A jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam: hogyan fejlődik és alakul a felelősségi jog vegyes jogrendszerben, s e fejlődés eredményeiből milyen következtetéseket lehet levonni a lehető legjobb megoldásokra nézve, s végül: e következtetések hogyan szolgálhatják az európai jogegységesítési törekvéseket.
Elsőként szeretném bemutatni: mit értek a címben is szereplő ‘ratio communis' alatt, és e fogalom hogyan illeszkedik az összehasonlító jogtudomány módszertanába. Ezt követően a vegyes jogrendszer fogalmának meghatározására teszek kísérletet, és vázolom: mennyiben jelent többet és mást e jogrendszerek vizsgálata a hagyományos értelemben vett jogösszehasonlításnál, milyen hozzáadott értéket képvisel a vegyes jogrendszerek elemzése e tudományágban, hogyan járulhat hozzá bármiféle jogegységesítési folyamat sikeréhez, s kitérek e kutatások esetleges buktatóira is. A tanulmány harmadik részében Québec felelősségi joga kapcsán levont következtetéseimet öt csoportba osztva mutatom be.
A jogösszehasonlítás szakirodalmát olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy e tudományág az utóbbi évtizedekben saját módszertanának foglya lett. Tiszteletre méltó, ugyanakkor kissé ijesztő is Ralf Michaels tanulmánya az Oxford Handbook of Comparative Law c. kézikönyvben, amely a funkcionális jogösszehasonlítás kapcsán hosszú oldalakon keresztül csak azt taglalja, hogy mit is jelent a "funkcionális" kifejezés.[1] E módszertani írásokban mintha a - nemrég közzétett - Móricz Naplók önmarcangoló, tépelődő hangulata köszönne vissza. E módszertani tépelődés - különösen angol nyelvterületen - gyakran oda vezet, hogy végül senki nem hasonlít össze semmit semmivel.
Magam a jogösszehasonlítás azon képviselőihez tudok csatlakozni, akik szerint egy módszerről van szó a sok közül, amely ugyanúgy közelebb visz a jog megértéséhez, a hatékony[2] és fair megoldások azonosításához, mint más, nem
- 9/10 -
kevésbé fontos módszerek, legyen szó akár a jog gazdasági elemzéséről, avagy a történeti megközelítésről. A tudományág elismert művelői, Zweigert és Kötz, hasonlóképpen Max Rheinstein azt vallják: a jogösszehasonlító elemzést mindig a feltárt megoldások kritikai értékelésének kell követnie, amely megmutatja, hogy melyik a célnak leginkább megfelelő és igazságos megoldás, amely a társadalom elvárásait a lehető legjobban szolgálja.[3] E megközelítés lényege tehát: a jogösszehasonlítás nem lehet mentes az értékeléstől, igenis vannak jobb és kevésbé jó megoldások, még ha sokszor nincs is konszenzus abban, hogy mi tekinthető jobbnak vagy igazságosnak.[4]
Komparatisták egy csoportja a legjobb, leghatékonyabb megoldásokat egyfajta, reneszánszát élő természetjogias megközelítés eredményeképpen egyetemes jogelvekben, az ésszerűség közös nevezőjében (Natur der Sache) véli felfedezni.[5] Mások a jog gazdasági elemzésének módszerét követve a lehető legnagyobb jólét előidézését elősegítő jogintézményeket és megoldásokat keresik,[6] akár e tanulmány szűkebb értelemben vett témája, a felelősségi jog területén is. Ők azt állítják: azok a megoldások a legjobbak, amelyek a lehető legnagyobb mértékben ösztönzik a potenciális károkozókat a károkozás megelőzésére és a károsultakat a fenyegető károk elkerülésére.