz. Vajon ilyen esetben a lex loci actus - az okirat elkészítésének helye - vagy a lex fori elve - az okirat felhasználásának helye - alapján kijelölt jog szabályai szerint támadható a külföldi közokirat?
A kérdéssel kapcsolatos elméleti vitákból két megállapítást is ki kell emelni. Egyrészről az okirat készítésének helye szerinti jog általában meghatározza az okirathoz kapcsolódó bizonyító erőt. Másrészről a felhasználás helye szerinti jog nem nyújthat sem több, sem kevesebb bizonyító erőt az okiratnak, mint a kiállítás helye szerinti jog.
Szemléltetve egy példával a problémát: az Amerikai Egyesült Államokban - ahol a jog nem ad különleges bizonyító erőt a közokiratoknak - egy notary public elkészít egy okiratot, amit ezt követően Franciaországban - ahol a közokiratoknak különös bizonyító erejük van - kívánnak felhasználni.
Szükség van-e az okirat bizonyító erejének megtámadásához egy olyan különleges eljárásra, mint amilyet a francia jog megkövetel, de az amerikai jog nem ismer? Egyáltalán milyen bizonyító ereje van egy ilyen okiratnak Franciaországban?
Annyi bizonyos, hogy ez a helyzet nem vezethet a külföldi és a nemzeti közokiratok asszimilálódásához.
Az Aréopage32 1951. január 12-én egy hasonló kérdésben hozott döntést. Az alsóbb szintű bíróság közokiratnak ismerte el azt a végrendeletet, amit New Yorkban készítettek és amelyen a végrendelkező aláírását egy notary public hitelesítette. Mindez azért meglepő, mert a közhiteles végrendelet a görög jog szerint teljes egészében a közjegyző készíti. A döntés számunkra azért érdekes, mert a végrendelet érvényességét kétségbe vonták és a görög Legfelsőbb Bíróságnak arról kellett döntenie, hogy ez csak egy különleges eljárás keretében lehetséges vagy minden olyan bizonyítási eszköz megengedett az eljárás során, amit az amerikai jog megenged. A bíróság először tudni kívánta, hogy notary public által hitelesített okirat a görög közokiratokkal azonos bánásmódban részesíthető-e, majd döntött arról, hogy a görög jog szerinti speciális eljárást kell megindítani az okirat érvénytelenségének megállapításához.
A francia jog nem ezt a megoldást választotta, mert kimondja, hogy lehetőség van a konkurens jogrendszereket együttes alkalmazására. A Cour de Cassation 1959. február 24-i döntése szerint, "mindig a francia bíróság dönt arról, hogy saját joga szerint mely bizonyítékokat fogad el, de ez nem vezethet oda, hogy a felek ne érvényesíthessék az okirat kiállításának helye szerinti jog bizonyítási szabályait".
Következtetésképpen, ha Franciaországban kétségbe vonják a notary public által Londonban készített okirat hitelességét, akkor ez történhet egy francia jog által megkövetelt különleges eljárás keretében, de az angol jog által megkívánt bizonyítékokat lehetséges egy rendes eljárás során is előterjeszteni.
Nehézség akkor állhat elő, ha a külföldi hatóság tagja által személyesen észleltek hitelességét kívánja valaki kétségbe vonni és a külföldi, illetve a francia jog által megkövetelt különleges eljárás nem egyezik meg egymással. A cél minden esetben az, hogy a külföldi közokirat bizonyító ereje Franciaországban is hasonló védelmet élvezzen, mint az okirat kiállításának helyén. Ehhez arra van szükség, hogy figyelembe vegyük a külföldi szabályok "szellemiségét", amely szerint a közokirat bizonyító erejét egy, a francia jogban ismeretlen szigorú eljárás védi. Franciaországban ennek a megvalósulása, egy speciális eljárással történik, még akkor is, ha az teljesen nem egyezik meg a külföldi megfelelőjével. E megoldást nem kivételnek kell tekinteni az általános szabályok alól, hanem a fórum joga ilyenkor utilitatis causa33, azért hogy a felek kilátásai nehogy meghiúsuljanak.
