A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) hatálybalépése lényegi változást hozott a polgári jogi rendelkezések munkaviszonyra történő alkalmazását illetően. A tanulmány azt a kérdés vizsgálja, hogy vajon sor kerülhet-e érvényesen a munkaviszonyban olyan polgári jogi jogintézmények - így például a kötbér - alkalmazására, amelyekről az Mt. kifejezetten nem rendelkezik, illetve amelyeket nem rendel alkalmazni.
1. Problémafelvetés
2. A polgári jogi szabályok alkalmazásának lehetősége a korábbi munkajogi szabályozásban
3. A kötbér alkalmazása a korábbi munkajogi szabályozásban
4. A polgári jogi szabályok alkalmazásának lehetősége a hatályos munkajogi szabályozásban
5. A kötbér alkalmazásának lehetősége a hatályos munkajogi szabályozásban
6. Rövid összegzés
Otto Kahn-Freund szerint a munkajog lényege mindig is az volt - és mindig is az lesz -, hogy kiegyenlítse a felek alkupozíciójának egyenlőtlenségét.[1] Eszerint a munkajog lényegi vonása a kiegyenlítés: a korlátlan szerződési szabadság jogszabályi keretek közé szorítása annak érdekében, hogy az valóban érvényesülni tudjon olyan helyzetekben, amikor a szociológiai vagy a gazdasági kényszer, illetve a felek között fennálló hatalmi egyenlőtlenség ezt egyébként nem tenné lehetővé.[2] A munkajog kialakulása és a magánjogtól való viszonylagos elkülönülése[3] jelentős részben a munkavállalókat védő szabályok térnyerésének volt köszönhető. Kétségtelen, hogy a magyar munkajogi szabályozás is megmaradt magánjogi jogrend részeként, annak viszonylagos elkülönültsége ugyanakkor nyilvánvalónak tűnik. Amint Kiss György írja, attól függetlenül, hogy a magánjog elvei és egyes szabályai érvényesülnek a munkajogban is, az sajátos fogalmi és normarendszerrel rendelkezik, amely "lehetővé tette a polgári jog jelentős részének kiiktatását".[4] E sajátosság egyúttal arra is magyarázatot ad, hogy miért irányadó a munkaviszony tekintetében a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) számos rendelkezése, egyúttal azonban azt is világossá teszi, hogy miért nem alkalmazható a munkaviszonyra valamennyi polgári jogi rendelkezés. Nem véletlen tehát, hogy ez a megfontolás tükröződik az Mt. - Ptk. egyes szabályainak alkalmazását előíró - rendelkezései körében is, így a személyiségi jogok védelme[5], a jognyilatkozatokra vonatkozó szabályok[6], a kamat[7], a kártérítési felelősség[8], a versenytilalmi megállapodás[9], a tanulmányi szerződés[10], valamint az elévülés[11] vonatkozásában.
Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy a Ptk. egyes rendelkezései kifejezett rendelkezés nélkül is érvényesülnek a munkaviszony tekintetében csakúgy, mint a jogrendszer egészében. Ennek magyarázata, hogy a Ptk. jelentős számban tartalmaz olyan alapvető, a jogrendszer egészét átható, annak vázát és alapját alkotó szabályokat, amelyeket nem nélkülözhet a többi jogág sem, és egyúttal szükségtelen, hogy ezekre külön szabályozást adjon, vagy akár csak megismételje a Ptk.-ban foglaltakat. Ezekről a kérdésekről az Mt. sem rendelkezik, és nem is kell, hogy rendelkezzék. Ily módon a munkajogban is érvényesülnek a jogképességet, a cselekvőképességet, a
- 15/16 -
jogi személyekre, a gazdasági társaságokra, a tulajdonra és az öröklésre irányadó polgári jogi normák.[12] Ez a jelenség a tételes jogban is megjelenik, hiszen az Mt. 5. § (1) bekezdése egyebek mellett kimondja azt is, hogy annak rendelkezéseit Magyarország jogrendjével összhangban kell értelmezni. Ennélfogva a munkajogi szabályozás nem "légüres térben lebeg", azt a magyar jogrendszer egyéb meghatározó jelentőséggel bíró elemeire - így például a Ptk.-ra is - tekintettel kell értelmezni.