[7] Jan Smits professzor összeurópai dimenzióban képzeli el a legjobb megoldások felülkerekedését, méghozzá a jogi kultúrák egyfajta szabad piaca és szabad versenye eredményeképpen. Éppen ezért - így Smits professzor - az európai jogközelítési folyamatot önkéntes alapokra kell helyezni, s lehetővé kell tenni, hogy a közösségi jogalkotó ill. a közösségi jogot alkalmazó bírák a jogi megoldások lehető legszélesebb palettájáról szabadon válassza, válasszák ki e szektorális (értsd: jogi) szociokulturális evolúció győzteseit. Többször hangsúlyozza: mindehhez a jogi megoldások szabad áramlására és objektív alapú megmérettetésére van szükség, amely során az egyes megoldások előnyei és hátrányai nyilvánvalóvá válnak, s végül közülük nem kényszer, hanem objektív, tudományos szempontok alapján választanak. A jogi megoldások versenye és e sajátos evolúciója mentén egyben az is kirajzolódik: mely területeken van lehetőség jogegységesítésre, hol vannak e célkitűzés, folyamat határai.[8] A jogi megoldások szabad áramlását, avagy
- 10/11 -
átvételét tárgyalja Alan Watsonnak a jogösszehasonlítás területén nagy port kavaró kismonográfiája, a Legal Transplants, amelynek egyik fő tézise szerint a jog kölcsönzés (legal borrowing) útján fejlődik, tekintve, hogy egyes szabályok az eredetüktől különböző más jogrendszerbe is beilleszthetők, itt is működtethetők s működnek, még akkor is, ha a befogadó jogrendszer strukturális elemei a donor jogrendszerétől nagymértékben különböznek.[9] Ha Watsonnak és Smitsnek igaza van, a jogi megoldások szabad versenye és a legal transplant, vagyis a jogintézmények átültetése révén a legjobb megoldások alkotják majd a közös európai polgári jogot. E felfogás ötvözi a "neotermészetjogias" megközelítés és a gazdasági elemzés módszerét, s ez utóbbit az európai jogközelítés kontextusába helyezi. Joachim Zekoll a többféle jogrendszer alapstruktúráihoz illeszkedő normákat rendszersemleges szabályoknak (system-neutral rules) nevezi,[10] Jaye Ellis pedig ezek absztrakciós szintjét és reprezentativitását, azaz elterjedtségét vizsgálja.[11]
Mindezek alapján számunkra meggyőző, hogy léteznek olyan jogelvek, szabályok, jogintézmények, összefoglalóan: jogi megoldások, amelyek térben és időben is kiállják a próbát: azaz hosszú távon is működőképesnek, mi több: hatékonynak és igazságosnak bizonyulnak, ill. az adott életviszony tekintetében a lehető legjobb szabályozók, s végül: a két nagy jogrendszer, a common law és a kodifikált kontinentális magánjog szerkezetéhez is illeszkednek. E megoldásokat nevezem ‘ratio communis'-nak. A ‘rationes communes' azonosítását, s e megoldások figyelembe vételének előmozdítását - legyen szó akár nemzeti jogi reformról, rekodifikációról, avagy nemzetközi vagy szupranacionális jogközelítésről - egyértelműen és határozottan az összehasonlító jog feladatának tekintem. Mindazonáltal Watsonnak igaza van, amikor egy módszertani problémára hívja fel a figyelmet, s ennek tükrében a tudományág intenzív módszertani önreflexiója is megbocsátható. A jogösszehasonlítás során ugyanis könnyen előfordulhat, hogy olyan jogrendszerekből indulunk ki, amelyeknek semmi köze egymáshoz, amelyek egymással semmilyen kapcsolatban nem állnak és egymásra semmilyen hatást nem gyakorolnak. Ebben az esetben következtetéseink önkényesek és súlytalanok lesznek.[12] E csapda bizonyosan elkerülhető, ha a vegyes jogrendszereket tanulmányozzuk, hiszen itt kettő (vagy) több jogrendszer szerves kölcsönhatását figyelhetjük meg; hovatovább: a jogrendszerek valós kölcsönhatását csak a vegyes
- 11/12 -
jogrendszerekben figyelhetjük meg! A jogösszehasonlítás minden más elméleti modellje ehhez képest szükségképpen mesterséges.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