Munkám végén megállapítható, hogy a közokiratok bizonyító erejével kapcsolatos problémák forrása a nemzetközi magánjog által eltérően meghatározott közjegyzői tevékenység fogalma.
Úgy tűnik, hogy a gyakorlat által javasolt megoldások összhangban állnak a jogszabályi rendelkezésekkel és hozzájárulnak az okiratok egyre gördülékenyebb nemzetközi forgalmának megvalósulásához. ■
JEGYZETEK
1 francia polgári törvénykönyv
2 Code civil art. 1317 : "l'acte authentique est celui a été reçu par officiers publics ayant le droit d'instrumenter dans le lieu où l'acte a été rédigé, et avec les solennités requises".
3 bírósági altiszt
4 Nemzetközi magánjogi elv: a fórum joga.
5 Union Internationale du Notariat latin
6 dán törvénykönyv
7 Németországban a megyei bíróság megfelelője.
8 Szövetségi Törvényszék
9 Lugánói Egyezmény a polgári és kereskedelmi ügyekben irányadó bírósági joghatóságról és a bírósági határozatok végrehajtásáról (1998. január 26.).
10 A nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okirat létrehozásáról.
11 francia legfelsőbb bíróság
12 törvényszéki írnok vagy titkár
13 francia jogtudós (1500-1566)
14 A közokirat önmagát igazolja.
15 Jelentősége hiányának szankciója szempontjából van.
16 L'nstitution de la légalisation, par ses lenteurs et sa complexité, n'est plus adaptée aux exigences de la pratique actuelle, et constitue une entrave au bon fonctionnement des relations internationales.
17 kihírdetve: 1965. január 12.
18 Az 1987. május 25-i Brüsszeli Egyezmény, az 1968. június 7-i Londoni Egyezmény a diplomaták és konzulok által kiállított okiratok hitelesítésének eltörléséről, az 1956. szeptember 27-i Párizsi Egyezmény a külföldi célra ingyen kiállított állami okiratokról készült kivonatokról, az 1957. szeptember 26-i Luxemburgi Egyezmény a hitelesítés eltörléséről és megkönnyítéséről az állami okiratokról készült hiteles másolatok esetén, az 1961. szeptember 19-i Római Egyezmény, amely kiterjesztette a hitelesítés eltörlését a természetes gyermek apai elismeréséről, az Európai Közösség 1347/2000 sz. rendelete, amely a házassági ügyekben hozott döntések és a közös gyermekek szülői felelősségéről szól, amelyet végül hatályon kívül helyezett és felváltott a Brüsszeli II. rendelet.
19 ügylet, jogügylet
20 francia fellebbviteli bíróság
21 a Tanács 44/2001/EK rendelete (2000. december 22.)
22 az Európai Parlament és Tanács 805/2004/EK rendelete (2004. április 21.)
23 A Tanács 2201/2003/EK rendelete (2003. november 27.) a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről.
24 lois politiques
25 A nemzetközi magánjog elve: a dolog fekvési helye szerinti jog.
26 Francia elsőfokú bíróság meghatározott perérték feletti polgári perekben, valamint a törvény által felsorolt ügyekben.
27 Érdemes tudni, hogy a nagy amerikai áruházakban a notar public-ot egy bélyegzőgép helyettesíti. Nem kell mást tenni, csak zsetont vásárolni...
28 aki hivatalosan tanúsít
29 A Brüsszeli I. rendelet nem vonatkozik a végrendeletekre.
30 Saját maga érzékel
31 Procedure d'inscription de faux
32 Görög Legfelsőbb Bíróság
33 Hasznosság okából
Lábjegyzetek:
[1] A tanulmány a 19. Közép-európai Közjegyzői Kollokviumon (Keszthely, 2007. november 16.) elhangzott előadás szerkesztett, lábjegyzetekkel ellátott magyar fordítása. Dr. Martial Feurer közjegyző, Obernai - Franciaország, fordította Dr. Csillag Attila közjegyzőhelyettes, Kaposvár.
Visszaugrás
