(Könyvismertetés) Spindler Zsolt[1]: Bódig Mátyás, Ződi Zsolt (szerk.) - A jogtudomány helye, szerepe és haszna (ÁJT, 2017/3., 142-146. o.)

(BUDAPEST: MTA TK JTI - OPTEN 2016) 267.

"A jogtudományi alapozó munka elmaradása hátrányosan érinti a jogalkotást." (11. o.)

"A jogtudomány módszertani kérdései iránt fokozódó érdeklődés nyilvánul meg Magyarországon." (9. o.) Ezzel a tételmondattal kezdődik a Bódig-Ződi szerkesztőpáros kötete, s mi sem bizonyítja jobban az állítás helyességét, mint az, hogy sorra jelennek meg magyar nyelven a társadalomtudományi kutatásmódszertani kérdésekkel foglalkozó kiadványok, még ha a kifejezetten jogtudományi kutatásmódszerrel foglalkozó munkák meglehetősen alul reprezentáltak is a könyvpiacon. Bár a szerkesztők jelzik, hogy többek között Jakab András és Menyhárd Attila A jog tudománya[1] (2015) című kötete is ösztönzőleg hatott munkájukra, látnunk kell, hogy az eddig a jogtudomány területén belül megtűrt mostohagyereknek tekintett jogtudományi kutatásmódszertan, ha nem is vetkőzte még le "rút kiskacsa" mivoltát, már kibontakozóban van.

Míg a szociológia területén a kutatásmódszertan fontossága már a tudományág önállósodása óta evidencia, addig a jogtudomány területén a szakmai közvélemény még mindig megosztott abban a kérdésben, hogy tudományos munkák, szakdolgozatok integráns részét képezze-e egy rövid összefoglaló arról, hogy milyen módszereket és miért alkalmazott a kutató, illetve milyen indokkal vetett el egyes metódusokat vagy paradigmákat. Legutóbbi írásomban Rezsőházy Rudolf: Bevezetés a társadalomtudományok módszertanába című munkájának érdemeit méltattam,[2] kiemelve, hogy olyan hiánypótló munkáról van szó, amely helyet kér magának Earl Babbie A társadalomtudományi kutatás módszertana[3] című munkája és Umberto

- 142/143 -

Eco Hogyan írjunk szakdolgozatot?[4] című olvasmányos kézikönyve mellett. A fent említett munkák mindegyike alkalmas arra, hogy jogtudományi kutatások során segítségünkre legyen, A jogtudomány helye, szerepe és haszna című munka azonban deklaráltan tudománymódszertani és tudományelméleti írásokat tartalmaz, olyan tudományelméleti írásokat, amelyek egyszersmind a jogtudomány módszertanának helyét is igyekeznek meghatározni a sokszor kevéssé támogató környezetben. Számos konferenciakötet hiányossága, hogy megmarad az előadások puszta közlésénél, nem igyekszik azokat egységes gondolati síkra felfűzni, egységes keretben kezelni. A Bódig-Ződi szerkesztőpáros könyve sem mentes minden tekintetben ettől a problémától: a vitapozíciók bemutatása egyben azt is jelenti, hogy azok a formai és tematikai kereteket is "kinővik", továbbgondolásra, további gondolkodásra késztetik az olvasót.

Pozíció. A jogtudomány pozíciójának meghatározása, interdiszciplináris kapcsolatrendszerének feltérképezése eleve viták tárgyát képezi. Bár határozottan elválik a természettudományoktól, társadalmi és humántudományos (bölcsészettudományi) karaktere és dogmatikus jellege egyszerre érzékelhető. A kötet szerzői közül Pokol Béla a társadalomtudományi jelleget, Szabó Miklós és Bódig Mátyás a dogmatikai jellemzőket hangsúlyozza. A második fejezet tanulmányai - amelyek Sólyom Péter, Balázs István, Elek Balázs munkái - is érintik a jogdogmatikai rendszeralkotás problematikáját, míg Tóth J. Zoltán és Ződi Zsolt írásai a jogtudomány joggyakorlatra gyakorolt hatását elemzik, Schweitzer Gábor és Bató Szilvia pedig jogtörténeti reflexiókat oszt meg az olvasóval.

Tárgy. A tárgy meghatározásánál ugyanez a kettősség (a szerzőket illetően: hármasság) érzékelhető: a dogmatikai megközelítés a jogi elvekre koncentrál, az úgynevezett "tiszta jogra", amely zárt logikai rendszerként funkcionál, és kétségtelenül növeli a stabilitást és jogbiztonságot, még ha ez a flexibilitás, az élet változó viszonyaihoz történő alkalmazkodás rovására történhet is. A társadalomtudományi megközelítés a jogot természetszerűen társadalmi összefüggéseiben vizsgálja. Természetesen egyértelmű, fekete-fehér viszonyrendszer itt sem létezik, s a könyv szerzői általában véve egyetértenek abban, hogy a dogmatikai rendszeralkotás éppúgy feladata a jogtudománynak, mint az élet valós jelenségeire történő adekvát reflexió.

