A bérgarancia jogintézményének gyökerei az 1929-1932. évi nagy gazdasági világválságban találhatók meg. Amerikában ezt követően, Nyugat-Európában pedig a második világháború utáni gazdasági válság nyomán alakult ki az a gondolat, hogy a tönkrement vállalkozások dolgozói egyfajta szociális hálót élvezve, anyagi segítséget kapjanak. Európában először az angolszász orientáltságú országok alkották meg a munkáltatók befizetéséből képzett bérgarancia alapra vonatkozó előírásokat, amely megoldást az 1960-as évtized második felétől a nyugat-európai országok jelentős része követett. Az akkori Európai Gazdasági Közösség államaiban a jogi szabályozás jelentős eltéréseket mutatott, ezért az EGK Minisztertanácsa 1980. október 20-án kiadta a 80/987. sz. irányelvet "a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelméről" címmel.
A 80/987. sz. irányelv megfogalmazott célja a kiegyensúlyozott gazdasági és szociális fejlődés érdekében a munkáltató fizetésképtelensége esetére a munkavállalók védelme, azzal, hogy a tagállamok meghozzák azokat az intézkedéseket, amelyek garanciaintézetek létrehozása útján biztosítják a munkavállalók munkaszerződésből vagy munkaviszonyból származó követeléseinek a kielégítését. Az irányelv meghatározta azt a minimum időszakot - a munkaviszony utolsó három hónapjára járó fizetési igényt -amelyet mindenképpen biztosítani kellett, de ennél hosszabb időt is meghatározhattak a nemzeti törvényekben. Az irányelv meghatározta az irányelv szempontjából alkalmazandó fizetésképtelenség fogalmát, s kimondta, hogy a tagállamok kizárhatják a munkavállalók bizonyos kategóriáinak a követelését, ha egyéb garanciaformák az irányelvvel azonos védelmet biztosítanak számukra. Az irányelvben foglaltakat 1983. október 23-ig kellett végrehajtani.
Az irányelv nemzeti jogba történő átültetése tekintetében a tagállamok körében bizonytalanság, illetve ellenállás is mutatkozott. Olaszország például semmiféle lépést nem tett az irányelv végrehajtására, ezért az Európai Bíróság az EGK-Szerződés 169. cikke alapján előtte indított eljárásban megállapította, hogy Olaszország elmulasztotta jogharmonizációs kötelezettségét. [Case 22/87, Comission v. Italian State (1989) E.C.R. 143.] Az ügy azonban nem állt meg itt, a következmény az ún. Francovich-ügyben jelentkezett. Andrea Francovich korábbi olasz munkáltatóját és az olasz államot perelte, mivel a fizetésképtelenné vált munkáltató a munkabérét nem tudta kifizetni. Az olasz bíróságok az Európai Bírósághoz fordultak, két kérdésben kértek iránymutatást. Az egyik az irányelv közvetlen alkalmazhatóságára vonatkozott, a másik pedig arra, hogy megállapítható-e a tagállam közvetlen felelőssége azért a kárért, amely amiatt ért valakit, hogy a tagállam megsértette a közösségi jogból fakadó kötelezettségét.
Az Európai Bíróság ítéletében kimondta (Case C 6/90. Frankovich v. Italian State), hogy az adott irányelv közvetlenül nem alkalmazható, annak ellenére, hogy a garancia kedvezményezetti köre és a jogosultság mértéke feltétel nélküli és szabatos megfogalmazású volt az irányelvben.
A másik kérdésre azt a választ adta, hogy a mulasztó tagállamot közvetlen kárfelelősség terheli ilyen esetben, ha három egyéb feltétel teljesül:
- az irányelv által célzott eredmény arra is kiterjed, hogy egyénekre is ruházzon jogokat;
- ezen jogok tartalma az irányelv rendelkezései alapján meghatározható legyen és
- okozati összefüggés álljon fenn az állam kötelezettségének megszegése és az érintett személy által elszenvedett kár között. (Lásd: Európai intézmények és a jogharmonizáció. HVG-ORAC, Budapest 1998. 182-192. old.)