A polgári jogi szabályok munkaviszony tekintetében történő alkalmazásának megítélésre - de lege lata és de lege ferenda - iránymutatás adhat Kiss György azon megállapítása, miszerint e körben azt is szükséges megvizsgálni, hogy egy adott polgári jogi norma "kifejezésre juttatja-e azokat a munkavállalót védő elveket, amelyek más kötelemben nem találhatók meg"[13]. Másképpen fogalmazva: mivel a munkaviszony alanyai a piaci forgalom nem egynemű szereplői, a munkajog fentebb is kifejtett kiegyenlítő - a munkavállaló szempontjából: védelmi - funkciójának érvényesülnie kell.[14] Amint Kiss György fogalmaz, "[a] polgári jog és a munkajog kapcsolatának megítélését napjainkban egyre erőteljesebben befolyásolja a munkajogi szabályozás szociális töltésének intenzitása".[15] Erre utal Kun Attila is, amikor a polgári jog és a munkajog kapcsolatát vizsgálva kifejti, hogy e körben nem negligálható a munkajogon belül a felek aszimmetriájából következő "intenzív szociális töltet igénye".[16]
Mindebből az következne, hogy a polgári jogi szabályok munkaviszony tekintetében történő érvényesülésének legfőbb korlátja a munkavállalók védelmének gondolata. Ez azonban túl leegyszerűsítő következtetés lenne, ugyanis amint arra utaltam, a munkajog nem csupán a munkavállaló védelmét szolgálja, hanem a felek közötti egyenlőtlenség kiegyenlítését is, mely követelmény - noha kétségtelen, hogy "gyengébb félként" túlnyomórészt a munkavállaló szorul védelemre - magában foglalja a munkáltatói érdekek védelmét is. Ekként nem csupán elméleti jellegű az a felvetés, miszerint lehet-e érvénytelen a felek megállapodásának vagy a kollektív szerződésnek valamely, a munkavállaló részére járó juttatást, illetve a munkáltatót terhelő fizetési kötelezettséget rögzítő - azaz a munkavállalóra nézve kedvezőbb kikötést tartalmazó - rendelkezése. Megítélésem szerint erre a kérdésre több okból következően is igenlő válasz adható[17], az alábbiakban azonban csak azt a tényállást vizsgálom, amelyben a megállapodás vagy a kollektív szerződés lényegét tekintve valamely, az Mt. által egyébként kifejezetten nem szabályozott polgári jogi jogintézmény - a kötbér - alkalmazásával valósul meg.
A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: 1992. évi Mt.) hatálya alatt kialakult bírói gyakorlat elvi szintű útmutatása akként foglalt állást, hogy a munkaviszonyra abban az esetben alkalmazható valamely polgári jogi elv vagy norma, ha az nem ellentétes a munkajog elveivel. A BH 1998.506. számú határozat úgy fogalmazott, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959. évi Ptk.) meghatározott rendelkezése a joghasonlóság elve alapján akkor alkalmazható, ha az 1992. évi Mt. az adott kérdésben nem tartalmaz tételes szabályt, és a polgári jogi szabály alkalmazása nem vezet a munkaviszonyra vonatkozó elvekkel ellentétes eredményre.[18] Ezt erősítette meg a EBH 2000.258. számú határozat is, mely kimondta, hogy az 1992. évi Mt.-ben nem szabályozott kérdésben az 1959. évi Ptk. rendelkezése alkalmazható, ha az a munkajogi elveket nem sérti.
A fentiek értelmében a munkaügyi, majd később a közigazgatási és munkaügyi bíróság lényegében maga választhatta ki a munkaviszonyok tekintetében is irányadó polgári jogi normákat. Ez a megoldás kétségkívül nagy szabadságot biztosított a munkajogi ítélkezési gyakorlat számára a szükségszerűen felmerülő joghézagok kitöltése során, ugyanakkor a jogalkalmazás számára csupán viszonylagos eligazodási pontot jelentett, ami a jogbiztonság követelményének sem felelt meg maradéktalanul. Ezen túlmenően megjegyzendő, a munkaviszonyra vonatkozó elvek kategóriája lényegében definiálatlan, ennélfogva eleve bizonytalan természetű volt, noha - amint erre Lőrincz György utal - a hivatkozott "»munkajogi elvek« mögött az Mt. és a Ptk. szinte szó szerint megegyező alapelvi rendelkezései álltak"[19].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