A következő probléma, amely markánsan megjelenik a kötetben, a leíró jog és a követelménytámasztó jog között fennálló feszültség elemzése és értékelése, valamint a jogtudomány és a joggyakorlat kapcsolata, egymásra gyakorolt hatása, az a körfolyamat, amelynek során a jogtudomány megállapításai beépülnek a joggyakorlatba, majd a joggyakorlatban megjelenő problémák olyan kérdéseket generálnak, amelyek tudományos igényű válaszokat követelnek. Az interdiszciplináris megközelítés, amely jogelméleti, jogtörténeti szempontokat is figyelembe vesz mindenképpen komplex, összetett képet tud adni erről a területről, de a jogantropológiai megközelítések hiánya még ma is érzékelhető. A recenzió szerzőjének határozott véleménye, hogy ugyanúgy, ahogyan a kutatásmódszertan általában véve,

- 143/144 -

illetve specifikusan a jogtudományi kutatásmódszertan is "mostohagyerek", úgy a meglehetősen erős jogelmélet, jogdogmatika, jogfilozófia, jogtörténet, jogszociológia mellett hazánkban a jogantropológia is hasonló helyzetben van, s ez sajnos az egyébként minden téren igényesen szerkesztett kötetben is tapasztalható. Én magam - és hangsúlyozom, ez csak szubjektív érzés - nagyon szívesen olvastam volna egy-kettő jogantropológiai megközelítésből írott tanulmányt a jogtudományról. Bár a jogtörténet, jogszociológia és a jogantropológia olyan tudományterületek, amelyek között viszonylag sok átfedés tapasztalható, a jogszociológiai és jogtörténeti írások mellett a kifejezetten jogantropológiai írások száma érzésem szerint kevés a magyar jogi irodalomban.[5]

Viszony. A jogtudomány és a joggyakorlat viszonya kapcsán tovább szélesedik a fent vázolt összefüggésrendszer, hiszen a jogalkotás politikai folyamata nagyban befolyásolja a jogtudományi műhelyek munkáját. A szerkesztők felteszik a kérdést: szükséges-e egyáltalán, hogy a jogtudomány fokozza befolyását a jogalkotásra? A válasz egyértelműen igen, hiszen ennek elmaradása azzal jár, hogy a jogszabály nem lesz hosszú életű, módosításokra szorul, ami a jogbiztonság szempontjából kontraproduktív, az adott - nem kellően előkészített - jogszabály ugyanis nem válik a teljes joganyag (legyen szó akár nemzeti szintű, akár valamilyen szövetségi vagy szupranacionális rendszeren belül elkészült jogszabályról) koherens részévé, illetve már maga a jogszabályalkotás előkészülete is feltételezi az összefüggések ismeretét, a tudományos megalapozottságot.

A kötet tematikája négy nagy területet ölel fel. Az első, elméleti kérdésekkel foglalkozó fejezet négy tanulmányt tartalmaz. A második fejezet a jogágak és a jogtudomány kapcsolatát vizsgálja, hogyan viszonyulnak a részek az egészhez. A harmadik fejezet tudománytörténeti és jogtörténeti reflexiókat tartalmaz, a negyedik fejezet pedig azzal a korábban is említett viszonyrendszerrel foglalkozik, amely a jogtudomány és a joggyakorlat között áll fenn.

Az elméleti alapok taglalása során Szabó Miklós széles történelmi távlatokban igyekszik bizonyítani a jog dogmatikai természetét; egészen az ókori görögöktől Gaiuson, majd Christopher St. Germainen, John Austinon át Ronald Dworkinig hoz példákat (37-46. o.), s arra a következtetésre jut, hogy a jog "magával és magában hordja önreflexióját" a jogelmélet, jogtudomány, jogdogmatika és a joggyakorlat formájában (49. o.). Pokol Béla is évszázadokon átívelő, komplex képet kíván adni a jogtudomány társadalomtudománnyá válásának folyamatáról, Jhering, majd Eugen Erlich és Max Weber elméleteit véve górcső alá (60-71. o.), s konstruktív, gyakorlati pro domo javaslattal is él a jog oktatásával kapcsolatban, amikor úgy fogalmaz, hogy a jogtudományi ágak komplexebbé válásával felvetődik annak kérdése, vajon mi tartozzon bele a jogászi alapképzésbe? Véleménye szerint a bonyolult és sok szálon futó elemzések nehezen illeszthetők bele a jogi alapképzés keretei közé, azoknak sokkal inkább lenne helyük a mesterképzés, vagy a doktori képzés folyamatában (73. o.). Varga Csaba markáns véleményt fogalmaz meg, amikor a

- 144/145 -

jogtudományt egészen szűken értelmezve azt írja, hogy "a nemzeti vagy nemzetközi jogrend mint olyan, beleértve a törvényhozást/jogalkotást, jogi döntést/joggyakorlatot, ügyek joggá, vagy jogi üggyé transzformálását [...] nem tárgya a jogtudománynak" (84. o.). Bódig Mátyás a jogtudomány helyét igyekszik meghatározni brit jogtudományi módszertani vitákra támaszkodva, három koncepciót is bemutatva írásában. Bódig számomra legfontosabb megállapítása az, hogy jogtudomány végső soron a "társadalmi gyakorlatokban való kompetens részvétel egyik aspektusára összpontosítja erőfeszítését" (109. o.), ebből a szempontból tehát a jogdogmatika művelése is gyakorlati haszonra törekszik.