A hasonló ügyek, a gyakorlati tapasztalatok alapján hamarosan, részben a tagállamokban a fizetésképtelenséggel kapcsolatban kialakult új jogalkotási irányzatokra, részben a különböző foglalkoztatást érintő (1999/70. EK és a 91/383/EGK) irányelvek előírásaira figyelemmel kellett az irányelvet módosítani. Ezért született meg az Európai Parlament és a Tanács 2002. szeptember 23-i 2002/74/EK irányelve, amely a jogbiztonság és az átláthatóság érdekében pontosította a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmére vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló 80/987/EGK tanácsi irányelv hatályát, valamint egyes meghatározásait. Az irányelv-módosítás egyik célja az volt, hogy a határozott idejű munkaszerződéssel, részmunkaidőben vagy munkaerő-kölcsönzés útján foglalkoztatott munkavállalókat ne zárják ki az irányelv hatálya alól. Az irányelv kimondta azt is, hogy a tagállamok nem írhatnak elő minimális időtartamot a munkaszerződés vagy munkaviszony tekintetében az igényjogosultság feltételeként.
Az irányelv másik célja joghatósági szabályok megállapítása azon esetekre, amikor egy vállalkozás több tagállamban foglalkoztat munkavállalókat. Ezzel kapcsolatban az a rendelkezés született, hogy a munkavállalók követelésének teljesítésért annak az országnak az intézete felelős, amelynek területén az érintett dolgozók rendszerint dolgoztak vagy dolgoznak. Ilyen esetben a munkavállaló jogainak mértékét az így megállapítható illetékes garanciaintézetre vonatkozó jog határozza meg.
A módosító irányelv azt is előírta, hogy a nemzeti jogalkotásnak meg kell tenni azokat az intézkedéseket, amelyek biztosítják, hogy 2005. október 8-ig a nemzeti jogszabályok megfelelnek az irányelv előírásainak, ugyanakkor tiltotta, hogy a korábbi, az irányelvben foglalt előírásnál kedvezőbb jogszabályokat az irányelvre tekintettel módosítsák.
Magyarország - készülve az Európai Unióba való belépésre - 1994-ben, három évvel a csődtörvény hatályba lépése után alkotta meg a Bérgarancia Alapról szóló 1994. évi LXVI. tv.-t. (A továbbiakban: Bat.) A késedelem azt jelezte, hogy a törvényalkotás a munkavállalói érdekvédelmet nem tartotta elsődlegesnek. A törvény indokolása hangsúlyozta, hogy az 1991. évi XLIX. tv. (Cstv.) 1992. január 1-jén történő hatálybalépésével egyidejűleg megszűnt a felszámolási eljárás alá kerülő gazdálkodó szervezetek bérkifizetéseivel kapcsolatos állami garanciavállalás. A fennálló gazdasági viszonyok szükségessé tették egy olyan központi alap létrehozását, amely a felszámolás alá került cégek dolgozóinak munkabér kifizetéseit hivatott biztosítani.
A törvény alapján létrejövő elkülönített állami pénzalap lehetőséget nyújtott arra, hogy a felszámolásba vont gazdálkodó szervezet a munkavállalói felé fennálló munkabérfizetési kötelezettségének legalább részben eleget tudjon tenni. A pénzügyi támogatás garantálta a dolgozók bérének korlátozott mértékben történő kifizetését és egyúttal fedezetet jelentett a felszámolási eljárás során felmerülő munkabértartozások teljesítésére.
A törvény előírta, hogy az Alaptól kapott támogatást a gazdálkodó szervezetek kötelesek visszafizetni. Az Alapból kapott támogatást a törvény - az adós gazdálkodó szervezetet terhelő munkabérek után álló - felszámolási költségnek minősítette, s rendkívül szigorú szabályként előírta, hogy amíg a Bérgarancia Alap által nyújtott támogatást a gazdálkodó szervezet az Alapnak nem fizette vissza, addig a felszámoló - a munkabér kifizetéseket kivéve - egyéb célra kifizetést nem teljesíthetett. Ezt a szükségtelenül szigorú rendelkezést a 2001. évi LXXVIII. törvény 25. § (1) bekezdése hatályon kívül helyezte s ezzel a Bérgarancia Alap felé fennálló tartozás osztja az egyéb felszámolási költségek sorsát, természetesen a törvény előírásait figyelembe véve.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