A második fejezet kezdő írása Sólyom Péteré, aki kifejezetten a közjogtudományra koncentrál, és felhívja a figyelmet a politikai erkölcs nélkülözhetetlen szerepére (131. o.). Balázs István a közigazgatási jogtudomány szemszögéből közelíti meg az átfogó, a jogtudomány helyével és szerepével foglalkozó témát, és jelzi, hogy a közigazgatási jogtudomány jelenleg érzékelhető marginalizálódása ahhoz vezetett, hogy egyes új intézmények "kellő alapok kidolgozása és a nemzetközi minták elemzése nélkül kerültek megalkotásra" (151. o.). Elek Balázs komplex problémát választott, amikor a jogirodalom, a jogtudomány, és a büntető ítélkezés összefüggéseit igyekszik megvilágítani és kissé eltávolodva, stratégiai szempontokat figyelembe véve felhívja a figyelmet arra, hogy a "jogtudomány sosem lehet öncélú, annak végső célja minden esetben a társadalmi viszonyok szabályozásához, megértéséhez kapcsolódik" (177. o.).

A tudománytörténettel és jogtörténettel foglalkozó fejezet Schweitzer Gábornak Molnár Kálmán alkotmányjogász "lelki alkatával" foglalkozó tanulmányával kezdődik, és az írástudók felelősségének kérdését feszegeti. Bató Szilvia érdekes témát vet fel, amikor a bűnösség megítélésének kérdését taglalja egy olyan korban, amikor még nem létezett kodifikált büntetőjog. A roppant alapos kutatói háttéranyaggal készült tanulmány a saját formai kereteit feszegeti, ez a téma akár egy önálló kötetet is megérdemelne, olvasmányos, kifejezetten izgalmas írás, ami valljuk be, nem mindig mondható el tudományos munkákról.

A negyedik, jogtudománnyal és joggyakorlattal foglalkozó fejezetben Tóth J. Zoltán a magyar felsőbíróságok gyakorlatát elemzi dogmatikai és jogirodalmi szempontok szerint. A különböző értelmezési rendszereket pontosan, alaposan vezeti végig, alkategóriákat is figyelembe véve. Ződi Zsolt tanulmánya pedig tovább szövi a jogirodalmi és bírósági ítéletekhez kapcsolódó témát, statisztikai módszereket is alkalmazva mutat rá összefüggésekre. A számszaki elemzés vészcsengőt szólaltat meg az olvasóban, hiszen kimutatásra kerül, hogy a magyar bírósági ítéletekben a jogirodalmi hivatkozások száma elenyésző, míg a "népi dogmatikaként" aposztrofált, sem jogszabályi, sem kifejezetten jogirodalmi forrással nem rendelkező, mégis jogi érvként jelentkező hivatkozások száma jelentős (256. o.).

Amennyiben egy könyvismertető megtűr némi személyeskedést, számomra a legérdekesebb tanulmány Pokol Béla, Bató Szilvia és Ződi Zsolt munkája volt. A teljes kötet érdeme az alapos elméleti megalapozottság, azonban meg kell jegyeznünk, hogy a kutatás módszertanát nem gyakorlati, hanem elméleti szemszögből vizsgálja. Olvasótábora nagy valószínűséggel egészen szűk szakmai körre korlátozódik,

- 145/146 -

nyelvezete és tematikája alapján is már végzett jogászoknak, kutatóknak, egyetemi oktatóknak, doktori képzésben résztvevőknek szól inkább, mint joghallgatóknak, vagy a jogot a legszűkebben, gyakorlati szempontok alapján használó közönségnek. ■

JEGYZETEK

[1] Jakab András - Menyhárd Attila (szerk.) : A jog tudománya (Budapest: HVG-ORAC 2015).

[2] Spindler Zsolt: "Rezsőházy Rudolf: Bevezetés a társadalomtudományi kutatás módszertanába (Budapest: Typotext 2016) 116." Állam- és Jogtudomány 2017/1. 137-141.

[3] Earl Babbie: A társadalomtudományi kutatás módszertana (Budapest: Balassi 1995).

[4] Umberto Eco: Hogyan írjunk szakdolgozatot? (Budapest: Kairosz 1996).

[5] Kivételként lásd H. Szilágyi István: A jogi antropológia főbb irányai (Budapest: Osiris 2000) és H. Szilágyi István (szerk.): Jog és antropológia (Budapest: Szent István Társulat 2005).